Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-12 / 37. szám

1967. február 17. va'áTsvo

NrtCR ÄD

7

Vasárnapi levél

Az igényről és a valóságról

A város, Salgótarján életében ritka eseményre, színházi estre invitált a minap egy plakát. Jóval az esemény napját megelőzve olvashattuk mindenfelé a hirdetményt. A Római gyerekek salgótarjáni bemutatója azonban végül is elmaradt. Az íves plakátot felülra- gasztották. Az indoklás: technikai okokból.

Valóban: ez is megeshet. Előfordulhat, hogy valami nem várt műszaki bonyodalom miatt el kell halasztani egy programot. A hivatkozás azonban ezúttal nem mondott igazat. A technikai ok egészen mást takart. Lehet, hogy valamiféle szükségtelen tapintatból azok iránt, akik szívesen tartják magukat színházbarátoknak.

Mert az indokot teljes őszinteséggel így kellett volna megfogalmazni: az előadást a teljes részvétlenség miatt nem lehet megtartani.

Beszélgettem az esetről a művelődési ház munkatársaival. Tőlük tudom, hogy a bemutató tervbevett napjáig tizenkét jegy kelt el. Lehangoló eredmény és jelenségében nyugtalanító is, mindjárt rátérek, hogy miért.

Idestova egy eszítendeje, hogy megnyitotta kapuit a művelődési palota, s az aktust megelőző igényfelmérések, s az eltelt időszak munkájával kapcsolatos különféle oldalú megnyilatkozások vérmessé- ge arra utalt, hogy a művelődési ház szinte szűkös lesz megfelelni valamennyi követelménynek. •

Különösen sok és többszöri szemrehányást kapott a művelődési ház a kulturális-szórakozási szolgáltatások minőségét és számszerűségét, műfaji arányait illetően. Sokan és sokféle nézőszögből marasztalták el eddig a művelődési ház tevékenységét s a bírálatoknak, — legalábbis azok egy részének — vitathatatlan a jogossága. Csakhogy éppen nem azokban leginkább, melyek a művelődési ház úgynevezett tömegszolgáltatásait: zenei, színházi és egyéb művészeti-kulturális rendezvényeit illetik. Vagy, ha ebben a vonatkozásban valamit szóvá tehetünk, azért vajmi kis mértékben a művelődési ház vezetői a felelősek.

Az, hogy Salgótarjánban az objektum-feltételek kedvezővé válásával mindmáig nem sikerült rendszeres színházi életet teremteni — és legtöbben éppen ezt hiányolják, sérelmezik nálunk —, az vajmi kevéssé rajtunk, illetve a művelődési ház igyekezetén múlik. Az ok országos színházi szervezetünk jelenlegi adottságaiban keresendő. Többek között abban, hogy az egri színház — melyet annak idején Heves—Nógrád megyei rendeltetéssel hívtak létre — időközben — és nemcsak nekünk, de az egrieknek is a legszerencsétlenebb időpontban — a miskolci társulatba Szívódott fel. S jelenthet-e komoly formában kultúrpolitikai ambíciót, akár a debreceni, szolnoki, és még távolabbi, vagy budapesti színházaknak salgótarjáni szükségletek betöltése? És, ha így volna is, tehetik-e anélkül, hogy saját működési körzetük ne sínylené meg a vállalkozást?

A megyei művelődési ház tehát pillanatnyilag olyan kalappal köszön, amilyen van; olyan együttesekkel, műsorokkal gazdálkodik, amilyeneket kap.

Ez a bizonyos értelmű kiszolgáltatottság természetszerűen kizárja a céltudatos, határozott műsorpolitizálást. de nem okvetlenül jelenti az egyes megszerzett műsorok művészi igénytelenségét, nivótlanságát. Mint ahogy az egy év folyamatában látottak zömét valóban nem jellemezte.

