Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
R pflflB* n Ifi KÁTAV ANTAL: Nem -oh levél sem „poste restante”, sem „post festa”, a szállítógépek ma bombát hordanak és szerpentint és konfettit — tonnaszám, csak levél nem érkezett ma délután sem „postán maradó”, sem „finnepek után” jelzésű, mert álmaink is összeomlanak, s a gépek újra bombát hordanak. Pedig választ is írnék, kedves, ezerszer annyit, amennyit egy levél kibír, hisz alig múlt el nap, s tizenhatan csak tizenkét órát éltek belőle át, mert zuhant a gép. s későn bontottak ernyőt. Tudod, ilyenkor eszét veszti az ember! Írhatnék választ, lásd, kedves, ezerszer. El kéne mondani még, hogy szeretlek, soha nem ismert vágyak égnek ma bennem, azt hiszem lázas vagyok ma Betty! Vagy őrült? A gép törzsét öleltem tegnap is át, s agyam vadul dobolt, s káromkodtam, mint tébolyult eretnek. El kéne mondani még, hogy szeretlek! De nemsokára, kedves, újra látlak, hisz hét nap múlva már mindez lejár, s az elmulasztott nászút... „Asszonyom! Bocsásson meg, hogy már én folytatom, s titkát megosztom, de Bili szegény... Nem fájt neki, tudom. A szenvedők kiáltnak, s ő suttogott csak: Betty, Betty, látlak...!” POLNER ZOLTÁN: Vietnam Elpusztulnak a fák, tébolyult rizsfőldek kiáltoznak a hajnali napban. Az anyák sötét árnyéka lángol a szélben de a dzsungel kipusztíthatatlan. A tűz dögvészét feltámasztja az éjjel, zokogás támad lázas szavakban és beszakad az ég, a völgyek felrobbannak de a dzsungel kipusztíthatatlan. Fekete föld vérzik a halottak ajkán az élők könnyig gyászban, haragban. A szülőföld súlyos, fehér zászlói égnek de a dzsungel kipusztíthatatlan. A dzsungel ez az ősi, vad kiáltás ez a szabadsághoz szokott tenger, ez a forró szívdobogás a végső harcig Vietnam, dzsungeled minden embert REflEKTORFÉIWBEN Frigyes Kossuth-díjas filmrendező Bán Hatvanötödik születésnapján, filmművészi munkásságának 45. évfordulóján Kiváló Művész címmel tüntették kj Bán Frigyest, akinek Büdösviz című filmjét varoson és falun egyidejűleg játsszák a mozik szerte az országban. Gazdag életpályájáról beszél most a művész kiapadhatatlan bőséggel. — Hároméves koromban parádéskocsis akartam lenni, s azt is tudom miért: vonzott a szép pitykés ruhájuk, meg a lovak Kamasz fiúként is a vándorcirkusz lovai körül őgyelegtem, aztán beiratkoztam a hadapródiskolába me gint csak az egyenruha kedvéért. — A történetem — szerencsére — megakadályozta, hogy katona legyek: a háború szülővárosomból. Kassáról Pestre sodort, ahol a némafilmgyártás éppen virágkorát élte. A honi, de különösképpen a tömegesen behozott amerikai némafilmekben felleltem azt a monumentalitást, s csillogást, mely mindig hatott rám. Érdekelt a film, s bár1 korántsem oly tudatosan választottam pályát, nvnt egy mai fiatal, megéheztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. A véletlen hozott össze Dési Alfréddal, a némafilm koronázatlan királyával, kinek tanítványa és assz’s/tense let tem. Azután a huszas évek derekán „lerobbant”, szó szerint megszűnt a filmgyártás Magyarországon, hogy később, 1931-ben hangosfilmként a Kék angyallal és a Hyppolita lakájjal éledjen újjá. De rám akkor még az alkalmi munkából tengődés nyomorúságos évei vártak. Voltam írnok, könyvügynök, cfmfró, majd a kassai színháznál színész. Innen kerültem vissza újból a filmgyártásba. de mirid(nt elö’r*] kellett kezdenem: ismerkedtem a hangosfilm technikájával. a csapóval, a