Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
6 PÖORAO 1967. március 26., vasárnap Darázs Endre Rezgő-völgy Benedek Miklós HÚSVÉTI ESETEK Ténferegtek, nézdegéltek. Senki sem szólt hozzájuk. Méregették őket, errefelé még szokatlan bőrkalapjukat, szivacskabátjukat és a foglalatot, a lapos, zöld gépkocsit, amely olyan volt, mintha ráült volna egy óriás. Jöttek, mentek, nézelődtek. Aztán egy süldőlány lépett hozzájuk. — Keresnek valakit? — Nem éppen. — De maguk keresnek valakit — állította a lány. — Azt is tudom, hogy kicsodát. Odavezessem magukat? Mivel ők csak előőrs voltak, a többiek valami okból késtek még. hát ráálltak a kirándulásra. Gondolták, hogy majd a kültelki szőlők között zug- bormérés fogadja őket, jó itallal, szivárványos, vén poharakkal. — Menjünk — mondták a lánynak. — Tíz forint — mondta tárgyilagos hangon a lány. — Tíz forint — és már tartotta is apró markát. — Ilyen kicsi lánynak ennyi sok pénzt — ingerkedtek vele az idegenek. — Pontosan ennyi jár nekem — közölte a lány. — Ez a tarifa. Fizettek és nekivágtak. Végtelen kerítések között baktattak, nagyon sokáig és egyre a hegynek. — Nem erre van a Rezgővölgy? — kérdezte az egyik bőrkalapos. — De, pontosan erre — mondta gyanakodva a lány. — Ismerik ezt a vidéket? — No csak úgy, általában. Végre kapu nyílt, sövénykapu. Ütjük völgynek merit az aranyzöld délelőttben egy elvadult, hatalmas kerten át. Kerek völgybe lejtettek, amely olyan volt a dombok szívében, mint egy megszelídült kráter. — Az ott a Rezgő — mutatott alá a lány. — Mindjárt helyben leszünk. Sokáig kellett zörgetnie. Csak nagy késve szólt ki egy mély és nyugodalmas női alt. — Anna?! — Igen. — Egyedül jöttél? — Nem. Még mindig várni kellett a hajdani kis vadászlak előtt. Csend volt itt, csak a szél zúgott néha a jegenyéken át. Aztán beléphettek. Tisztaszemű öregasszony várta őket, szedett-vedett bútorok közt. A két kitárt ablakon át özönlött befelé a békés világosság. — Mire kíváncsiak? — hajtotta félre a fejét, mint egy figyelő madár. Nem értették a kérdést. Anna biztatta őket. — ö mindent megmond. Látja a holtakat is. Leghamarább a legidősebb bőrkalapos találta fel magát. — Miből jósol a néni? Kártyából? Kávézaccból? — Én nem jósolok — mondta az öregasszony szárazon. — Tényeket közlök. Hamuból. A hamu a legtisztább anyag. vő héten költözik. Az új telepen kap szép lakást. A jósasszony elszürkült. Helyette Anna kiabált — Kik maguk? Van éppen elég hely itt! Minek akarják elűzni a nénit? Még mások is laknak a völgyben! Szelíden válaszoltak a bőrkalaposok. — Nem űzünk mi el senkit sem. Dehát nagy terület kell nekünk. Erőmű épül ide. Köznapi Lajos utókalkulátor a Felhőgomolyító Ktsz-nél, többszörös villamosutas és példás családapa. Ez utóbbi minőségében két serdülőkorú leányka papája. A lakása a Külső-lótáp utca 823/c III. emeletén húzódik, közvetlenül a lépcsőház mellett déli ablakokkal. Húsvét második napján reggel háromnegyed hat órakor vészes csengetésre ébredt barátunk és családja. A szomszédos ház segédházfelügyelőjének két ifjú fia állt az ajtóban holmi locsoló alkalmatossággal. Illedelmesen beléptek, előbb megtörölték