Sokkal inkább jellemző viszont a rendezvénylátoga- tók egy részének magatartására az a finnyáskodó sznobizmus, amely szerint élményt nyújtó művészet csak a főváros aszfaltján terem meg, s minden más csak dilettáns tákolmány. Mintha némelyőnket asztal körül kergettek volna kisdedségünk idején, ha nem az Operaház, a Nemzeti Színház, esetleg a Vig- vagy a Madách Színház látványára szívjuk ki a cumisüveget. Én már beszéltem ilyennel. Azt mondta: „Kérem, én nem megyek el akármire. Sem a Déryné, sem a miskolci, sem a szolnoki színház produkcióihoz. Ugyan, mit adhatnak nekem?” Megkérdeztem: mire menne hát el? Így felelt: „Nem mondom, ha Kabost láthatom. Az éri a pénzt. Azon ájulásig élvezem a színházat. Az fővárosi.”

Mit is felelhet az ember?... Hol és hogyan kellene elkezdeni az igényformálást, a közönségnevelést? ... A miskolciak egy év alatt két produkciót adtak: a Mayát és az Egérutat. A maga nemében mindkettőt igényesen, sőt bátran állíthatom, az utóbbit különb előadásban, mint a budapesti József Attila Színház együttese. Mégis fél ház előtt, mert hiányzott a színlapról a „nagy” nevek varázsa. De hol marad az igényes publikum a budapesti irodalmi színpad vendégestjeiről? Itt már az igazán sznoboknak is lett volna alkalom „műélvezni” a műsorunikumot. S mért kísérte legteljesebb közöny, szégyenteljes érdektelenség a besztercebányai operisták és a nagyszerű pantomimművészek vendégjátékát? S mi az a mágneses vonzás, mely egy pesti kabaréest érkezésére egyszeriben működni kezd, tömött nézőteret teremt?

A város kulturális igénye sok-sok érthető okból eltérő szinteket képvisel. Úgy feladatunk egységessé tenni, hogy kisebb-nagyobb megalkuvásokkal is felfele törekedjünk a mércén. Nem könnyű vállalkozás az, műsorpolitikánkat kényszerű helyzetek befolyásolják, mégis, lehetőségeink korlátái között — úgy tűnik — jo úton haladunk.

Igényeket támasztani azonban csak úgy indokolt és jogos, ha élünk is a betöltött szolgáltatásokkal.

Az előadás nem maradhat el — „technikai okokból”.

Legyünk kényesek erre.

Barna Tibor

Nemes György:

Bilnös sze

lélodő

int apa, megértem John Steinbecket. Az amerikai irodalom büszkesége, a Nobel-díjas író Dél-Vietnamba • utazott, hogy találkozzék fiával, ifjabb Johnnal. Ifjabb John tagja annak a hónapról hónapra nagyobb létszámú hadseregnek, amely minden eszközzel meg akarja törni egy kis nép ellenállását. A katonai szolgálat általában nem könnyű békében sem, háborúban meg egyenest veszedelmes. Az apák, bármily kemények, edzettek, ha olyan tough guyok is — belevaló fickók, ahogy Amerikában mondják — mint a sokat próbált John Steinbeck, érthetően aggódnak háborúba hívott fiukért. A dél-vietnami katonai szolgálat kockázatos. Az amerikai hadügyminisztérium épp a minap tette közzé a dél-vietnami haderő (alkalmasint szépített) veszteségeit. Ebből az derül ki, hogy egyedül 1966-ban háromszor annyi amerikai katona halt meg és sebesült meg, mint a háború kezdete óta 1965-ig eltelt öt év alatt.

Mint apa, megértem azt az örömet is, mely az írót elöntötte, mikor sugárhajtású gépen leszállt a katonai repülőtér betonjára, és ott (most idé. zem id. J. S.-nek a New York Herald Tribune-Washiirgton Post-ban megkezdett dél-vietnami riportsorozata közvetlenül új év után megjelent első cikkéből) „katonai munkazubbonyban, sáros csizmában, vállán fegyverével, mellyel szinte eljegyezte magát, az álmatlanságtól szürkén, nyú- zottan várt ránk fiunk és örökösünk, John.”

John és a többi John alighanem hónapok óta van távol; előfordulhat, hogy egy ilyen Johnnak — ha nem is ifj. J. S.-nek — szüleihez írt levele még úton van, őt meg bajtársai. ha holttestét meg tudják menteni, az amerikai csillagos lobogóval letakart katonai ravatal előtt már el is búcsúztatták örökre.

