Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
8 röGW AD ÍM7. március 18. vasárnap. Barna Tibor: Regős Istvánt Cyrano második halála Vannak, akik kétszer halnak meg. Olvasom a gyászhírt c lapban, hogy meghalt Lajos bácsi. Hogy-hogy meghalt? ... Csak most halt meg? Én legalább húsz éve eltemettem. Abban a vidéki városban, ahol a hírlapírás inaséveit jártam, s ifjú riporterekre jellemző konfidenciával lábatlankod- tam a színtársulat, főleg annak némely igéző mosolyú szub- rettje körül — Lajos bácsi cingár, kissé hajlott alakja közismertnek számított. Naponta láttam, köszöntöttem illő tisztességgel a színészbejáró előtt, s 6 is nagy reverendával viszonozta a köszöntést. Ügy rémlik, írtam is róla egy karácsonyon valami szirupos riportot; hulló csillaghoz mértem nyugdíjas színészi sorsát. Pedig távolról sem volt keserű természet, vagy elégedetlen lélek, sőt inkább a derűs színeit őrizte meg múltjának. Mindennapos volt a színházban, kereste; hol, melyik darabban kínálkozik egy-egy apró feladat, néhány mondat, egy-egy jelentéktelen megbízatás, amiben elmondhatja: „asz- szonyopi, az ebéd tálalva”, vagy: „uram. a hintó előállt". Még a legszürkébb néma statisztálással is megelégedett, ha nagy személyzetű darabhoz hívták. Szóval nem válogatott, nem érzett méltóságán alul semmit, ami alkonyodó éveiben bármi szerény kontaktust kínált a színpaddal. Pedig társalgási témáiban gyakorta időzött el hajdanvolt szerepeinél, sikereinél. Azok közt is leginkább a Vöröshajú címmel játszott darabnál. Emlékezett a dmszerepben megélt jutalomjátékára. Keveset tudok a Vöröshajúról, valahol a század első évtizedében járta a színpadot diadalmasan. Ebben aratta zajos sikerét Lajos bácsi. A jutalomjátékról regélte aztán gyakorta a maga dicsőségét. A cívisváros óriási lanttal lepte meg kedvencét. Nyújtott karral érte csak a tetejét. Paprikás szalonnából formázták a lantot, kolbászból aggattak rá 'húrokat. Ez az emlék kísértette később és mindvégig, s a valahai dicsőség fényében és megelégedettségében mondta pár- szavas szerepeit, fújta a kórust, vagy őgyelgett a színpadi tömegben, a névtelen statiszták között. Öt pengőt kapott ezekért az alakításokért, mert alakításnak tekintette minden dolgát. Lelkiismeietesen maszkírozta magát esténként az elképzelt lénnyé, s oly áhítattal lépett fénybe a kulisszák mögül, mintha rajta múlna a darab sorsa. Háború végén megint a színházban találkoztam vele. Kedélye akkor is a régi volt, csak háta lett valamivel haj- lottabb, és kopott, szürke öltönye lötyögősebb a vézna termetén. De ezután is a régi tűzzel csinált mindent, amit rábíztak. A színház Cyranóra készült. Már jól benne jártak a próbákban alig akadt dolga a súgónak, a rendező inkább csak tekintély végett igazított egyet-mást a játékon. A darab premierhez közeledett. Az emlékpróbák egyikén Cyrano nem jött be egy délelőtt. A társulat türelmetlenül topogott a színpadon a szereplőre várva, de a színész mindegyre késett. A rendező idegesen csapta össze a szövegkönyvet, s már úgy határozott, szélnek ereszti társaságát, mikor Lajos bácsi kilépett gascogei társai közüli — Kérem, kedves főrendem. A főrendező idegesen felkapta fejét. — Mit akar, Lajos bácsi. ,,, , . __Mentsük meg a veszett fejsze nyelét. Kár volna a próbáért. Én játszottam Cyranot, még kilencszáztizben, tudom beé ve cl szerepet ma is. . A főrendező arca olyan mosolyt játszott, mintha vackor- >a harapott volna, de némi latolgatás után ráállt: — Isten neki, megpróbálhatjuk. Mar ugv is mindegy Lajos bácsi pedig mondani kezdte a kívánt résznél, hogy egykor belé idegződött Rostand versének zengo-bongó, [agyívű tirádája. A kisöregben szárnyakká nőttek a sorok: „Ezek a gascogne-i legények. S Castel-Jalaux a kapitány. Hazug és hős bennük a lényeg. Ezek a gascogne-i legények! Nemesek mind, szörnyű