a lábukat, majd az orrukat és elkezdték a verset a kis kertész- legényről, meg a hervadó rózsáról. Közben a kislánykák is elóbújtak és megadóan tartották fejüket a loesoló-üve- gek alá. A gyerekeknek a kupica még korai lett volna, feketekávéra nem is tartottak igényt, legkézenfekvőbb megoldásnak a készpénz kínálkozott, mert a kevésszámú hímet tojást tartalékolni kellett. A tízforintost az egyik gyerek zsebrevágta, és utána a másik tartotta a markát. Húsz forint. Így kezdődött a nap. Aztán a csengő szólt megállás nélkül. A fiatal fiúcskák hamar neszét vették a környéken, hogy itt érdemes locsol- kodni, más gyerekek meg holmi részesedésért adták tovább a jó címet. Tekintettel arra, hogy a környéken igen sok a fiatal fiú, a forgalom minden várakozást felülmúlt. Még fél tízet sem mutatott az óra, a családfő kénytelen volt előszedni a kis eldugott pénzét is, tíz órakor pedig már a hónap hátralevő napjaira szánt háztartási pénzecskét osztogatták. Tíz óra tízkor már nem nyitottak ajtót, fél tizenegykor pedig a bolondító csengetés elől elmenekült az egész család. Az alkony leszálltakor lopakodtak haza. ELLEN NIIT: Kassari esték Jó messze lent, alattam szirtfokról visszapattan a sárga labda, a Hold. Ott lent ugrálva lebeg, szeme, szája nevet — Az ég-fölé hajolt. Ketten csónakba szállunk, evezünk, evezünk: a fokig meg sem állunk! és elhozzuk a labdát. Észtből fordította: Képes Géza Most egy másik bőrkalapos kérdezett. — Mi lesz a Rezgő-völgy jövője? — Értem — biccentett a jósnő. — Maguk tehát mezőgazdászok. Maguk akarnak itt szőlősíteni... Anna! A ha- mustálat! Rezgett a szürke por, ahogy időnként megrázta. — Kérem. Rossz lapra tettek fel. Jégveréseket látok, aszályos nyarakat. Ne fogjanak hozzá. — A néni mindig igazat mond — állította a lány. — Fogadják meg a tanácsát. — Kár ezért az érdekes házikóért — mondta a legidősebb bőrkalapos —, de le kell bontani. Maga, nénike, a jöMustó János: Vietnam Másnap a szövetkezet elnöke előadást tartott Köznapi Lajosnak a szocialista együttélésről, amelyhez az is hozzátartozik, hogy az utókalkulátor ne szökjön el családostól, ha az elnöknek a szomszéd házban van locsolko4nivalója; és hozzájuk is becsenget. A másik hősünk precíz, alapos ember. Főfejes János, főizé a főhivatalban. Már hetekkel korábban haditervet készített: különböző listákat irt össze a meglocsolandó asz- szonytársakról a férjek, ritkább esetekben az asszonyok társadalmi állása szerint csoportosítva. Piros tintával húzta alá a feltétlenül felkeresendőket, zölddel azokat, akiket csak akkor, ha jut rá idő és kékkel azokat jelölte meg, akiket csak akkor fog felkeresni, ha Nagyfejű kartárs, aki csúcsizé a csúcshivatalban, szintén locsolásra érdemesnek tartja. Jó mindig egy kicsit körültekintőnek lenni. Végül az asszonytársaknak az a csoportja következett, akikre csak abban az esetben kerülhet sor, ha az 6 férjeik is megtisztelik Főfejesnét. Jó, ha az ember nem hamarkodik el semmit. Nagyjából tervszerűen ment minden. Főfejes kartárs rohant egyik helyről a másikra. Még a torkán volt az egyik ház sonkája, amikor már a másik lakásban koccintott. Közben többször