Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
1967 március 26. vasárnap NÖGRÄD 7 Borona Elemér Nem panaszkodom Koboldjaim, mint a lottó- reklám kobzosai, elcsendesült szobámban, villanyoltás után rámugrálnak a sötétben és meghúzgálj&k a fülemet: kitöltötte már az e hetit? Ami az ő nyelvükön, azt jelenti, hogy kiöntöttem-e már minden hétre meggyűlt panaszaimat? Hanyag ember vagyok, lottó-szelvényeimet is sokszor a zsebemben felejtem, panaszaimat a fejemben, a noteszemben. Gyomromra, lelkiegyensúlyomra diétásun ügyelek, a fejemből gyorsan elpárolog a felforrt limonádé, a pimaszból derű lesz, bölcs mosoly. Mert például amíg telitalppal állt a tyúkszememen egy hústank útitárs. már az Erzsébet-hídon robogott velünk az autóbusz, na és, gondoltam, hiszen szép B.7. esti égbolt alatt ez a gyün- gédvonalú erős híd, erősebb, mint ez a bivaly nagy test. amely a lábamon egyensúlyozok. No meg aztán, a tyúkszemet kivágja majd Sándor úr, csak időben kell nála feliratkozni. A noteszem ugyan tele van panaszokkal, beharapott ajkak, elfojtott mérgek, felfutott vérnyomások bejegyzéseivel, de mindig csak egy-egy szó. néha még az se, csalt egy szótag három ponttal, három négy felkiáltójellel. És elmúlik néhány nap, pergetem a kis panaszkönyv lapjait, böngészem bejegyzéseimet és nem tudom megfejteni a saját jeleimet, jelképrendszeremet. Álljunk meg: jelképrendszer. Most eszembe jutott az egyik. Éppen erről a szóról: jelképrendszer. Mert ez Is Itt darvadozdk az egyik lapon, pirossal is aláhúzva. Hát igen. most már tudom, emlékszem. Akkor írtam le, amikor valamelyik kritikus bevetette ezt az új fogalom-löveget és másnap már megrohanták a fegyvertárnak a terepet és szétfutottak az elmart zsákmánnyal. És jött a színházi beszámoló: a szerző jelkép* wndsasre... a könyvkritika: Márta, a hűtlen asszony múltjának jelképrendszere... sőt, még a futbálltudósításban is; a jobb szélén rakétázó Lepsényi teljes bedobással fejtette ki jelképrendszerét, amely meghozta az eredményt, a bomba berobbant a kapuba. És me^zületett minden Idők legszebb gólja. Minden idők. Igen, Igen, most már erre is emlékszem. Már nem is szókép, fogalom, költészet, mert már olyan köznapi, elnyűtt, elhasznált, mint egy régi tábornok paszományaitól, díszgombjaitól megfosztott, átalakított, civilben elhordott egyenruhája. Minden idők. A notesz, maga is régi, elhasznált, ahová beírtam, nem is, felírtam ezt a fogalmat, mint a tanár a diái;: nevét, firkák és aláhúzások között hevernek ilyen szavaik és mondatok: alapállás, at- moszférateremtő, gondolatébresztő, játéktér... a rendező külön feljegyzésre méltó zseniális érdeme, hogy megértette a darabot, a fiatal író életművét, minden Idők legjobb szabályos formabontó darabját. Most máig hadd pihenjen az életmű, a gondolatébresztő kritika, a szabályos formabontó darabról, a rendezőről, aki — ezt hajszálpontosan Jegyeztem, aki annak idején az elmefuttatásból — „tudta, nagyon tudta a dolgát, hogy neki e darabot kell rendeznie”. Az bizonyos, hogy a „minden idők” fogalmazást még a háború előtt dobta be a köztudatba egy sportnyelvújító Kazinczy. Úristen, micsoda préda lett ebből a „modem idők legszebb sportriportjából''. Nem »ókkal később már a borbélyok minden idők legjobb ollójával vágták a hajamat, az újságok eredményhirdető kirakatai előtt tartott sportértekezleteken azon vitatkoztak a keménykalaposok és micisapkáitok, hogy Slózi, a minden idők legjobb centercsatára volt-e nagyobb, vagy Orth s amikor a folyóparti ligetbe tértek, a tisztás felé, a gyerek arca felragyogott: — Ünnepelni megyünk? Az asszonynak eszébe jutott: a gyerek néhányszor kérte, menjenek ők is, mint a muzulmánok, ünnepelni Allaht — és nem értette meg, hogy miért nem mennek. Nagyon szerette volna látni, milyen az ünnep, és a többi gyerek aem csúfolta volna tovább, hogy hitetlen. —■ Meghalni megyünk — mondta