szegények, De a lelkűk büszke, vidám! Ezek a gascogne-i legények. S Castel-Jaloux a kapitány!” A legszebb szárnyalásnál toppant be a játékba a megkésett színész. Lajos bácsi szomorkás mosollyal kikullogott a fényből. Akkor láttam utoljára. Elmaradt a színháztól. Azt hittem: régesrég halott. S azt hiszem, valójában az is volt. Most már csak testében távozott örökre. Csecsemő úr — Nem jössz fel? Este jó TV lesz... , Andrea a fejét se fordította felém, csak úgy hümmög- ve kérdezte, hol lakom. Mondom neki, hogy hol. „Szép környék” — mondta erre. Ebben a lakásban minden összejött. Szemben a csarnok, hajnalban rángatják az asztalokat, teherautók dübörögnek. A ház előtt a kocsma. A szomszédban egy csecsemő üvölt. , Andreát hetek óta a legképtelenebb szöveggel hívom. Kell nekem. Nagyon jó lenne! Látom, ahogy kibújik a pulóveréből, nagy kontyában megakad a pulcsi nyaka. Ci- bálja, az orra komikusán kidudorodik a vékony anyagon, keze mókásan kalimpál. Bezárta magát. A két mellét látom, őrület. Andrea sohasem hord melltartót. Megmondom őszintén, ilyenkor legszívesebben elrohannék itthonról. Mit csináljak itthon? Hallgassam a részegek hangoskodását, vagy egy csecsemű hisztériáját? Tegnap aztán feljött. Minek részletezzem, hogy előtte ilyen, meg Ilyen Izgatott voltam. Elrendeztem mindent a helyére, meg ilyenek. Szóval megérkezett. Percek alatt hetet-havat össze- hordtam neki, nem is tudom elmondani. A lényeg az, hogy mindent akartam már csinálni, csak beszélgetni nem. „Hát igyunk!...” És ittunk... Aztán megint.,, Hát igyunk!...” És ittunk.. Még a lélegzetemet is szabályoztam, amikor haját érintette az arcom. M' az isten van ezzel a rohadt ággyal. Tolom a lábammal, legalább a fekhely lenne kész! Andrea hátra hajtja a fejét, mint egy óriás fa, lassan ledől. , Ebben a pillanatban, mintha a világon én lennék a legádázabb ellensége, felsl- koltott a szomszéd hisztériás porontya. Beleüvöltött.. Most mondjam el, hogy Andrea tágra kerekítette a szemét és a szekrény felé pillogott. Felugrott! Valami föltámadt benne, talán a mindenhol leselkedő gyerek! — Hol van? Erről nem is beszéltél? Valami teljes képtelenséget akartam válaszolni, erre a nem is tudom minek nevezzem kérdésre. — Most már megmondhatom szívem, ha már úgyis rájöttél, a konyhyaszekrény' alján szivarozik egy közepes méretű dobozban... Andrea dühösen legyintett. Csodálatos válaszom nem elégítette ki. Erre elmondtam, hogy a szomszéd kölyke bőg, mert az mindig bőg... — Érted?! — Értem, de minek kiabálsz? — Nem Is tudom, hogy minek. Tényleg, minek? Ennek itt ma vége, ezt be kell látni és kész. Andrea ezek után inkább énekel nekem kardalokat. Hamar elment. Gondolom teljesen dühös magára, hogy eljött, mert potyára adta fel a sokat hangoztatott elvét, a a házasság előtti szerelemről. A csecsemő, bikaerős hangján bömbölt tovább. Mikor aludhat ez a sakál? Biztosan kivárja, amikor házon kívül vagyok. Vettem két füldugót. De milyen sokszor tévedünk! Hát nem röhej? Egyszerűen tehetetlen vagyok! Már akkor is hallom, ha nem sír. Mintha az egész világ egy nagy gyereksírásból állna. Szép, csúnya? Kövér, ráncos? Valahogy mégiscsak tudnom kellene, hogyan néz ki? Kereplőt vettem. Most ülök az ágyon és kerepelek. Zeng a rádió, a magnóra felvettem a. Baby Bugit és kerepelek. Időnként a fedőket egymáshoz verem, a fene egye meg, ki bírja tovább? Majd meglátjuk csecsemő úr, te huligán! Az apád nem fog röhögni rajtam. Trombitálok, fedőket rugdosok, fülemből kilóg a gumidugó madzaga meg minden. A szomszédban üvölt a gyerek. Hova meneküljek? Próbálok visszaemlékezni. Az enyém is ilyen volt? A, dehogy az aludt éjjel-nappal. Egyszer a szomszédból átdörömböltek. Akkor visszaordítottam, hogy ez nem rádió, ez baba. Ezt nem lehet halkabbra csavarni. Két ököllel vertem a falat. Próbálja csak nekem mondani, hogy ez nem rádió! Majd én megmagyarázom neki, mi a különbség... Szomjas, vagy éhes, vagy mit tudom én, lehet, hogy nem teszik tisztába. Hát szülők ezek? Csengettek. Na ez is pont jókedvemben talál. Az ajtóban alacsony, kopaszodó, cérnaszál emberke. Fejét oldalra billenti, mintha a nyaka még ezt a kis madárfejet is nehezen tartaná. Pislog,® kezeit kifelé forgatja. Elnézést kér, a világ minden bűnét magára vállalja, csak a kicsire ne haragudjak. Beteges, koraszülött. Mondtam neki, hogy ugyan hogy is gondolhatja, hogy épp egy gyerekre fogok haragudni!?