hazatelefonált, egyeztette a locsolkodó- ' kát a névjegyzékkel. Már délutánba hajlott az idő, amikor összetalálkozott Nagyfejű kar- társsal, aki mint már mondottam, csúcsizé volt a csúcshivatalban, és így Főfejes kartársnak főnöke is egyben. Nagyfejű éppen hozzájuk tartott. Hazakísérte és a továbbiakban jó házigazdához illően lábatlankodott körülötte. Nagyfejú már fáradt volt, meg túl szíves is volt a vendéglátás, s némi mámor is köriil- lengedezte, sokáig elidőzött Főfejeséknél. Csaknem késő estig. A házigazda addig nem mozdulhatott otthonról. Másnap kiderült, hogy Nagyfejű neheztel Főfejesre, mert az nem öntözte meg a feleségét. Nem tudott jönni, mert éppen ő volt náluk. Köznapi Lajos is, Főfejes kartárs is azon töpreng, most miként engesztelhetné ki a főnökét, — különös tekintettel a várható jutalmazásokra. ZALKA MIKLÓSt \ Dobok Indonéziában A TÁVOLBAN dobok peregtek. Fölébredt. Kinyitotta a szemét. Nem rezzent össze, a háta sem borsózott. Feküdt mozdulatlanul, és a sötétbe bámult. A dobok tompán pufogtak, hangjuk olyannak tűnt. mint a távoli égzengés. A ritmust figyelte. „Ünnepre dobolnak.. A kunyhóban csend volt különben. Hallatszott a gyerek szuszogása, s az asszony lélegzése. Az asszony furcsán lélegzett, nyitott szájjal szedte a levegőt. Akkor szokta így, ha ideges. Hirtelen nyilallt agyába: „Nincs is ünnep.. A gondolatra elöntötte a forróság. A torka elszorult, zihálva kapkodott levegő után. De nem ült föl. Az asszony se mozdult. A dobok pufogtak. Már tudta, hogy az asszony sem alszik. Fekszik, mint ő. és a sötétbe mered, és az ő torkában is ott szorong a keserű '•'■g. ünnep..— a szó úgy kóválygott agyában, mint mádé égen. ,\z asszony karja a testéhez ért. egy pillanatra csak, aztán mindjárt odébb rebbent. Utána nyúlt és átölelte. A hajlékony test minden porcikájában remegett. A melle hullámzott, gyorsan, ütemesen, akár a kovács-fújtató. A gyerek szuszogott. Ok hallgattak, ölelték egymást. Az asszony már nem reszketett. Ügy kapaszkodott belé. mint fuldokló a deszkába A dobok pedig egyre szóltak. Méltóságteljesen, messze hangzón. Ahogy ünnepre szokás összedobolni a híveket. Eszébe villant, hogy őrültség várni. Menekülni kell. rohanni, eltűnni az éjszakában... Valahová... Mindegy hová ... Ahová nem jut el a dobszó... Akár a dzsungelbe. Ott csak tigrisek vannak,.. A teste megrándult Egyetlen lendülettel fölült Az asz- szony engedte, de maga fekve maradt — A dzsungelbe.... — susogta az asszonynak. Az asszony felsóhajtott és ő nem folytatta. Kis szünet után az asszony csak ennyit mondott: — KörüL.. — és ő sem folytatta, hogy a katonák úgy fogják körbe a falut mint gyűrű az ujjat, és azért sem tett szemrehányást a férjének, hogy hazajött A DOBOK mintha az agya közepében pufogtak volna. Megrázta a fejét, lihegve szakadt ki a tüdejéből: — Valahogy... Az asszony ajkáról kurta, reménytelen sóhaj lebbent válaszul. Később megszólalt: — Nem vagyunk patkányok... Szó nélkül visszaereszkedett az asszony mellé. Az asz- szony pedig a karjába zárta, nagyon meghitten, nagyon gyöngéden, és jólesett volna megmondani: jó, hogy egymásra találtak — de nem voltak szavai