Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
1967 február 5. vasárnap NÖGRÄD 7 Vasárnapi levél Az ultiról • és Karenina Annáról A lány beült a kupéba, elrendezte csomagjait, majd kézitáskájából vaskos kötetet szedett elő, olvasni kezdett. A fiatalember — szemben a lánnyal — hamar végzett újságjával. Unatkozott. Hosszú az út Pestig, ismerkedni akart. — Megkérdezhetem, mit olvas? 1 A lány fel sem nézett könyvéből, kurtán intézte el a választ, társalgást elhárító hűvösséggel: — Karenina Annát. — Iskolába jár? — Dolgozom. — Akkor nem kötelező. — Nem. A beszélgetés megszakadt. A lány tovább olvasott a fiatalember nyakát tekergette, partnereket keresett unaloműzőnek. Kabátzsebéből kártyapaklit kotorászott elő, célzatosan kevergette a lapokat: talán horogra akad néhány társ ultipartira. De ezzel sem járt több szerencsével. Padszomszédai, a munkazubbonyos férfi, a bekecses paraszt, a szolgálaton kívüli vasutas nem vetnek ügyet a csábító lapokra. A zubbonyos egy kockás füzetben számvetést végez, időnként kékbe borítózott könyvet húz elő oldaltáskájából, belelapoz, úgy próbál eligazodni a feladaton. Pillanatra megvillan a könyv belső címoldala. A nyolcadik általánosban érvényes matematika vezéranyaga. A parasztember kezében a Magyarország friss száma. Látom, erősen leköti a Nő többlet című demográfiai cikk. A vasutas pillanatnyilag szunyókál. Kíváncsivá tesz a partnerkutatás további eshetősége. A termeskocsi szomszédos lakkjait pásztázom. Vagy negyvenen ülhetünk: nők. férfiak vegyesen. Három táskarádió fel-felgerjedve, recsegve az amerikai asztronauták tragédiáját jelenti, legtöbben azt figyelik. Nyolc könyvet, hét újságot, öt képeslapot számlálok meg az utazók között. Nem szándékszom túlontúl messze következtetni a jelenségből, de észre kell vennünk: az utóbbi időben mintha megnövekedett volna a könyv becsülete az utazó emberek között. Emlékezzünk csak a néhány évvel korábbi időszakra. Országosan, de Nógrád vonalaira . különösen jellemző volt, hogy a munkába, vagy hazafelé vonatozók maximális szellemi foglalatosságát a kártya adta. Az indulással kezdődő és érkezésig tartó ulti. Ezen túl alig-alig terjedtek az időtöltő igények. Félreértés ne essék: nem kártyaellenes prédikációra készülök itt, de a korábbi összkép, melyben az utazóember szellemi igénye összegezödött — s mondhatni, a 14 éves diáktól a 70 éves nyugdíjasig — rendkívül sivár és kiábrándító következtetésekig vitte a szemlélőt. Persze, nincsen abban semmi kárhoztatni való, elítélendő, ha valakik épp a kártyajárás apró izgalmaiban lelik alkalmi örömüket. De arra már megcsóválta fejét az ember, hogy a „zsuga" légkörével teltek meg nagyobbára a diákvárók, a tanulókocsik is. Pedig ezek egészen más rendeltetést szolgálnának. A szenvedély ragálya azonban teljes gáttalansággal terjedt éveken át, csak utóbb tűnik fel — és mostanában mind feltűnőbb — a láz csillapulása. Követem figyelmemmel a fiatalembert. Nincs szerencséje a partnerszerzésben. Társaink egy része a táskagépekre figyel, nyolcán könyvet, heten újságot olvasnak, öten képeslapot. Az asszonyok saját ügyesbajos dolgaikat forgatják. Kicsit kárörvendek, hogy ennyire mással törődik a kupé. Érlelné az idő azt a fáradozást, melyet tudatformáló kulturális nevelő munkának emlegetünk? S amelynek hatása oly lassú folyamatban gyülemlik észlelhető, mérhető eredménnyé? Kétségtelen, hogy így kell lennie; hogy a szívós és türelmes ismerethintés nem my.Uk el nyomtalanul a társadalom alkotóiból, hogy legalább részben