Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-19 / 43. szám

4

WOGHÄD

199T február 19. vasárnap

Mi Is rolt a kisze-hajtás?

2

A névmások egybe- és különírása

A névmások főnevet, melléknevet, számnevet helyettesítő szavak: én — ilyen — any- nyi.

(Érdemes felfigyelni arra, hogy a szófajok megnevezései mennyire logikusak. Már magát a meghatározást is általában önmagukban hordozzák. Például a névmás a nevek helyett használt más ezó.)

Természetesen minden

névmást kis kezdőbetűvel kell írnunk. Amikor leveleinkben nagybetűvel írjuk a megszólításként alkalmazott névmásokat (Te, Veled stb.), aikkor is csak az udvariasság szándéka menü (úgy ahogy helyesírási hibáinkat.)

„ A névmások egybe, és külön írásában az alábbi helyesírási szabályok igazítanak el:

4 Mindig egybeírandó a

*■ kicsoda? micsoda? ösz- Bzetett névmás, valamint azok a vonatkozó névmások, amelyek összetett mondatok kötőszavaiként is használatosak: aki. ami, amely, amilyen, amekkora, ahány stb.

,.Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná kormányozni, aki pedig egy világot húz- gál az ő elméje finom cérna- szálain.^ (Mikszáth Kálmán)

,.A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénből. ami azonban nem hagyott nagyobb űrt e kis tót városban.” (Mikszáth Kálmán)

„Amelyik főispán a leghevesebbet jelent, az a legjobb főisrtán.” (Mikszáth Kálmán)

Egybeírjuk az akár-, bár-, mind-, minden- és vala. előtagú névmásokat: akárki, bármilyen, mindany- nyi, mindenki, valamelyik.

vele a vicispanl.” (Mikszáth Kálmán)

„Kiosztott nyaranként a bontóvári gyerekek közt háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát.” (Mikszáth Kálmán)

„Délután az irodai órák alatt, rendszerint meleg, szappanos vízben áztatgatta a lábait,.. Ugyanezt tette most.” (Krúdy Gyula)

tabb.

A „maga” névmás esete már jóval banyoiulHa a személyes névmást (én, te, stb.) a maga névmással nyomósí tjük, a két. névmást különírjuk, mert ilyenkor a visszaható (maga) névmáson van a hangsúly: én magam is láttam; ő maga is megértheti, ti magatok is rájöhettek. — Ha azonban a maga névmással az ön és az önnön személyes névmást kapcsoljuk össze, akkor a két névmást egybeírjuk: önmagam, önmagatok, önnönmagatok.

Ha a maga névmást az egy szóval nyomósítjúk, a kapcsolatot szintén egybeírjuk: egymagám, egymagad stb. Hasonlóképpen: másodmagával, sokadmagával. (De a hosszú kapcsolatokat nem írjuk egybe: tizenheted magával.)

A Egybeírjuk a se-, sem-, semmi előtagú t a g a- d ó névmásokat: semekkora, semennyi, semmiféle; semmilyen. (A semmilyen két „m”-je szokatlan a felnőttek szemének, pedig itt a sem és a milyen szó kapcsolódik ösz- sze!)

Külőnírjuk azonban a sem, se tagadószócskát akkor, ha nem megelőzi, hanem követi a névmásokat: senki sem, semmi se, senkitől sem, senkinek se.

Valamint azokat a mutatónévmásokat, amelyeknek előtagja a szint- és az ugyanszó: szintolyan, szintannyi, szintazok — ugyanannyi, ugyanazon. ugyanez.

„Valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánná) egy hó. gomolyát gyúrt, és megdobta

Ne tessék most idenézni. Ma még annyi időm sem volt, hogy rendbeszedjem a hajamat, pedig nem szeretem, ha kócos vagyok. Csak egy pillanat az egész! Máris megigazítom. Ma például négy dauerom és hat berakásom volt, eddig. Már fáj a csuklóm. Nálunk nincs megállás, mint másutt, ahová nem jár ennyi vendég. Ott még arra is ráérnek, hogy az Ország—Világot olvassák. Én majd csak este jutok hozzá, hiába veszem meg reggel a postásbácsitól.