nangkeveréssel. beültem a vagószobáoa, hogy megtanuljak vágni, aztán asszisztáltam, s állítólag jól, mert a vege felé már többet fizettek nekem aZ asszisztenciáért, mint némelyik filmrendezőnek. Igen, bizonyára ebben az időszakban az önkéntesen és lelkesen vállalt másudszori tanul óévei ben gvökerezik az. hogy ma Bán Frigyes a filmszakma egyik legfortélyosabb értője, a maga koncepcióját a legapróbb részletekben is érvényesítő, százfelé figyelő, mindent összehangolni tudó, elegánsan nagystílű filmrendező. Közel három tucat filmet rendezett, s már a felszabadulás előtt is hozott haza nemzetközi díjakat, Velencéből. Baselből. És az ő nevéhez fűződik az államosított magyar filmgyártás első alkotása, a feledhetetlen és bizonyos értelemben felülmúlhatatlan Talpalatnyi föld. — Én magam legalábbis sosem fogom már felülmúlni azt a filmet, amelyet 1948- ban rendeztem Szabó Pál regényéből. Az valami egészen különös, egyszeri lehetőség volt, hogy elmondjak mindent, amit addig gyűjtögettem magamban. Nem akarok hlszerénykedni: azó*a is voltak sikereim, és van a harmánc- egynéhány filmből olyan, amelyet kilváltképp szeretek, & minden kockáját ma is így csinálnám. Ilyen például a Semmelweiss Apáthi Imre főszereplésével, hiszen ő alkatában hasonlít a Semmel- weissre, játékával pedig valósággal azzá vált. A Rákóczi hadnagyáért Kossuth-díjat kaptam, a Szegény gazdagok meg itthon is milliós nézőközönséget vonzott, a Szovjetunióban pedig a látogatottsági ranglista élén áll 32 millió nézővéL — Egyéniségemből, pályafutásomból következően nagyon kedvelem a kosztümös, történelmi filmeket, a nagy magyar klasszikusok filmrevitelét. Tanúskodik erről A császár parancsára és a Szent Péter esernyője, s az is, hogy legdé- delgetettebb tervem az Egri csillagok, vagy a Láthatatlan ember megfilmesítése. Igaz. inkább álamnak kell neveznem ezt, hiszen mindkettő túlontúl költséges vállalkozás lenne. És már sorolja is fejből hogy hány ezres sereggel ost- omolta Szulejmán Eger várát, hány lovas, hány gyalogos •olt ott, és mennyi statiszta ellene ahhoz, hogy ezt a tö- neget kellően érzékeltesse. — Annak idején Révai Jó- ■sef — kinek nagy tisztelője •oltam — felvetette nekem 'gy Dózsa film rendezésének gondolatát Ám a tizenkét— '.zennégymilliós költségvetés 'kkor, 1950 táján, megvalósíthatatlanná tette. — Most egészen más dolog "oglalkoztat, hosszú évek óta. A saját munkámról, pályámról, válságaimról szerettem volna már régóta elmondani valamit amikor megtudtam, hogy Fellini megtette ezt'a 8 és félben és a mi Gertler Viktorunk is hasonlóra vállalkozott az És akkor a pasas.. ban. Ez persze megtorpan tott kissé és még azóta sem tisztult le bennem a dolog, de úgy érzem, egyik ember önvallomása nem pótolhatja « másikét, melyet valami belső erő kényszerít ki belőle. Talán még megtalálom a módját hogy ebben a keretben tudjak én is újat mondani... Zilahi Judit Solymár JAxarf: LOMOK A PADLÁSON A z autóban négyen ültek. Elől, a volán mellett, a sógor, mellette a sógorasszony. Hátul, Nóri és Dezső, a másik házaspár. A kocsi a Mát- x-a kanyargós útjait járta. A Dezső falujába igyekeztek. 