visszatérül az emberi tudat változásaiban. Nemrég hallottam: egyik nagyüzemünk művelődési otthona a bejáródolgozóknak, az érkező és induló munkásjáratok utasainak könyvkölcsönző szolgálatot rendszeresített. A kezdeményezés rövid idő alatt rendkívül népszerű lett; a kísérlet bevált. Victor Hugó, Balzac, Lev Tolsztoj, Hemingway, Mikszáth, Jókai, új irodalmunk legkiválóbbjai és legjobbjai válnak part- j nereivé az utazóknak. Mondhatjuk tehát, hogy szórakozásunk, időnk értelmes, hasznos betöltésében igényesebbé lettünk? Persze, ez ma még csak a kezdet kezdete; az első lépés azon az úton, mely q kulturálódás tágasabb igényébe torkollik, a tudatos művelődés fokaihoz vezet. A jelenségek mindenesetre biztatók; nem mehetünk el szó nélkül mellettük. A fiatalember bosszúsan zsebre vágja a paklit. Egy ideig unottan nézelődik, végül felemeli a padra vetett újságot, belemerül egy elbeszélésbe. Ügy látszik, megragadta a történet, mert jó darabig ki sem néz az oldalból. Eszembe jut egy sokév előtti kép a moszkvai Metróról. A tömött szerelvényben, ülve és állva, szinte mindenki olvas, tanul, jegyzetel. Értékké lesznek, szellemi haszonná az utazás nyűgös órái, félórái, de még a kurta percek is. Ámultam a látványon, szokatlan volt akkor. Nézem társaimat a kupéban, s a Metró-élményre gondolok. Nem, a két kép még távolról sem azonos. Az ulti és a betű nálunk még egymással viaskodik, de a látvány vonásai egymáshoz közelítők. Nálunk még járja az Öncélú passzió, de a kártyázok szomszédaként mind többen hajolnak figyelemmel a könyv, a tudás forrásai felé. Nézem társaimat az utazásban. Szemközt velem a Karenina Annás lány. Leszállásra készül. Jelzőt tesz a kötet lapjai közé, hogy visszaútban, munkából jövet is tudja, mely oldaltól várja a történetet, a tényleges élmény és ismeret. Barna Tibor Számvetés a „második vonalban" A Képzőművészeti Stúdió kiállítása A Nógrád megyei Képzőművészeti Stúdió, mint szervezett forma mindössze néhány éves múilra tekinthet vissza. A szükségszerűség hívta életre, mintegy függvényeként a megye páratlan intenzitással fejlődő képzőművészeti kultúrájának. A Stúdió az úgynevezett „második vonalat” képviseli az élenjáró hivatásos művészek mögött. Nemes emberi vonás, hogy szeretünk elsők lenni, nem szívesen maradunk le, nem örülünk ha önkényesen sorolnak valaki, vagy valakik mögé. Ebben az esetben a „második vonal” minősítés a művészetek objektív mércéjével mérve igaz ténykérdés, vitatkozni nem is nagyon érdemes rajta. Nem jelent viszont ez végleges határokat, és bármelyik, ma még amatőr stúdió-tag egykor méltó lehet a művész elnevezésre. Ez is célja az együttes tevékenységnek, de nem csupán ez. A művészetekkel való foglalkozás az ember érzelem- ék képzeletvilágát gazdagítja, formálja az ízlését, fejleszti esztétikai érzékét. Az irányított aktivitás, a közvetlen és közvetett ráhatás, a nevelő társas foglalkozás kialakítja a minden iránt érdeklődő, sokoldalúan művelt marxista világnézetű embertípust, amely József Attila szavaival szólva a mindenséggel mérheti magát. Bárhogy is van, képzőművészeti stúdióról lévén szó a tevékenység fokmérője mégis csak az alkotás, a mű, amely a közönséggel való érintkezés folyamatában „vizsgázik”. Immár másodízben került sor a Nógrád megyei Képzőművészeti Stúdió kiállítására. A tárlaton egy év termésének legjavát 31 alkotó 65 művét láthattuk. A bemutatkozó kiállítással ösz- szevetve az idei dekoratív, látványosabb. — amely egyrészt a rendező Kristóf Cecíliát dicséri, másrészt