Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
1967 február 5. vssämup WOGRAD o Kerekes ímre: IVECiMPOIV ^"Ilyen esetet, nem is ^ tudni hányszor, miniden különösebb nehézség vagy gond nélkül intézett el. mióta irányítja a gyárat. Nem csi~ nált ebből ügyet. Az eseteket az illetékesek kivizsgálták, neki csak tudomásul kellett vennie. Aláírása már évek óta vezérigazgatói, határozott és olvashatatlan. Nem bürokrata, nem szerette halogatni a döntést, régen rájött, hogy amiben öt perc alatt nem tud határozni, abban öt nap múlva sem lesz okosabb. Egy ilyen felm-ondólevél aláírása, amely azonnali hatállyal megszűnteti a munkaviszonyt „valaki” és a gyár között, pillanatok műve. A vezérigazgatói szoba négy fala semmitmondóan keretezte, akárcsak a kondicionált levegő, a stílbútorok, a telefon zsinórja, meg minden. A papír előtte feküdt, a hosszú íróasztal közepén. Az üveglap alatt földközi-tengeri táj levelezőlapon, Capri, Sorrento, Mássá meg az egész rokonszenvesen giccses táj a domboldalon Tavaly ott nyaralt, a papír ezt takarta el. A titkárnő fecskefarkú szempilláival bármely pillanatban beléphetett a papírért. Az íróasztal sarkait összekötő vonal szabályosan zárta a négyszöget. A könnyű mértani törvény váratlanul szembeállította azzal a szabálysértő esettel, amely előtte feküdt az üveglapon. Ezen a sima, fényes felületen szeretett dolgozni, hogy ne zavarják az összevissza heverő papírok és a belőlük áradó ügyek kusza problémái, amelyek egyébként íróasztalában feküdtek szigorú rendben, sarkaikkal pontosan egymást takarva, hogy elinté- zetlenségük ellenére is bizonyos szabályra kényszerítse őket. Ez a mostani, a többször ismétlődő ügyek könnyedségé- vei gyors döntésre várt. A titkárnő késett, délutáni espressó-programját beszélte meg telefonon. Jelenléte talán eloszlatta volna bizonytalanságát. Elindíthatta volna kezét a papíron, hogy aláírásának kurta villanásával pontot tegyen az ügyre és minden menjen a maga útján, mindenki orszáyútján, ahol az élet soha nem áll meg. A titkárnő késett. Törte a fejét az emberen, aki úgy feküdt most előtte a papíron, mint beteg a mentőasztalon. Nem emlékezett rá. csak elképzelte ott a gyárban, amely fortyogó, . dudáló, zümmögő, nyers zajával rátelepedett az íróasztalára. Végül már csak az üveglapot látta, mint elegánsan, hosszúkás téglalap alakú térként, csillogóan és tömören, szilárd halmazállapotú tóként terült el vezérigazgatói szobája szelíd partjai között. Kezét homlokához emelte, hallgatta arany Marvin karórája ketyegését. Rövidesen elindul majd, gyalog megy egészen a gyárkapuig. Ott várja a kocsi rendszerint ott száll be, azzal az ürüggyel, hogy a sofőrnek így könnyebb. Nem szerette, ha benn a gyárban bámulják, amint enyhén divatos öltönyében elvonul. A papír vitte arra az emlékezetes útra gondolatait, amelyet rendszerint ma is gyalog tesz meg a Volgáig. Egyszer, nem is tudni már pontosan hány éve, ott lépett ki ő is egy papírral a kezében, ahol most a kocsi áll. Ugyanazon a gyárkapun, de érzéseit már nem tudta pontosan idézni, azokat már felszívta a szivacsos idő. A kép viszont világosan megmaradt, ahogy ballag azzal a papírral a kezében. Lépteit ismerte fel először, egy mindentől megfosztott ember járását. Lassan kibontakozott akkori alakja, és furcsa módon hátulról látta magát. A lépések ütemére rázkódó vállait, tartását meghatározó hátának vonalait. A kép itt kimerevedett, világosan kiugrott a hát és a váll, mint sorsát mutató szobor. Az ember réti em sokat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt két embernek kicípelni. Ezzel a csomagtartó Jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vejdlingban, meg egy kis savanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép válogatott gülbabát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt .sem tudom, hogy a két demi- zson vörösbor saját termés volt-e a háztájiban, vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk. Majd elélnek azok néhány napig a szenes pincében. Legjobban a nyúlon csodálkoztam, dehát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töltelékeket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken ffs a magamfajta laikus ne szóljon belé a mesterek dolgába. , HOGY MIKÉPP foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak a jóisten a megmondhatója. Éppen besötétedett, amikor elindultunk. A fű meg úgy kifényesedett az őnos esőtől, hogy a kerék peregni kezdett rajta. Pergett pergett és úgy beásta magát, hogy aztán már se tőled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól allnak a háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazó kötéllel utánuk akasztottuk az autót és szépén kivonszoltuk a műútra. Elbúcsúztunk és már indulóban voltam, amikor Icuka mamája kétségbeesetten elkiáltotta magát: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Az én lelkemre kötötte a jó asszony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, mert nem soká húzza már a másik disznó sem. . . — Aztán csak óvatosan, lelkem, — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsomporban tojás van, nehnav összekocogjanak. Eső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval éjfel után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a házuk előtt. A neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült az ajtóhoz szorítanom. A nagy kapko4ásra felriadt Icuka, s míg simogatta a megmaradt galambot: — Jajj, éppen a kislány . .. BÁRMILYEN jól is tudnak tájékozódni a galambok, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalált az Alföldre, s bizony elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatt. ménytelenül elesett tartása, fáradtan lógó inge alatt a hátizmok, elemi csapásként a rajtuk ülő levegővel, a két csüngő váll, a nehezen cipelt tagbaszakadt karokkal. Pedig ujjat között nem vitt mást, csak egyetlen papírlapot. Megrémült ettől a pusztuló pillanatában megörökített embertől. Mai vonásait akarta látni az íróasztal üveglapjának tükrében. Előrehajolt, de nem látott semmit, mert ott heveri az a papírlap, s ettől megvakult az üveg tükre. A titkárnő még mindig nem jött. Felemelte kezét és lenyomta a készülék fekete gombját. Kinn búgott a hang. leengedte ujjait és be kellett látnia, nem bánja, hogy a titkárnő nem jelentkezik. Szembenézett azzal az átkozott papírral, olvasta róla a nevet és az adatokat, de nem látott semmit. Annál kínosabb volt az érzés, hogy a papír látja öt, sőt mintha átlátna rajta és felismerné fejében alakuló gondolatait. Ez a kíváncsiság zavarba hozta, mert példa nélkül álló, hogy valakit egy papírlap rendreutasit- son, szembeszálljon vele, pusztán azért, mert egy nevet ráírtak, akiről azt sem tudja, hol kezd hullni a haja. Felnézett erről a vakító üveglapról. Látta az üzemrészeket, az új automata-gépsorokat, a mosdók friss csempéit, az újonnan épült önkiszolgáló-konyhát, csak azon a ponton nem látott világosan, ahol ez a papír takart. Felemelte, hogy mögé nézzen és szembevágta a földközi-tengeri kép. A titkárnő végre belépett, homlokába hulló haja mögül utálattal nézett a papírra, amellyel még dolga volt. Továbbítania kellett. Megelőzte a vékony, kegyetlenül elegáns ujjakat és széles tenyerét rátette a papírra: — Küldje be hozzám azt az embert. , i titkárnő halványan 1 * megrántotta a vállát és meglepetten emelte rá unalomzöld tekintetét. L. S. Lowry festménye: Kilátás az lrwell folyóra Vladton Bahnovt Jíseni Lettem egy