A

z apák aggódása tehát ilyen esetben mindig jogos, s itt Hérodotoszra szeretnék hivatkozni. Azért éppen a történet- írás atyjára, mert Steinbeck egyszer — saját vallomása szerint — mint a második világháború haditudósítója, úgy akarta kipróbálni a katonai cenzorok éberségét, hogy Hérodotosznak a görögök és perzsák szalamiszi csatájáról írott beszámolóját adta le haditengerészeti tudósításként.

Nos, ettől a Hérodotosztól, akit Steinbeck oly jól ismer, tudjuk, mit mondott Kroiszosz, mikor a perzsák királya kegyelemből leléptette őt az elemésztésre rendelt máglyáról: „Senki sem oly esztelen, hogy a háborút válassza béke helyett, ebben (mármint a békében) ugyanis a gyermekek temetik el az apákat, abban (mármint a háborúban) az apák a gyermekeket.”

Az élet rendje, hogy előbb az apák haljanak meg; ezt a rendet a háború fölborítja. Mi az oka hát. hogy ez a rangos és kiváló író, aki a kaliforniai agrárproletárok hányattatásának megrendítő ábrázolásával kezdte írói pályáját, a progressziónak ez a szívós harcosa, aki a Lement a hold-ban a fasizmus tagadásának írói fegyverét ragadta meg, mi az oka, hogy a második világháború Angliát, Afrikát és Olaszországot megjárt haditudósítója, aki a fasizmus fölötti győzelemért forgatta tollát — most katonáskodó fia meglátogatása alkalmából egyszerre hangot váltott és a vietnami konfliktus háborús megoldásának krónikása szerepében jelentkezik, végeredményben olyan szerepben, mellyel tudomásul veszi, hogy az apák helyett előbb a fiúknak — még sok-sok amerikai fiúnak — kell meghalnia?

Ezt tehát már nem értem, ahogy azt sem: miért szándékozik Steinbeck (mint első tudósításában közli) „később valamikor, ha már nem állíthatják haditörvényszék elé és vietnami polgári vonalon sem indíthatnak eljárást ellene, megírom John fiam életét, s hogyan töltötte szolgálatát Keleten.” Hát John, s a többi John elkövet olyasmit, amiért haditörvényszék elé lehet állítani, vagy vietnami polgári vonalon lehet eljárást indítani ellene? Egyáltalán mért van immár csaknem félmillió amerikai John Vietnamban és mit csinálnak ott?

gy másik amerikai tudósító, aki szerkesztőnek csaknem olyan rangos, mint Steinbeck írónak, Harrison E. Salisbury a konkurrens tőkés lapban, a The New York Times-ban épp mostanában leplezi le, mit csinálnak az amerikai katonák Vietnamban: a katonai célpontok mellett kímélet nélkül irtják a polgári lakosságot Észak-Vietnamban.

Steinbeck az. első cikkét ért szovjet bírálatra válaszul fölszólította a Komszomolszkaja Pravda munkatársait: menjenek el Dél-Vietnamba és akkor a saját szemükkel győződnének meg arról, hogy valótlan, mintha nők és asszonyok amerikaiak vagy dél-vietnamiak katonai célpontjai lennének.

Kinek higgyünk innen távolból? Én elhiszem, hogy Steinbeck rövid dél-vietnami tartózkodása alatt nem látta nők asszonyok me«evilkolását De vajon ez cáfolja-e azt, amit Salisbury látott Észak-Vietnamban?

Steinbeck meglepő nyerseséggel dialektikus dementiá- nak nevezi az őt ért bírálatot, pedig az nem az írónak, hanem a műkedvelő lövésznek szólt Steinbeck ugyanis első tudósításában némi kérkedéssel — ami még egy 65 éves író részéről sem magyarázható

— arról számolt be, hogy egy helikopteren, mely harci küldetésben volt, „megtiszteltek azzal, hogy megengedték: a négyes ágyúból én lőjem ki az első sorozatot”. Steinbeck „büszke pillanatnak” nevezi ezt, s örül, hogy neki ajándékozták a lövedék hüvelyét: vigye haza. A hüvely most a kezében van — ez ténykérdés valóban. Pe hol vannak az első sorozat lövedékei ? Hová fúródtak? Ezt ma már aligha követhette nyomon az író, ahogy nem lehet követni az írói lélek röptét és becsapódásait sem.