a terem javára írandó. Hiányoznak azonban a kiugró teljesítmények, a tavalyi kiállítás hangulatát meghatározó egyéni hangok (Fábián Gyöngyvér, Kerekes László, Kristóf Cecília, Radics István). Utóbbi kettő már az Észak-magyarországi Területi Szervezet tagja. Némelyek (Csikasz István, Orosz István) tehetségük és eddig ismert színvonaluk alatt szerepelnek, nem tudni milyen okból. Örvendetes viszont, hogy új nevekkel gazdagodott az idei tárlat (Kelemen István, Molnár Béla, Molnár László stb.) és néhányan kellemes meglepetést okoztak. Elsősorban Gyenes Lajosnéra és Le- szenszky Lászlóra gondolunk. A kiállítás összképe azt bizonyítja. messze jutottak a Stúdió tagjai az amatőr képzőművészetben nem is olyan régen még tapasztalt dilettantizmustól. A festészettel nem hivatásszerűen foglalkozók is ugyanabban a korban, társadalmi valóságban és művészettörténeti periódusban élnek és dolgoznak,/mint a művészek és ezek a tényezők sok közös vonást is eredményeznek. Ezért nem lehet minden esetben epi- gonizmus vádjával illetni az alkotókat még akkor sem ha a „hatás” nyilvánvalóan kimutatható. Az újrateremtéshez vP szont a tehetségen túl nagyon sok energia kell. Ezért nem kérhetjük számon egyéb elfoglaltságuk mellett az amatőröktől azt, aminek megoldása a hivatásos művészektől is teljes erőfeszítést kíván. Az itt-ott megjelenő egyéni hang nem jebizonyos tendenciák az egységes művészet szemlélet kialakítására — a tájékozódás nyug- hatatlansága, az őszinteség, a lényegkereső nagyvonalúság, technikai újítások stb. — de természetesen nem egyenrangú eredménnyel. Az egyéni teljesítmények sorában a tartalom és a forma egységét alapul véve Kelemen István, Leszenszky László és Molnár Béla viszi el a pálmát. Nem csupán a jelenségek érzékelhető felszínének visszaadására törekszenek, hanem az igényes tárlatlátogatók számára akarnak és tudnak eszmeileg érhetőt, érzelmileg lebilincselőt, művészi élményékkel gazdagítót mondani. Kelemen frappáns, könnyed csendélete kellemes színfoltja a kiállításnak. A Veszprém I— csérhetők viszont tollrajzai. (Illusztráció I—II). Gyenes La- josné harmonikus színezetű akvarelljeivel, Márton Bálint líraiságával tűnik ki. Külön említésre méltó Baj esik Jpzsef (Tanulmány II. — pasztell), Heiser Rezső (Műterem — szénrajz), Kindl József (Présházak — olaj), Légrádi Jenő (Kőművesek — olaj), Óvári János (Kapu — linó) és Szabó Áron (Város II. — olaj) egy-egy alkotás. A műfajilag és tematikailag egyaránt differenciált anyagban új színfolt a plasztika és az iparművészet jelentkezése. Ha- dusovszky Rudolfné viaszolt batik stólái ízlésesek, ügye* Hruncsjár József lemezdomborítása (Kompozíció), kevésbé sikerült viszont Adorján János portréja id. Szabó Istvánról. Légrádi Jenő: Kőművesek lent elzárkózást, különc egyé- nieskedést, a tanultak mindenáron való kikerülését, hanem inkább törekvést aziránt, hogy dokumentálja az alkotó: a magáéból is tudott hozzátenni egy csipetnyit a nagy egészhez, eredményesen sáfárkodott a rábízott „talentumokkal”. Mi az, ami hiányzik, amit még várunk a Stúdió kiállítóitól? A bátrabb problémafelvetést a látványfestészet nagyobb ívben való kikerülését, a friss kezdeményező szellemet. a nógrádi miliő hívebb yissza- tükrözését. Tagadhatatlan, hogy a közös tevékenység, a művész-telep hatása révén megfigyelhetők II. akvarell-pasztell pár az alkotó rajzkészségét és mély gondolatiságát bizonyítja. Leszenszky László szintén veszprémi témájú képeit a remek szerkesztés, a gondos precizitás dicséri. Molnár