% No de egy pillanatra se higgyen ilyet! Hat úgy nézek én ki?! Esküszöm kutyául éreztem magam. Két párnával és paplannal a fejemen aludtam. Éjfél körül fuldokolni kezdtem, felébredtem, de azért ez az éjszaka is elmúlt. Beletörődtem a sorsomba, a kereplőt és a trombitát fölajánlottam a vállalati tombolának. öt nap telt el és ezalatt férfiasán viseltem sorsomat. A hatodikon csend várt otthon, Ágyba ugrottam. Olvastam néhány sort Csend! Elaludtam, és reggel csend fogadott amikor felébredtem. I / Eleinte nem értettem, hogy mitől vagyok ideges.,, No tessék, most elhallgatott a gyerek. Meg vagy elégedve?! Most nem bömböl... Na jó, de akikor mit csinál? Alszik. De mindig?” Bekapcsoltam a magnót, és hallgattam a Baby Bugit. Mi lehet veled öcskös, csak nem valami komoly? Eszembe jutott Andrea. Kell a fenének, olyan vastagok a lábai. Miért nem üvölt a kis haverom a szomszédban? Ez az átkozott csend! Róttam az utcákat, megálltam a babakocsik előtt. Még véletlenül se bőgött egy sem. Kérdem a házmestertől: — Nem tudja, mi van a szomszédom gyerekével? — Szegénykét a kórházba vitték. Tüdőgyulladása van. — Jesszusom! Ez veszélyes. Ilyen kisgyereknél nagyon veszélyes. Melyik kórházban lehet? Nem mertem becsöngetni, pedig ez lett volna a legegyszerűbb. Bűnös vagyok. Tudom az átok nem fog, de hányszor átkozódtam. Látom a keszeg apa szemrehányó tekintetét: „most csend van* remélem örül kedves szomszéd?” Megvan! Meglesem a1 Sáro- sit és követem. Napokon át a sarkában voltam, falak mögé bújtam, mélyedésekbe lapultam. Valami vad elszántság vezényelt. Előre! Meg kell találnom! Átment a Bakáts téren és aztán tovább o Knézits utcába. Befordult egy kapun: Schöpf-Merei koraszülött kórház. Ez az! Elrohantam. Vettem egy tábla Boci csokit — Kérem, én a Sárosi gyerek után érdeklődöm. A fehérköpenyes nő végignézett, egy kis füzetbe pillantott. — A Sárosi kisfiú jól van. — És tessék mondani, sir? — Nem értem.«. — Igen... hogyan is... azt szeretném megkérdezni, sir? — Sír. — És tessék mondani, hangosan sír? — Hangosan. — Mint egy rendes csecsemő? — Pontosan... De hova rohan? Kije maga a gyereknek? — A papája... —- A papája már bent van — mondta oktató hangon, ahogy a tanítók beszélnek a hazugságon kapott diákkal. — Olyat még nem hallott hogy egy gyereknek két papája vám? Vészi Endre: ŐSZI RUDI Ahogy te beteszed ide a lábad, pajtás ... már ne haragudj, hogy így beszélek, de te is művészember vagy, én is az vagyok ... szóval ahogy meglát téged, azt mondja: sok a gázsi, amit követelek, pedig isAZ ELSŐ ilyen meghökkentő eset a piacon történt, ahol az azelőtt sosem látott zöldségeskofa így szólított meg: — Kérem, művész úr, a jó húslevesbe ne gyenge karottát tessék kérni, hanem öreg sárgarépát, az aztán beleadja az ízét. Körülnéztem, semmi kétség, « címzés nekem szól. Éltem a gyanúval, s a fodrásznál kurtára nyírattam a hajam. De alig telt el néhány hét, az utcán a nyakamba ugrott egy vanília illatú nő. — Édes müvészkém, hogy s mint! — kiáltott rám vidáman, és a rejtély kezdett megvilágosodni, mert így folytatta — még mindig Füreden? Még mindig ott muzsikál? A kérdés kis horgán fönnakadt a lényeg. Nyilván valami nagyon szeretette méltó és Pálamnál érdemesebb művészszel, egy muzsikussal,' népzenésszel, sőt, ha