Értem én, mire gondol, de tessék elhinni, hogy mi, fodrászok egyáltalán nem pletykálunk. Vagyis inkább nem pletykálunk többet, mint mondjuk a szabók, a sofőrök, vagy éppen az újságírók. Csakhát minálunk jobban ráérnek az emberek és kiöntik a szívüket. A múltkor is bejön hozzánk egy vendég. Aznap láttuk először, és azzal kezdi. hogy...

— Rettenetes nagy bánatom van,, kislány! ■

— Mit parancsol? — kérdeztem tőle, mert azt hittem, hogy a hajával van valami baj, hiszen olyan elhanyagolt, kócos volt szegény — dauert, vagy berakást?

— Elhagyott az uram — mondta, mintha nem i$ hallaná. hogy mit kérdeztem tőle az imént. — Kiköltözött a szeretőjéhez. Most megyek érte. K?Art hát szép hajat csináljon, kislány. Nem jobb lenne, ha az idősebb kartársnőnek engedné át a fejemet?

— Semmilyen tudást sem adnak ingyen.

— Semmiféle csodaszer sem pótolhatja a rendszeres és szorgalmas tanulást.

— Senki sem született bölcsnek.

Tóth Imre

így élünk mi:

(Gyertyafényes „kisze-vacso- rákat” rendeznek február 21- től minden kedden és csütörtökön este á salgótarjáni Ka- rancs Szálló mozaik termében Az ételkülönlegességeket a vendégek asztalánál készítik eU

4c'

De mi is volt az a kisze-hajtás, melynek emlékére elevenítik fel most a kisze-vacsorá- kat?

Az ősvallás kutatói szerint mitológiai vonatkozású babonás népszokás, amely az ősi tavaszünnep emlékét idézte. Nógrád megyében különösen a Cserhát belsejében fekvő kis falvakban volt igen elterjedt még a századforduló után is.

A kisze-hajtás a következő ceremónia-sorozatból állt: Ha 'agyböjtben a faluból senki nem halt meg, akkor virágva- sámap a fiatal lányok piszkaiéra szalmabábút kötöttek és ócska ruhadarabokból menyasszonynak öltöztették. Népiesen ezt nevezték kiszének. Azután közrefogták és a lődörgő gyerekek csúfondáros gúnyolódásai és dobálózásai közben megindult a menet a mezőre. A lányok pedig serényen énekeltek:

Haj ki kisze, kiszőec

A másik batárba.

Gyere be sunka

Emmi kis kamránkba!

Kivisszük a betegséget,

Behozzak az egészséget

Haj ki kisze, baj US

A határban azután beteljesedett a népszerűtlen kisze sorsa. Összetörték, ha víz volt a közelben belefojtották, ha nem, akkor elégették és közben nótaszóval körültáncolták.

A kisze kihajtásával úgy gondolták, hogy a télnek és a betegségnek a megszemélyesítőjétől szabadultak meg, és ezáltal utat csináltak a mielőbbi tavasznak és a jó egészségnek

Az ősvallásnak ez a tavasz

üdvözlése, később keresztény vonatkozásokkal is bővült. Ennek volt egyik jele például a Kisze-leves, amelyet csak böjtkor lehetett főzni.

— rozgonyi —

A fodrászlány

Tudja az uram nőjének olyan sötét fekete haja van, oldalt kacsafarokkal. Én is olyat akarok, úgy látszik, hogy azt kedveli a Bercikém!

Csináltunk is neki olyan kacsafarkat, hogy meghazudtolta az eredetit. Gondolhatja, mennyire kíváncsiak voltunka folytatásra. Éppen ma reggel járt nálunk a vendég. Újra festetett, most még sötétebbre kérte és ugyanolyan kacsafarokkal, mint a múltkor. Amikor kifésültem, megint dicsekedett:

— Áldom a kezét kislány! Visszajött az uram és nagyon dicséri a frizurámat.

— Hála istennek — mondtam neki, és a háta mögött összenéztünk a kolléganőmmel.

Ebből is láthatja mennyire fontos, sőt, nagyon is boldogító szakma a mienk. Randevú előtt fodrász, házasság előtt fodrász, válás előtt megint csak fodrász és a kacsafarok csalja haza a hűtlenkedő férjet. Magamról tudom, — pedig még csak menyasszony vagyok — mennyire tetszik, amikor a vőlegényem megdicséri esténként a hajamat. És beletúr. Hagyom, türelmes vagyok, persze, hogy megengedem, amikor olyan kedvesen csinálja. Ha majd a felesége leszek, akkor már a kezére ütök érte, hiszen minden következmény nélkül megtehetem. Ma még otthagyna miatta! Nem igaz?