Béla, a legfiatalabb kiállítók egyike nagy sikerrel debütált / e tárlaton. Olajképei (Feljáró, Kapu, Templom) ígéretes teljesítmények Dicsérettel kell szólnunk Szatmári Béla alkotásairól is. Képei izgalmasak, gondolat- gazdagok, de nem elég kidolgozottak, a félbehagyottság érzetét keltik (pl. Család). Az új problémák felvetése pedig teljes megoldás nélkül nem vezet tovább. Fenntartás nélkül diSumma summárum: a tárlat — minden gyengéjével együtt — szép példája annak, hogyan nő fel a „második vonal”, hogyan veszíti el fokozatosan a stúdió-tagok tevékenysége az önképzők őri jelleget. A kiállítás Salgótarjánban még akkor is nagyobb nézőszámot érdemelt volna, ha figyelembe vesz- szük, hogy a nyitvatartás időtartama zömében a tanítási szünet idejére esett. A tárlat következő állomása Balassagyarmat. Az alkotók szimpatikus törekvése ott remélhetőleg nagyobb visszhangra taim. Csongrády Béla A mezőgazdasági könyvhónap könyvei Február hónap évek óta a mezőgazdasági szakirodalom hónapja. A könyvkiadók törekvése, hogy erre az alkalomra minél több érdekes könyvvel lássák el az érdeklődőket. Most is számos figyelemre méltó munka között válogathatnak az olvasók. A könyvhónapra jelent meg többek között dr. Bállá István: Takarmányozási ismeretek, Bí- i ró Gyula: Állattenyésztésünk útja a világszínvonal felé. Csizmadia Ernöné: A megoldás útja a termelőszövetkezeti munkadíjazásban és Erdei Ferenc, Enese László, Kalocsay Ferenc: Üzemi szervezet és üzemvezetés a szocialista mezőgazdaságban című műve. Az újdonságok között szerepel még Földeáki Béla: Mezőgazdaságunk és a világszínvonal, dr. Leltei János: a Fajtakérdés a magyar búzafajták, valamint dr. Nagy László: A tsz-tagokkal kötött munkamegállapodásokról című könyve. (VáLcu ztópolqár a fiam Mivel fiam elmúlt 18 éves, így elmagyarázom neki az új választójogi törvényt. — Jó, jó — szakítja félbe előadásomat ez a tiszteletlen büdös kölyök, akarom mondani derék ifjú állampolgár. — -Azlt mondd meg inkább, igaz-e, hogy én is javasolhatok jelöltet? — Hát persze — válaszoltam mit sem sejtve. — Akit akarok? — Igen. — A Beatleseket is? — csillan fel a szeme• Még magabiztos vagyok. * # — Nem, csak magyar állampolgárt lehat jelölni. — Akkor a Szörényi Leventét. Tudod, akinek fáj, fáj, fáj ... Segítség! Mint egy kisdiák az újságból próbálok puskázni, no de attól sem leszek okosabb. * — Fiacskám — fordulok felé. — Hát ha annak a Szörényi hogyishívjáknak úgy fáj, fáj, fáj akkor biztosan beteg, tehát felelőtlenség lenne tőled őt javasolni. Fiacskám azonban nem nyugszik. — De azt mondd meg. •. Ez aztán a szerencse: csöngetnek. Ö megy ki ajtót nyitni, óriási zaj, egy sereg kölyök, a fiam barátai tódulnak be a szobába. Szent ég! Ezek is mind választópolgárok? Ahogy végre belefekszem p, családi ágyba, hallom, hogy mellettem piheg egy másik derék választópolgár, a feleségem. — Mondd csak — kérdezi, hogy is lesz azzal az új ... Te is lányom Brutus! No mindegy. Elmagyarázom. — Tudom, ezt tudom — mondja hitvesem — de ..• Ö a fodrászát akarja jelölni. A Jencit. Kicsit idegesen aludhattam el. mert meglehetőseit furcsa álmom volt. Egy viharos jelölő gyűlésen vettem részt, melyen a választók engem jelöltek képviselőnek. És akkor... Hű, de megizzadtam — törültem izzadó homlokom, ahogy felébredtem. Nyomban belefogtam a következő levél megírásába: „Kedves elvtársak! Én nem tudok se gitározni, se tupírozni. Mielőtt jelölnének gondolják meg, népszerű lehet-e manapság egy ilyen tanulatlan ember?” Benedek B. István