hozzá, csak ölelte hangtalanul. A zörgetésre az asszony összerezzent egy pillanatra szorosabban ölelte magához, aztán azt suttogta: — Eredj. ö fölkelt s a bejárathoz lépett Az égboltozaton halványfényű csillagok pislákoltak, a Hold elbújt a Krakatan füstje mögött. Hárman álltak a kunyhó előtt Árnyékuk sejtelmesen hosszúra nyúlt és a nyílásra vetődött. A középső szólalt meg: — Üdvözlünk... — és elhallgatott. A hangról ismerte föl: a teherautó sofőrje. A városban együtt dolgoztak, a gyár építkezésén, összehúzott szemmel fürkészte az arcát de nem tudta kivenni a vonásait. — Hisz tudod... — mondta a sofőr, és halkan nevetett zavarában. Tudta. De azért megkérdezte: — Mit?... A sofőr ajkán újra felhangzott a kényszeredett nevetés — A közösség téged jelölt ki... Jobb. ha magunk tisztítjuk meg a falut... A katonaság vaktában irtana... —És a közösség biztos benne, hogy én... A sofőr félbeszakította: — Biztos benne! A dobok pufogtak szüntelen. Ünnepre... „A közösség... Persze... Te tudod ...” — gondolta keserűen, s felsóhajtott. „A közösség téged..A szíve a torkában kalapált: — Menjünk.... — a hangja elfúlt, keresztüllépett a küszöbön. De azok hárman csak álltak és a sofőr ismét nevetett zavarában: — Családostól... Fogai összecsikordultak. A tenyere ökölbe szorult. Visz- sza akart lépni, de az egyik árnyék megmoccant, elállta az útját Bambuszrúd meredt a torka elé. — Nagyon kihelyezted!.. — suttogta az árnyék tulajdonosa, s hangján majdnem bocsánatkérés érződött. összeharapta a száját, s a könnyét nyel desto. — Ne csinálj ostobaságot... — mondta a sofőr, é a vállát vonogatta: — Nincs értelme ___ Majd én szólok... A z asszony akkor már a küszöbön állt, és a gyerek kezét fogta. Ruha neim volt rajta, és a gyereken sem. Végigmérte az árnyékok hordozóit, s a gyerekre szólt: — Jöjj. A hangja ugyanolyan eltökélt volt, mint a járása. A nagy tér felé indult, ahol a dobokat verték. A gyerek engedelmesen követte, és ő is lépkedni kezdett mellettük. A HÁROM árnyék felzárkózott mögöttük. A sofőr azt mondta: — Fázni fog... Az asszony úgy ment, mintha nem is hallotta volna, és a sofőr folytatta: — Nagyon lehűlt a levegő. .. — Azokon a hullákon sem volt ruha. amelyeket a folyó kivetett — vágta oda az asszony ingerülten. A sofőr ismét a kényszeredett nevetés mögé rejtette zavarát. A gyerek didergett. Ö sem szólt. Eszébe jutott, hogy leüti a sofőrt. Nem haragudott rá. A sofőr ostoba fráter, egy garasért az anyját eladná. Irni-olvasni is a pénz miatt nem tanult meg. Az útkanyarból visszanézett. A viskó már nem látszott, körvonalai egybeolvadtak a többi szalmatetőssel a szűk sikátorban. A dobok pufogásának üteme felgyorsult, hangjuk .gyanakkor halkabbá vált, és élesebbé, s már úgy peregek, mintha eső kopogna. Az asszony nem fordította vissza fejét. A gyerek engedelmesen fogta az anyja kezét, kapkodta a lábát, hogy lépést tartson vele. A dobok pergése hatalmas puffanásba torkolt, majd emberek lármája csapott fel, s néhány pillanat múlva a lobok újra kezdték: öblös hangjuk lassan, méltóságteljesen hömpölygött. „Ünnepre....” — gondolta. Keresztülhaladtak a kis ösvényen a tea-bokrok között.