1967. január huszonkilencedi- ke volt. Adél napja és vasárnap. Az évszakhoz képest szokatlanul enyhe, igazi kiránduló idő. Az út ízáraz, csak két oldalán olvadoztak a hóekével korábban félretúrt és megjegesedett kupacok. A kirándulás célja zsákmányszerzés volt. A sógort ugyanis elkapta a divathóbort. Gyűjtötte a régi órákat, mozsarakat, falitányérokat, lámpákat, mángorlókat, öreg bútorokat s mindazokat a használatból kiment tárgyakat, amelyektől az egyforma gyengelábon álló, modern bútorok között élő városiak az otthonuk meghittségének, varázsának felidézését remélik. A sógor, a sógorasszony és Nóri is született pestiek voltak. Dezső egy hármashatár- hegyi közös vasárnapi ebéden szólta el magát, hogy a palóc rok^nc-ii* padlásán bizonyára bő\ lehetne találni efféle öreg -acatokat. és a bejelentéstő' lázba jött a sógor. — Mondd öregem, nem haragudnának meg a rokonaid, ha elmennénk és feltúrnánk a padlásukat? — Várnak. — Akkor menjünk. Akár már jövő vasárnap, ha nem fújja be az utat a hó. Dezsőt nem lehetett hebehurgya kalandba ugratni. Amióta a szülei elhaltak, ö pedig nagyvárosi lányt vett feleségül, csak nagyritkán, rendszerint halottak napján gyertyagyújtásra és búcsúkor járt haza. Búcsú sem volt már vagy öt esztendeje, mert Nóri nem szerette sem a zsíros ételeket, sem a részeg rokonokat, s a nagy ünnepeken rendszerint kijutott mindkettőből bőven. Dezsőnek hat testvére maradt otthon. Ferenc, a legidősebb báty, a mostani családfő, a termelő- szövetkezet fogatos brigádjának volt a vezetője, Sanyi, a második fiú, bányász, naponta busszal járt a nógrádi szénmedence hol egyik, hol másik aknájára. A négy lánytestvér már egytől egyig férjhez ment. A vidám, nagyhangú, sógorok s csipogó gyerekhad körében Nóra, a sápadt arcú, kényes, szőke asz- szony nehezen találta fel magát. Nóra Dezsőről is mindig faragta a durvának ítélt falusias szokásokat. Eleinte dührohamot kapott, ha a férfi kedveskedve megnaskolta a hátát vagy fenekét, intette, hogy ne legyen hangos ét rászedte, hogy könnyű, füstszűrös cigarettát szívjon. Megkövetelte azt is, hogy Dezső többet adjon az öltözködésre, gondosan kösse meg a nyakkendőjét, sőt, amikor harminc után Dezső hízni kezdett, a parízeres fogyókúrára és a reggeli uszodába járásra Is rászedte. Dezső viszonylag könnyen lemondott a korábbi szokásairól, vállalta a személyiségváltozást, mert szerette a feleségét és meg is akarta tanulni a városi életformát. Dezső, mint szakérettségis diák került Pestre, közgazda- sági egyetemet végzett és terményforgalmi szakértő lett. Későn nősült, sokáig lakott albérletben s ordas módra csavargóit . a nagyvárosban. Nem ő vette el Nórát, a szép budai úrilányt, hanem az okos, szőke nő választotta ki őt. Nehezen kezdtek. Nem volt lakásuk. Dezső sokáig albérletben maradt a házasság után és Nóra pedig otthon lakott a szüleivel. Nem akarta, hogy Dezső odamenjen, mert át kellett volna járni az öregek szobáján és előre látszott, hogy ebből komoly konfliktusok adódnának. Nóra röntgenlaboráns volt s megszokta, hogy jól öltözzön. Az 5 keresete erre kellett. Dezső fizette az albérletet és mert sokat ültek vendéglőkben, eszpresszókban, az ő fizetése erre kopott el. így ment el az első három év. Aztán Dezső lakást kapott kinn Angyalföldön. Ezt a környéket Nóra nem nagyon szerette. Kedélybeteg volt, mire hazaért. Két év alatt berendezték a lakást, de aztán arra gyűjtöttek, hogy elcseréljék. A házasságuk hetedik évében sikerült beljebb kerülni a Szent István parkba. Itt, újra kellett vásárolni egyet-mást, s most már kocsira gyűjtenek, mert mégiscsak Hnos, hogy folyton a sógorék hurcolják őket. A falusi rokonok nagy- néha Nóra örömére náluk alszanak. Olyankor csak lesnek, micsoda