Ugye megérti, hogy mit akarok mondani?

Melyik vendéget szeretem? Akinek nincs túl sok kívánsága. Például van egy hölgy, akitől már előre félünk, ha csak megpillantjuk az ajtóban. Nem tetszik neki a mosás, sok a sampon és csípi a fejbőrét. Vizes lett a ruhájának a nyaka és kapar a fésűnk. Mit mondjak még? A nyakát kéri, hogy borotváljuk ki, de férfiasán. Azt már nem tudja megmagyarázni, mit ért „férfias” alatt. Ránk haragszik, mert törik a haja, pedig saját maga a hibás, eleszi a sok festék. Most éppen szőke, de már várjuk, mikor jelentkezik: bronzvöröset kérek!

Sok a vendég!

Ma már mindenkinek van pénze fodrászra. Ma is bejött egy falusi asszony, középkorú lehetett és azt mondta, négy gyereke van. A legidősebb lánya már férjnél, most vár kisbabát (mindent elmesélt) és

Négy esztendő eredményeiből

Gazdagodott Balassagyarmat. A lakóházak százai épültek megyénk' második városába« is. Legtöbb a régi Süvítő-telepen. Kiszesek fogtak össze, s az OTP segített. A KXSZ-Iakó- telepen már több mint száz boldog tulajdonos költözött be új otthonába

Lámpás-e

a falusi pedagógus?

Érdeklődéssel hallgattam a

minap egy beszélgetést. Valaki mesélte, részt vett egy falusi bálon, ahol — úgymond — külön, megközelíthetetlen csoportot alkottak azok az egri tanárképző főiskolások, akik éppen kötelező szakmai gyakorlatukat töltötték a községben. A mesélőt különösen felháborította antiközösségi viselkedésük, annál is inkább, mert Kis idő múlva e főiskolások többsége falusi iskolába kerül, s szerinte effajta magatartásával többet fog ártani, majd mint használni.

Az egri tanárképző főiskolán viszont elmondták: egy alkalommal Nógrád megyéből érkező képesítés nélküli nevelőket vizsgáztattak. A felvételizők közül többen nem tudtak válaszolni arra a kérdésre, mi a NATO, mi a neokolo- nializmus.

dauert kért. Azt magyarázta, hogy zárszámadásra megy. Amikor elkészült, felkötötte a frissen dauerolt hajra a bar- chet fejkendőjét. Mondtuk neki, minek az ilyen szép frizurára?

— Majd a zárszámadáson leteszem a kendőt — mondta. — Meglepetést akarok, mert maradinak tart a többi asszony, meg a gyerekek. Most megmutatom, hogy nem vagyok maradi.

Ilyen is van!

Különben érdekes szakma. Azt mesélik, nálunk is annyi a borravaló, mint a pincéreknél. Nem tudom, hogy ott mennyi, de nálunk nem sok. Mert számoljon. Egy vendég legjobb esetben is ad egy forintot. Tíz vendéget ha kapok egy nap, az sok, mondom sok munka, tehát éppen elegem van. mire letelik a nyolc óra. így egy hónapban 200—250 forint a borravaló, ami esetleg egy jó prémium. Tudom, hogy ezért neheztelnek majd rám a kolléganők, de nem szeretem elhallgatni az igazságot.

Még csak annyit, ne sajnálják a férjek azt a pénzt, amit a feleségük ide hoz. A szép haj nemcsak a szemnek szép. hanem higiénikus is. Egy orvosnő mondta: az az ember, aki rendben tartja a haját, kevesebbet betegeskedik, mint a gondozatlan hajú. Ugyanis a hajápolás összefügg az általános tisztálkodással. Ügy is mondhatnám: mutasd a hajadat és megmondom, szereted-e a tisztaságot! g. b.

Elismerem, a példák viszonylag szélsőségesek, ellenkező előjelű tapasztalatokról is sokat beszélhetnék. A célom azonban ezúttal éppen az, hogy felhívjam a figyelmet egy — ha nem is általánosítható — veszélyes jelenségre, a pedagógusok egyes rétegeinek politikai és társadalmi közömbösségére.

Lámpás-e a falusi pedagógus?

A kérdés megválaszolásához szükséges annak tisztázása, mit jelent lámpásnak lenni ma a községekben?, (És nemcsak ott.)