szabad mondanom, egy cigányprímással tévesztenek -össze. De annyi erőm mégsem volt, hogy visz- sza' Jr><>ítsam a meg nem érdemelt rangot. A hiúság elernyeszti az ember szívósságát. — Még mindig Füreden. — Akkor az Anna-bálon megint találkozunk — biztatott az asszony és a kezemen hagyott némi vanília illatot. Mindezt el sem mondanám, ha nem az alábbi kedvéért. Mert ezután is találkoztam művész-önmagammal, de most már mint gyakorlott szélhámos, jót is cselekedtem a nevében. A hegyek között csavarogtam, a nyáridény küszöbén, mikor a lombok még zsengén zöldek, a fiatal platánok keményen tartják leveleiket az ég felé, mikor a nyárfák tükrös csillogással rezegnek az üvegnél átlátszóbb, tiszta világban. Mondom, csavarogtam és így közben betértem egy helyi vendéglőbe. A kertben vakítóan fehér, zúzott kavics, az asztalokon illedelmesen tiszta térítők és a virágok körül fiatal darazsak kicsiny motorjainak zúgása. Ünnepi hétköznap délelőtt. Leültem és várakoztam. A PINCÉR nem jött. Ez amolyan gebines kiskocsma, talán nem is voll itt pincér. Rajtam kívül még egy másik asztalnál ültek. Éreztem, valaki figyel. Ketten voltak ott, más, rádióból közismert, is igazánból ő azt szeretné. Ezt pedig azért hozta elő, mert téged, Rudikám éppen most kellett hogy ideszállítson az a magasságos úristen! Most hát pajtás, fuccs az egésznek, pedig annyira számítottam itt egy feszülő bőrű, telt asszony, mintha most kelt volna ki valami duzzadt habfürdőből, és igen, egy művész, vagyis egy friss tarkasággal öltözködő muzsikus-szerű fiatalember. Az asszony váratlanul odajött hozzám, kezet nyújtott, kedvesen a szomszéd székre telepedett és megkérdezte: — Jól utazott? — Jól mondtam. A muzsikus segélytkérően rám pillantott. — Sört? — kérdezte a nő — éppen most csapolunk. Ez egy ilyen üzlet — csattintott a két ujjával és máris elment, csak egy kis szappanillatot hagyott maga után. Ekkor a másik asztalnál fölállt a kolléga. Sután, kissé féloldalas nyakkal, mint akit megkínzott a huzat, közelített hozzám. Hangjában moll-ra fogott panaszossággal megszólalt. — Pajtás, drága pajtás, te nem is tudod, mit csináltál nekem ... — egész közel leült hozzám — te is művészember vagy, én is az vagyok, hát megértheted. Ez a gebines úri- nő, már majdnem leszerződtetett a,bandával, amikor jöttél te. Nahiszen, ez kellett ennek ten engem úgy segéljen, nemrég nősültem, most lesz gyerek ... szóval már ott tartottunk, hogy megnézte az igazolványt. vagyis lekáderezett, aztán elromlott minden. Kidumálta. hogy miről is van szó. Hogy ő Őszi Rudit várja, mert az egy országos hírű prímaradni. Nem vagyok én rossz prímás, nézd csak a kezemet, és a bandám is elmegy. Dekát, ilyen a szegény ember szerencséje. Pedig már a címem is fölírta, miegymás. És itt a gyerek, ami lesz. meg az új ruha, kérlek, amit csináltattam, mert ide új ruha kell... FÉNYES VOLT a homlokot a szeme is gyanúsan fényes. Nagy, sötét, több ezeréves szeme van. — Mert ha megtennél nekem valamit, pajtikám, te is művészember vagy, én is az lennék, egyszer fel, egyszer le, ki tudja kinek, mikor és hogy... és te nagy prímás vagy, a rádióból közismert. Nézett, nézett, immár a leendő újszülött félelmével a tekintetében. Felemeltem a fejem, igazságosan. tisztán viszonoztam a tekintetét. Az asszony még mindig a söntésben tett-vett és valamit magyarázott. Nyilván rólam beszélt, a rádióból közismert Őszi Rudiról. — Hát ne mondd rólan^ pajtás, hogy én nem vagyok ió szaktársad — felálltam, nyúitottam a kezem — üzenem az asszonynak, én már máshová szerződtem. A gázsihoz pedig ragaszkodj Ha gyerek lesz, kell a pénz. És gyorsan kimentem. EGY MAGAS útról, ahoni nan lelátni a vendéglő1:crtbet visszanéztem. Az asszony meg a prímás megint egy asztalnál ült. A prímás az én sörömet itta. Láttam, hogy kezel fognak. Bizonyáig, megegyeztek. t