tompán. — És akkor mi is várjuk, hogy az angyal belefújjon a kürtbe? Az asszony nem felelt. A dobok újra és újra elhalkultak és felgyorsultak, majd egy-egy óriás puffanás után fel-fel csapott a lárma. Magában számolta, hányszor. „Huszonegy... Huszonkettő... ” A tisztás szegélyén az emberek a fák közé húzódva, mintha cirkuszporond körül guggoltak volna. Itt-ott fáklya égett. Rőt fényük vörösre színezte az arcokat. A térség közepén óriási máglya lobogott Előtte, nyílegyenes sorban, imaszőnyegeken, ulemálc hajlongtak: Mekka felé. Az imaszőnyegek előtt táncosnők, ünnepi díszben, a dobszó ütemére ringatták testüket. A gyerek önfeledten susogta: — Csodaszép... Ő elfordította pillantását a fák köré. Arcokat akart látni, a guggoló emberek arcát. Az ismerősökét... Nézte őke* s keserűség szorult a torkába. ■ 'inkosok... ” A SOFŐR szamuráj-kardot tartott a kezeben, — még a japánoktól zsákmányolták. — A fatönkhöz ért a gyerekkel. Az asszony torkából artikulátlan hang tört elő. Teste meglódult, a tönk felé. Aztán hirtelen szétcsapta karját, megtántorodott. Még két lépést tett, és a földre rogyott. A bambusz-gerely úgy hajladozott az asszony hátában, mint gyenge facsemete a szélben. A szamuráj-kard élén megvillant a máglya fénye. — Nézzétek, hogy reszket a bűnös! — az egyik ulema kiáltotta, és őrá mutatott. Akkor lassú, megfontolt léptekkel elindult. A dobok úgy peregtek, mint az eső kopogása. „Ünnep... — gondolta megvetően. — Elkéstünk, és most magatokat is megölitek velünk...” — gondolta. De nem szólt semmit. A tönk előtt megállt, odahajtotta a fejét. Hallotta a szamuráj-kard suhogását. AMIKOR a feje lehullott, a dobok egyszerre puffantak, és a tömeg felujjongott. Nébányan berohantak a tisztásra, elvonszolták, aztán ismét a dobok... Gyuri, a minden idők legjobb focistája. Manapság pedig, egyik megdönthetetlen világcsúcsunk, hogy mi tudjuk a legszebben kifejezni magunkat. Nincs már jó öklöző, vagy rossz, ez utóbbi csak pocsék, vagy pancser, a jó öklöző pedig kivétel nélkül mindig minden időik legjobb bunyósa. Kis sóhajaim is elillantak már ebben az ügyben, nem tipródom a költészet nevében, nincs közöm hozzá. Belenyugodtam, mint elhullott hajamba, a fellazuló zsigerekbe. És nem vagyok pipás, nem májrézok. Mosolygok. Sőt nevetek. És nem dühöngök, nem panaszkodom, derülök azon is. amit kitaláltak a tollforgató nyelvújítók. Akik nemcsak a tollat, de a nyelvet is megforgatták. Akik kitalálták, hogy a politikai tudósításban a színház, a színházi beszámolóban a festészet, a zenébe a sport, a tárlati kritikába a zene, vagy esetleg az egyiptomi hieroglifák nomenklatúráját kell belevinni. Ügy, amint azt koboldjaim unszolására, e-heti böngészdém alatt, egyetlen lappéldányból kijegyeztem. Tárlat: „Komor hamuban oldható barnái az értelem mindenhatóságát prófétálják”. Külföldi tudósítás; ......tegn ap este fél 11 órakor — az eddigi tüntetések forgatókönyve szerint — ismét rohamlépé- sék zaja verte fel a kihaltnak látszó középkori város utcáit”. Vagy ez: „Indul borsó”. H. Montarier: Évszakok o — # ~ * —- • ■ r. ' m t«"; u paprika, a retek, a Mennyi ötlet, szellem, eredetiség. Várom, hogy rövidesen: „beérik a MÁV új menetrendje”, és a meteorológia jelenti, hogy: „Olcsóbb lesz az idén a kánikula és Paksinál drágult a csapadék”. Végh Antat Bál után 7 óval elmúlt éjfél, de még egyikőjük sem hunyta le a szemét. Fojtó volt a meleg. Forgolódtak, szuszogtak, gyűrték maguk alatt a lepedőt, ét nem tudtak aludni, — Ki kellene nyitni az ablakot — mondta az ember nehezen szuszogva. Kint tiszta volt az égbolt ét magas. Mintha a csillagok it meleget árasztanának magukból, fényesen ragyogták be a fülledt éjszakát. Mór got t a kutya, — Jöhetne már — dünnyög- te az ember, — Jöhetne — hagyta rá az asszony. — Semmi baja nem lenne, ha nem maradna utolsónak — Újra fészkelödött, oldaláról hasra