Valamikor a tanult ember „úriembernek”, esetleg „latei- nernek” nevezte magát, ezzel is utalva arra, hogy értelmiségi létének a humán műveltség, a gimnáziumi érettségi az alapja. Ma a falvakban általában azokat fogadjuk el értelmiséginek, akik önálló szellemi alkotómunkát végeznek diplomával, vagy anélkül. S ezek már távolról sem csupán a pedagógusokból kerülnek ki. Hogy mást ne említsek, ide tartozhatnak a termelőszövetkezetek agronómusai, üzemegységvezetői, esetenként főállattenyésztői is. Akiknek, bár nem „nad- rágosok”, szakmai és általános műveltsége azonos, vagy éppen magasabb szintű a pedagógusénál. S ami a legfontosabb, a falu köz- és társadalmi életének gyakori szereplői.

Az ember, a pedagógus, persze nem úgy kapcsolódik egy falu közösségébe, hogy elhatározza: most pedig kapcsolódni kezd. Ehhez több dolog tisztázása szükséges. Annak felismerése is, hogy az iskola, a falu az ország, a szocialista közösség, a világ egy része, ahhoz minden „idegszálával”, egész létével kapcsolódik. Tehát az ott élő is a világban él, s annak valamennyi jelensége számára meghatározó.

Ennek felismerése minden közéleti szereplés előfeltétele. Ez lehet kulcsa az iskolacentrikus, az oktatásközpontú, a „kultúráiét” hiányait panaszoló, de azért semmit, vagy keveset áldozó nézetek és magatartásformák felszámolásának is. Korunk embere számára, legyen akár falusi pedagógus, „az én házam az én váram” igazsága már nem érvényes. Következik ez, hogy csak néhány példát mondjak, a tudomány, a technika fejlődéséből, az értelem határainak tágulásából, a különböző berendezkedésű társadalmi rendszerek egymásmelleit élésének tényéből, és sok egyébből. Mondhatják egyes falusi nevelők, a politika nem az én dolgom, az én feladatom az iskolában végzendő oktató-nevelő munka, a családlátogatások, esetleg egy- egy ismeretterjesztő előadás tartása, tőlem mást nem kívánhat senki.

Kívánhat! Elsősorban annak felismerését, hogy a politika ma minden egyes ember legszemélyesebb magánügye. Még akkor is, ha ezt nem mindenki ismeri fel. A ma embere, bárhol és bármivel foglalkozik azzal méretik meg, hogyan politizál, kiért és ki ellen. Konkrétabban fogalmazva: hogyan reagál elsősorban a belpolitika eseményeire, hogyan értelmezi, milyen tanulságokat von le a maga és környezete számára a szocialista építés jelenségeiből, milyen a viszonya a kor reakciós maximumához, az imperializmushoz és fokozataihoz, illetve milyen a munkaerkölcse, mit és hogyan tesz a közösségért, a társadalomért, amely a posztra. állította.

Szemináriumot tartok? Távolról sem. Az igazi hazafinak és internacionalistának, különösen, ha a nép tanítója kíván lenni, mindez „belpolitika”, szívügy. A lámpás akkor világít, ha lángját — régi példát idézve — olaj és oxigén táplálja. Ilyen olaj és oxigén a szívből, értelemből fakadó, s mindenekelőtt a tettekben, az embér egész tevékenységében megnyilvánuló politizálás. Ne féljünk a szótól, a néptanítók, a derekabbak, a lámpások mindig is ezt tették.

S ezt írja elő részben a tanterv is. A határozatokat azonban az ember realizálja képességétől, a helyi sajátosságoktól és egyéb mástól függően. A nevelő ma is lámpás lehet a faluban, ha felismeri, hogy mindenkinek, de különösen a nevelést „szakmájául” választónak, lámpásnak kellene lennie, aki a világban él.

Vitathatatlanul lámpás az a pedagógus, aki a falu szellemi életében tevékenyen részt vesz az emlegetett igazságokban való meggyőződésekből és hitből. Aki számot tart arra, hogy egyszer a világ így'emlegesse, hivatkozzon rá, beszéljen róla, annak egész életében a világot kell emlegetnie, rá kell hivatkoznia, beszélnie kell róla.

Miért ne vonatkozna mindez éppen a falusi pedagógusra?

Tóth Elemér