Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-05 / 31. szám

8 NOGR AD I9fl7. f'+vruár 5 vasárnap Alex La Gum• börtönbe viszik, neked talán nem szabad megnézned? A RAZZIA — Charly! Zörgetnek! Charles Pauls lassan ébre­dezett, nehezen tépve ki ma­gát bódult álmából, amely — nem számítva a látomásokat —, édes volt, mint a szirup. Az ajtón dühösen dörömböl­tek, s Charles érezte, hogy a viskó minden egyes ütésnél megremeg. Szemei nehezen nyíltak fel, mint a redőny a szétvert sarokvason. Valaki bekiáltott az utcá­ról: — Hé nyissátok ki! Vagy szétverjük az ajtót! Charly felült az ágyon. — Hagyjátok abba! Rögtön nyitom! Frida rémülten suttogta/: — Mi lehet ez, Charly? — A törvény — morogta ő. — Ismét ez az átkozott raz­zia ... — majd hozzátette: — Ne nyugtalankodj. Semmit sem követtünk el. A kunyhó ismét megreme­gett az ütésektől, és Charly még egyszer felkiáltott: — Jövök már! Ne dörömböl­jetek! A szoba elülső részébén, a függöny mögött rémülten fel­sírtak a gyerekek. Charly a sötétben kitapogatta a nad­rágját, csendesen szitkozódott. Felesége gyufa után kutatott. Fellobbant a láng, és Charly a táncoló fény mögött rámo- solygott Fridára: — Minden rendben lesz. Te csak figyelj a gyerekekre! Az öklök megint döngetni kezdték az ajtót, mire Frida, lejjebb csavarta a lámpabelet, s megpróbálta elcsitítani a ré­mülten síró gyermekeket. Charly mezítláb az ajtóhoz ment, s elfordította a kul­csot. Az ajtó, anélkül hogy hozzáért volna, élesen kivágó­dott. Egyenruhás alakok tó­dultak be a szobába. Charly önkéntelenül hátralépett. Egy pillanatra zseblámpa fénye vágott a szemébe, aztán ki­aludt. A hadnagy tekintete Fridán állapodott meg. Az asszony önkéntelen összébbhúzta ma­gán a hálóinget. — Kellemes ilyenkor az ágyban henteregni, mi? Én meg mászkálhatok kint az esőben. — Charlyt kérdezte: — Mi a neved? — Charles Pauls. • — Hát a tiéd? — fordult aztán Fridához, miközben majd felfalta apró, szürke, ki­fejezéstelen szemeivel. Frida rémülten nyelt egyet, aztán halkan, szaggatottan mondta a nevét. A hadnagy tovább vigyor­gott: — Na igen. Tisztességes em­berek — Kacagott. A szája kinyílt és a torkából a kotko- dácsolás és fuldoklás furcsa keveréke tört elő. Aztán hir­telen becsukta a száját. Gyű­lölködve nézett Fridára: — Mit bámulsz rajtam, te suvickos képű szajha? Megigazította vizes tányér­sapkáját. fejével intett a kí­sérőinek, és kilépett az esős sötétségbe Azok hárman szó nélkül követték. Valahol az utcán az eső mo­noton pergésén túl hangos em­beri beszéd hallatszott, ajtók csapódtak: egyre élesebbé váltak a külvilág zajai. Charly hirtelen előkotorta bakancsát, felhúzta. — Hová készülsz? — kiál­totta rémülten Frida. — Megyek megnézem, mi történik odakint. — Ne menj, Charly! Bajod eshet. Charly toppantott a lábával, hogy meggyőződjék róla, rend­ben vannak-e a bakancsai, az­tán csendesen válaszolt: — Csak körülnézek. Látni akarom, mii csinálnak a mi­einkkel. — Felvette sárga vi- aszkosvászon esőköpenyét, s megnyugtatóan rámosolygott: — Meglátod, minden rendben lesz. — Mindig magadnál kell hordanod. Hol van? — Rögtön kihozom, bent van a házban. — Egyszóval nincs igazol­ványod, mi? Na gyerünk! — Hallgasson meg, miszter, a házban van. A rendőrök se szó, se be­széd az út közepén didergő csoporthoz lökték. Az afrikaiak csoportja tü­relmesen várta a zuhogó eső­ben, mikor ültetik őket ko­csikba. Sokan azért kerültek ide, mert nem tartottak ma­guknál igazolványt, másoknak nem volt rendben a papírjuk, s most valamilyen pecsét hiá­nya miatt borult fel az életük, egyesek pedig a házkutatásnak szegültek ellen. Az eső még mindig esett, de már nem olyan erősen. Char­les Pauls a félhomályban áll­dogált. a reflektorok fénycsó­váján kívül, és az eseménye­ket figyelte. Az esővíz kis pa­takokban csordogált le köpe­nyéről, sapkájáról pedig a nyakába csepegett. A rend­őrök számolták az összesze­detteket. kocsikra rakták őket, kiabáltak, zseblámpáikkal ha­donásztak. gumibotjaikat len­gették. Charlyra hirtelen élesen rá­szólt valaki: — Hát te mit álldogálsz itt? Charly a hang irányába for­dult és egy rendőrt pillantott meg. — Mit keresel itt fickó? — csattant még egyszer a kér­dés. — Csak nézelődök — felelte Charly és gúnyosan vigyor­gott a rendőrre. — Na szedd a lábad, és eredj haza. Egy-kettő! Valami forrni kezdett Char­ly lelkében, de azért nyugodt hangon válaszolt: — Miért? Mikor a tieidet — Ah, ah, — mondta a rendőr és bajusza fel-alá moz­gott. — Gonosz vagy, mi? — Az övén hordott bilincs felé nyúlt. Charly hangja keményen csengett: — Igen, gonosz vagyok. — Fogadok, hogy te is kom­munista felforgató vagy. Charly még egyszer a sze­me közé vigyorgott, s tekin­tetével a rendőr kézmozdula­tát kísérte. Az lecsatolta a bilincset és elfordítta a fe­jet, hogy valakit ' segítségül hívjon, Charly hirtelen álion vágta. Súlyos, kemény ütés volt. melybe Charly egész testével belefeküdt. A rendőr lábai el­váltak a földtől és tompa csat- tanással egész hosszában ha­nyatt vágódott, bele a sárba. Charly futni kezdett, átugorva a rendőrt. A sötétség felé rb- hant. A rendőr ordított, s ki­áltását egész kórus kapta fel. A sárban csúszkálva pillana­tok alatt összefutottak a rend­őrök. Charly cikázva futott, mint az űzött vad. Az egyik rendőr előrántotta pisztolyát és lőtt. A lövés bágyadtan, tompán hangzott az eső mo­noton zajában, s a pisztoly lángja egy pillanatra áttörte a reflektorok fényét. A vissz­hang körbefutott, s lassan halt el, valahol a kunyhók között. De Charly már eltűnt a tele­pülést körülvevő dzsungelben. Oldalt kanyarodott, félkört irt le, majd átmászva egy ala­csony vaskerítésen, hétrét görnyedve ment tovább. Tud­ta, ha fut, előbb vagy utóbb a telepet átkutató rendőrökbe ütközik. Leült egy agyagha­lomra, hogy kicsit kipihenje magát. Gondolkozott. Csoda­szép ütés volt, élete legsike­rültebb ütése. Hirtelen nevet­ni kezdett. Hangtalanul kaca­gott, de úgy, hogy teste ráz­kódott a sárga viaszkosvászon köpeny alatt. Messze volt és nem láthat­ta, hogy a rendőrök a reflek­torok fénykörébe bátyját, Ro- naldot vezetik be. Fordította: Puskás Tamás A csoportban négy rendőr volt; egy fehér hadnagy, és három afrikai. A hadnagy rá­nézett Charles Paulsra és így szólt: — Ö az. Hol van a dagga? Charly állta a tekintetét: — Itt nincs dagga. Mi tisz­tességes emberek vagyunk! • A hadnagy elvigyorodott és lassan körülnézett. Alacsony, kövér emberke volt, süáű, fe­hér szemöldökkel, amelyek beszéd közben fel-alá ugrál­tak. Kicsi, keskeny szája kés­sel ejtett vértelen sebként hú­zódott téglaszínű arcán, me­lyet mint valami geográfiai térképet apró ráncok szántot­tak kéresztül-kasul. Szürke, mélyenülö szemei ide-oda Ku­tattak. Mögötte csüggedt, bárgyú arckifejezéssel állt a három sötét bőrű rendőr. Az utcán élesen világított néhány teherautó fényszórója. Eszeveszetten csaholtak a ku­tyák, s az áradatként lezúduló eső függönyén át innen is, on­nan is emberi figurák buk­kantak elő. A rendőrség összeszedett néhány afrikait, akik csoport­ba verődve, a hidegtől és eső­től remegve álldogáltak a fénykévében. Szortírozták és különböző teherautókba ta- szigálták őket. Egy afrikai kijött a kuny­hójából és a kapuból néze­gette, mi történik. Köpenye alól kilátszott a pizsamája. Zseblámpa fénye hullott rá, s a rendőrök egy pillanat alatt körülvették: — Hol az igazolványod, kaf­fer? — A házban, a kabátom zsebében. Kiss István szobrászművész uj készülő kompozíciójával, mun­ka közben Tatay Sándor: Ajándék az öregeknek FIATAL barátommal a benzinkútnál találkoztam. Meg­töltettem csurig a tankot és még egy kannát is a biztonság kedvéért. Ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? Ajajj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor té­len ... összecsapta a kezét és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icunak milyen szerencséje van: Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros kö­zött egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. Ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autó­buszt, meg minden. Dehát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. Ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban. Egy nap meg akarok fordulni. Boldogan viszem az Icukát. — Ezt egészen őszintén mondhatom, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen Icukának, ahogy megbeszéltük, ponto­san öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csiz­mában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megaján­dékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Rakom a csomagtartóba, de ahogy megemelem, feltűnően könnyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös a hid a va­súttal. A vonat végül átdöcögött és átgurultunk mi is a hí dón. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Nem igényesek ők — felelte Icyka —, a legfonto­sabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok Sajnos csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már el­fogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna.' Persze azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édes­apám nagyon szereti reggel a teába a rumot. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Elég kitalálni mit vigyek mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Mos! még jó, hogy volt ez a karantén ... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déli gyümölcsöt hűteni kell három hétig HAJNAL GÁBOR: Téli dalok • í. Szűköl vinnyog a szél s némán lerogy a csend megmarkol marja szememet a sápadt égkupola csupa vacogás csak hó és jég és szikla van köröttem 2. A hó. lila fénye zuhant rám megállók a rét közepén tujákon a hó pamacsokban s a tölgy göbe mind csupa fény lebeg feketén a fehérben nagy varjú rikoltva felém. Megindul a hószakadás és előttem utat betakar a csend puha szédületéből szorongva riad fel a dal derengve a tél közepében az úttalan élni akar. 3. Ma tavaszízekkel teli a januári levegő ilyenkor már a hóvirág gyorsan bújik elő. Süss januári nap reám hóvirág nézz át minden mosolyon ilyenkor titkon lomb dereng a fán s régi csavargásokról álmodom. A köd elillant még a tócsa is csupa ragyogás megváltozott a világ tegnap óta a gyökerekben felébredt a vágy. GEKEBL¥ÉS LÁSZLÓ: KERT Kegyetlen koppasztó a tél Megkoppasztotta platánjaidat Koppasztja betegeidet Koppasztja öregeidet Akik ülnének örömest a padokon Platánjaidnak lombjai alatt Jótékony lombjai alatt Ahol a tavaszon Kizsendül újra pázsit gally és szerelem De most az ág csak csupaszon Veti árnyékát a havon. RÍ a kártevők miatt. Olvasta az újságban? Ezért nem volt elég narancs vidéken. — Szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset.. 1 Ugyanis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcolkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk... Hála Isten, de azért az ember sze­ret valamit ajándékozni. Icuka nagyon kellemes úti társnak bizonyult Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét és olyan ked­ves volt hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt és mire eszbe­kaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megér­keztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a ta­nya. Nem engedte a világért sem. hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt és figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában a magányos tanya felé. kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nő­kön. ahogy botorkálnak jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton. el is határoztam, hogy amennyire lehet sie­tek vissza és mégiscsak behajtok én a tanyára. KONDOROSON minden remekül ment. Egy teljes órá­val elébb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dűlőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál, azért legnagyobbrészt az út mellett a füvön vezettem a kocsit, sze­rencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rétség tele volt baromfival. Hófehér tyúkok serege, libák, kacsák. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apja is. A szülők, alul az ötvenen, jó erőben voltak, az asszony csak úgy gömbölyödött. Az udvaron disznóölés kétségtelen jele, a perzselés feke­te foltja. A folyosón egy medencében a frissen szedett lúd- toll, még gőzölgőit is. Az udvar végén egy távoli szomszéd asszony belet pucolt. — Bizony megkéstünk egy kicsit a munkával — szabad­kozott Icuka anyja — mert ez a lány a világért sem akar­ta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ez­zel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudjuk, elrendeztük volna már tegnap. De hogy ezek vala­mikor is időben írnának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De •:zért volt már jó resztéit máj és vesevelő. Alig hogy belép­tem a házba, már tálaltak is, mert hiszen elképzelhető, hogy legéheztem, ha ennyire siettem. Csak az volt a baj. hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégis csak más ez. mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke. Már nem is nagyon bántam volna, hogy telik az idő. Egyszercsak hallom a gyilkos percegést az udvar felől. Esni kezdett az ólmos eső.

Next

/
Oldalképek
Tartalom