feküdt, aztán a hátára, majd vissza az oldalára megint. — Jöhetne már ... — Majd jön! Aludj! — felelte rá az asszony. — Nekem mondod, de te se alszol. Hogy aludjak, ha nem tudok? Később erősen ugatott a kutya. — Kinézhetnél — szólt az asszony. — így aztán csakugyan nem lehet aludni! Még ha te se hagysz. A kutya futkosott le-fel az udvaron. csaholt. morgott. hosszan vonyított néha. — A bür hűljön rád! — mondta az ember forgolódás közben, és a hideg falnak támasztotta hátát. — Majd meglásd — így az asszony —, kár hogy nem néztél ki. Nagyon a tyúkól körül hallom én azt a kutyát. A múltkor is így volt, amikor ellopták a csirkéket. Akkor ia szóltam. — Van már azóta lakat az ólon! —■ Számít is az! — A múltkor is felversz. Nézzek ki! Kimegyek, lesek ide is oda is, hogy ki viszi hát a csirkét. Vitte azt a nyavaja. Sündisznót kergetett a kutya! Biztosan azt kerget most is! Mindjárt hajnal, aztán még le sem hánytam a szemem. A kutya újra a tornácon futkosott, morgott, ahogy csapódott az utcai kisajtó. — Ideje már — horkantot- ta az ember — kitáncolhatta már mostanra a lelkét is. Megjött a fiú. Bálban volt. Ez volt az első bál, amibe elengedte apja-anyja. Megesett azelőtt is, hogy esténként elelment bámészkodni a bálba, de mindig idejére haza parancsolta az apja. Most szombaton először ment el azzal, ha már befizet, marad ameddig tart. — Hadd maradjon — hagyta rá az anyja. — Ráér még — ellenezte az ember. Szombaton a fiú borbélynál járt. Megnyiratkozott. Egész idő alatt, amíg nyírta a borbély, feszengett; hogy mondja meg: borotválkozni is akar Hazafelé menet egyre az állát simogatta. — Észre se veszik? — mondta otthon. — Mit? — Hogy levágattam! — és tenyerével az arcát simogatta. — Ráértél volna még... A bálhoz pénzt kapott: egy ötvenest. — Nem azért adtam, hogy mind elköltsd! Csak akkor adj. ha kell. Másnak meg ne fizess! Az anyja még odacsúsztatott neki egy húszast. Úgy észrevétlenül. Ahogy megjött a fiú, betette maga után az ajtót, egy csomóra rakta le a ruháját, nem is gyújtott villanyt. — Maguk még nem alusznak? Izzadt testével végignyúltaz ágyon, és lábával az ágy végébe nyomta a takarót. Az anyja észrevette. — Takarózz csak bet Megizzadtál, még megfázol! Forgolódtak. Nem aludt senki. — Kint is ilyen meleg van? — kérdezte a fiát. — Ilyen — felelte — és fordult egyet, mintha mutatná, hogy aludni akar. — Aztán mennyit költöttéi? — ült fel az ember az ágyon. A fiú morgott. mintha aludna. — Egy tízest. — Hallgatott egy ideig, majd leszállt az ágyról. Aztán csak úgy mezítláb kiment. — Hát te hová mégy? — mordult rá az apja. — Ki! Visszajött, és újra úgy tett. mintha aludna. Az öregek szintén. Horkantották, szuszogta!:, forgolódtak egyre. Talán el is szenderegtck márt amikor megint leszállt a fiú az ágyról. Nem kérdezték, hova megy, — Mit ittatok? — szólt rá az apja, ahogy vissza — Mit ihat az ember egy tízesből? Sört! Ahá! — dünnyögte az apja. Meg is virradt már, amikor harmadjára ment ki a fiú. Ahogy kilépett, az apja megint felült az ágyon. — Na! — szólt az asszony felé. — Nekem mondja, hogy egy tízest ivott meg. Hát hol van az a kocsma, ahol egy tízesért annyi sört adnak, hogy háromszor kelljen kimenni utána? Csak legyen reggel, majd meg számoltatom ént Az asszony nem szólt sem* mit. Feküdt moccanás nélkül. Az ember el sem aludt, várta, leste a reggelt, hogy majd megszámoltatja a fiút. De szigorúan! Ügy, hogy megemlegeti! Kirakatja az asztalra ts fiúval a megmaradt pénzét. És miféle intelmeket mond majd neki. Megleckézteti. Így kell, mert másképp hamar elkaná- szosodik ebben a korban. Tudja magáról. . . Az asszony ez alatt egyre azon töprengett, miként tudna negyven forintot becsúsztatni a fiú zsebébe, hogy ne venné tízre az apja. fsak a fiú aludt mélyen és nyugodtan. Azt álmodta, hogy pénzt szed ki a zsebéből, rakja az asztalra az apja meg csóválja a. fejét és ámul.