szép napon • • • A gyógyszer neve egészen r*~ egyszerű. Észgerjesztőnek hívják. A hatása azonban jgészen különleges: nem kevesebbet. lángelmét csinál az emberből. Ha egy Ideált kiismered magad a városban, akkor megszerezheted bármely gyógyszer- tárban, jószerivel még recept sem szükséges hozzá. Csupán egyetlen buktatója van a dolognak: zseni leszel, ez nem vitás, de csak öt percre. Az az ember, aki az észgerjesztőt felfedezte, történetesen a legjobb barátom. Akkoriban, amikor a gyógyszer még nem volt ennyire elterjedt, amikor még se pénzért, se szép szóért ■'em lehetett kapni, s a legkisebb adagihoz is ENSZ engedély volt szükséges, a barátom nagykegyesen megajándékozott eev egész kerek tablettával a csodálatos elixir bői. — Tudom, hogy mér tíz év óta dolgozol a találmányodon — fordult hozzám. — Ez a pirula hozzásegít majd, hogy egy- csapásra befejezhssd. — Hogyan? Hiszen úgy tudom a gyógyszer hatása csak öt percig tart? — No és? — kérdezte barátom méltatlankodva. — Egy lángelmének öt perc is elég a legfontosabb felfedezéshez. Ha Newton még sosem töprengett volna a gravitáción annak- előtte, hogy meglátta az almát lehullná a fáról, akkor biztosan ez az észrevétel sem segített volna. De így hirtelen felismerte az összefüggést olyan dolgok között, amelyek addig teljesen szétszórtnak tűntek, s em jgyen felismerte a Nagy Igazságot. Neked is öt perc áll majd rendelkezésedre. Miután sok-sok éven át hangyaszorgalomma 1 btizeólkodtál a találmányod körül, irigylésre méltó tudásanyagot halmozhattál fel. Az öt perc elég lesz rá, hogy minden megvilágosodjék és a helyére kerüljön. Nos. ennyi az egész! Utolsó szavai sokkal inkább parancsnak, mint, ajánlatnak hangzottak. S eközben már nyújtotta felém a kezét, s benne egy kis plexiüveg dobozka, melynek mélyén megpillantottam az értékes tablettát. Nos. mivel a tehetségemben senki sem kételkedett, — önmagamat is beleértve. Mivel én magam és dédelgetett találmányom volt régóta a kollegák büszkesége, úgy gondoltam mindent meg kell tennénk hogy közelebb hozza a befejezést, a várva várt napot. Amint a barátom mögött becsukódott az ajtó, megtöltöttem a töltőtollamat, magam elé raktam egy halom fehér papírt, hogy kéznél legyen, ha majd eljön a nagy pillanat és agyamban rajzani fognak a Nagy Gondolatok. S ekkor lenyeltem a pirulát. Aztán csak ültem és türelmetlenül vártan saját zsenialitásom első megnyilatkozására, s magam is kíváncsi voltam, milyen csodálatos é6 bonyolult dolgok nyitjára fogok rájönni pillanatok alatt. És íme az Észgerjesztő máris hatni kezdett. Várakozásomban nem csalatkoztam: ez a nap valóban elhozta tízesztendei fáradozásom végső eredményét. Rájöttem olyasmire, amire eladdig soha. Felfedeztem a Nagy Igazságot. Az első percben teljes éles-egében és tisztaságában megformálódott bennem a gondolat, hogy a találmányom kivitelezhetetlen, használhatatlan és még fölösleges is .. A második perc leleplezte azt a tényt, méghozzá olyan szikrázó világossággal, amelyre bármilyen .ángelme büszke lehet, hogy az agyamban annyi okos gondolat sincs, ahány búzaszál a letarolt mezőn. Zsenialitásom fennmaradt három percében megfogalmaztam egy levelet kutatóintézetünk igazgatójának, melyben részletesen kifejtettem találmányom reménytelenségét es engedélyt kértem, hogy e tárgykörben a munkát abbahagyhassam. Mindenki azt mondta később, hogy ez a levél a zsenialitás csalhatatlan jegyeit mutatL N Részlet Cs. Kovács László szobrászművésznek a Kultúrkapisolatok Intézetében rendezett kiállításáról os, ennyi az én történetem. De ne feledjük el. amit az elején mondottam: e csodagyógyszer ma már mindenki számára elérhető, ön is szerezze be a legközelebbi patikában, mielőbb! Fordította: Zilahi Judit