élete van Dezsőnek. Már csak a kilátás! Az ablak a Margitszigetre néz, de látni a hidakat, a királyi várat s az egész budai panorámát a János hegyi kilátóig. Még egy kanyar, s már előttük volt a völgyben ülő falu. Dezső látta a hófoltos hegyoldalt, ahová szánkózni járt, s a vadkörtefát, amit minden évben ők kopasztot- tak meg. Nóra vajas, szalá- mis zsemlét evett, hogy ne legyen éhes. mert félt a rokonok zsíros kosztjától. Először Ferencékhez mentek, a legidősebb testvérhez, ahol a viszontlátás örömére megittak egy pohár pálinkát. Ferenc azt javasolta, hogy ebédig maradjanak Is együtt, mert már kész a húsleves és sül a liba is. Ám, a pesti sógor nyugtalan volt. Zsákmányolni akart. Kiderült, hogy a Sanyi apósáéknál, akik még régi házban laknak, vannak szép régi. öreg tárgyak. Igaz, ők a másik falu végén laknak, de nem tesz semmit: mire való a kocsi? így Sanyiék a pesti sógorral elvonultak. — Ti nem akartok a lomok között turkálni? — kérdezte megértőén Ferenc. — Nálunk is lehet még ezt-azt találni, a hátsó ház padlásán. Dezső legnagyobb meglepetésére Nóra azonnal felkelt az asztal mellől. — Jó, menjünk nézzük meg — nyújtotta a kezét a férjének. Kiderült, hogy kettesben akart maradni, hogy pihenjen, és a kíváncsiság is furdalta: hátha találnak valamit, amit ők is hazavihetnek a lakásba. A létra meredek volt, Dezső támasztotta meg, amíg Nori felmászott. Ferenctől kaptak egy jófényű villanylámpát, amit különben akkor használt, ha éjszakai ellenőrzésre ment a lóistállóba. A padlás poros volt és pókhálós. Nóra nem nyúlt semmihez. Elkérte a villanylámpát és idébb-odébb világított. — Ez mi? — Motolla. Erre csavarták fel a kenderfonalat. — Kar. hogy ilyen nagy. Különben jópofa. És ez mi? — A szövőszék. Szét van szedve. Én össze se tudnám rakni. És elfoglalna egy fél szobát — Már nem szőnek? i — Nincs mit. A háztájin nem kendert termelnek. És nem is érdemes. Már a falusi asszony is aludni akar a hosszú téli éiszakákon. — És ez? Ezt is fonáshoz használták? — Igen Gúzsai vök. — Visfvünk el talán egyet? — At*r>w ffemd-oliyl. — Ma ír) meglátjuk. És ez a ládaforma? — Ülcsik. Ebbe ültünk kiskorunkban, amikor már kinőttünk a pólyából. — Jé, de mókás? És ez a lócaféle? Miért lyukas a közepén? — Ez az állcsiik. Ebbe bele lehetett állítani a babát, amikor nem tudott még rendesen járni. Elácsorgott óraszámra. Legfeljebb kicsit meggörbült a lába. Pláne, ha nem kapott elég vitamint. — Azért ez borzasztó. Éa nem sajnálta az anyja? — Nem ért rá sokat törődni egy-egy gyerekkel. — És te? Ebben nőttél meg? —■ Ebben. Látod azt a teknőt. Minden testvéremnek az volt a bölcsője. Tizenket- ten voltunk, heten maradtunk. Az asszony megsápadt, majdnem elejtette a lámpát. Dezső tudta, mi a baj. Most rosszul szólt. Nóri éppen tizenkét gyereket vetetett el. Tizenkét küretje volt. Főleg eleinte. Amikor még külön laktak az Angyalföldön. Mindegyiket hosszú tárgyalás előzte meg és mindig nehezen döntötték el: nem most, majd később. A mióta a Szent István parkban laknak, már nagyon akarnák a gyereket. Tavalyelőtt Nóri sokat járt orvos-« hoz. Injekciókat kapott. Végül kiderült, hogy már késő. Nem lehet. Meddő maradt. — Azért hoztál fel, hogy ezt elmeséld nekem? — csattant fel keserűen a nő és eloltotta a lámpát. Dezső a sötétben tapogatózva lépett oda hozzá. Előbb a könyökét fogta meg, aztán óvatosan végigsimította az arcát. Az ujjhegyei nedvesek lettek a könnytői