Ha követni lehetne, tán ezt is megértenénk. Steinbeck most arra büszke, hogy ő is fegyverből lőhetett Vietnamban, s dél-vietnami tartózkodása további programját így körvonalazza: „Soha nem rokonszenveztem valami nagyon az ártatlan szemlélődőkkel. Ha szükséges, bűnös szemlélődő leszek.”

z nyílt beszéd. Ha egy rangos írói életút végén nem is nagyon fölemelő program, de legalább is meghökkentő. Akik három évvel ezelőtt sort álltak — legalább ezren voltak

— Budapesten az Európa

könyvesbolt előtt, hogy a hozzánk látogató író kézjegyével lássa el szeretett Steinbeck- könyvünket, lehet, hogy némi csalódást éreznek majd, ha e cikket olvassák. Magam is

csalódást érzek, pedig az író- szövetségben tett látogatása során nem kevés megillető- döttséggel hallgattam ifjúkorom nagy irodalmi élménye, az Érik a gyümölcs és az Egerek és emberek írójának okos, ironikus, önirónikus, játékos szellemről árulkodó szavait.

Megjelenésük után sok-sok évvel Steinbeck leleplezte: milyen körülmények között írta második világháborús tudósításait. Kiderült ebből az önleleplezésből, hogy a cenzorok, a hadseregparancsnokság, az újságok, s legszigorúbban: a harcias civilek irányították a haditudósítók tollát. „Mindannyian a Háborús Erőfeszítés gépezetének alkatrészei voltunk. Egy ütemre léptünk vele, sőt, mi több, cinkostársaivá lettünk.” Ezt 1958-ban írta Steinbeck összegyűjtött haditudósításainak kötete elé. Azóta csak nyolc év telt el. Az Amerikai Háborús Erőfeszítés ma Vietnamra összpontosul. Mitől változott volna meg a cinkosság, no és az igazság tálalásának mechanizmusa? Ezért csak sajnálni lehet Steinbecket. hogy önmaga leleplezése után újra magára öltötte. immár öregen, a hadi- tudósító katonai munkazubbonyát.

Az író egykor megírta látomásait: mi lenne, ha egy szörnyű hatalom, egy kitalált ország — eredetileg Amerika —- egyik városára támadna. A haditudósító most természetesnek találja, hogy Amerika egy nem kitalált országra támad, s ő maga is büszke* hogy lőhette ezt az országot.

A

z író részt vett Gads- don falu 30 új házának fölavatásán, és méltatja ezt az építést, de nem vesz tudomást azokról a falvakról, amelyeket ugyanakkor amerikai repülőgépek romba döntöttek.

Az író megrója azokat, akik Amerikában tiltakozó plakátokat festenek és hordoznak körül; szerinte ezzel az óriási energiával egy sereg nyomorúságos embert lehetne kisegíteni a kátyúból.

Ez bizony nagy változás há- tatfordítás a haladásnak. Mit tehetünk ezekután mi, a nagy író tisztelői, hívei, olvasói? A mű, hisszük, elválik alkotójától. A Steinbeck-oeuvre maradandó, megrendítő híradás a Salinas völgyéről, az amerikai haladó irodalom jelképévé nőtt vándor csavargókról, az író ifjúkorát idéző Kaliforniáról, Tortilla Flat spanyol-indi- án-mexikói keveredésű kedves paisanóiról, a kisemmizettekről, az elnyomottakról. Az öreg, kalandkereső, kérkedő író ezt az életművét semmiféle ágyúsorozattal nem tudja szétlőni.

De Vietnam igazságát sem.

Részletek a Vígszínház által bemutatott Macska a forró háztetőn című Tenessee Williams színműből. Képünkön Rutkai Éva, Tomanek Nándor, illetve Páger Antal és Darvas Iván a darab jeleneteiben.

(Koppány György felvétele)