Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
1967. Január í. vasárnap RÖGR A T) 7 Vasárnapi levél Újévi dolgainkról — Na, ez az év is hogy elszaladt! Ismét öregebbek lettünk egy esztendővel... — mondogatjuk egymás- j nak csöndes rezignációval. A változtathatatlanba való megnyugvással állapítjuk meg újra és újra, — egyben mégis azzal az emberre jellemző makacs bizakodással, hogy az új év jobb és különb lesz, mint az, amit magunk mögött hagytunk. összecsendítjük poharainkat, boldog új esztendőt kívánunk egymásnak, ólmot öntünk és beleképzeljük vágyainkat az anyag fantasztikus formáiba. A Szilveszter, az új esztendő születése, a keresztyén világ nagy rítusában vált eggyé a sorsfordulás hitével. Egyszerűen abból: ha a történelmében hányatott, háborúkban és ínségekben próbáltatott ember nem bízna jövendője jobbulásában, sorsa kedvezőbbre változásában, élete értelmét adná fel. A hit történelmileg meghatározott társadalmanként, korról korra változott. Tartalmában, formájában és irányában egyaránt. Az azonban tisztán kivehető, hogy az irreális túlvilági boldogság jámbor és együgyű óhajától korról korra és mind távolabb került az ember. A vakhit boldogság-óhaját egyre inkább az ember, a társadalom, a világ tudatos formálhatóságába vetett hit váltja fel. Az, hogy sorsunk kovácsai önmagunk vagyunk; hogy ostoba és hiú reménykedés tétlenek módján sültgalambra várni. Szilveszteri, új év-köszöntő szokásaink között szívesen idézzük a hagyományokat, az ártatlan, játékos babonaságokat, cibáljuk meg a szerencsemalac fülét, tűzünk szerencsepatkót hajtókánkra, kezelünk a mulatságosan kormos kéményseprőkkel, öntünk forró ólmot, — de persze tudjuk, hogy mindezeknek vajmi kevés a közük céljaink sikeréhez, terveink, törekvéseink jó kimeneteléhez. Nem ünneprontásnak szánom én ezt az okoskodást a világért sem. Az ilyen játékosságok megszínezik életünk szürkébb folyamait, hangulati nekifutást adnak egyhangúbb holnapjainknak, melyeket megtervezünk, tudatosan munkálunk, eredményesebb, boldogabb esztendő reményében. Így hagytuk mást magunk mögött a régit is, amelyet immár teljességben látunk; eredményeiben és balsikereiben egyaránt. Lemérhetjük: mit, hol végeztünk jól és azt is: hol vétettük el számításainkat a tervekben? Hónapra, napra, órára ellenőrizhetjük önmagunkat, — cselekvésünket, vagy mulasztásunkat, s jó tanulságokat szűrhetünk le a vizsgálódásból. Korántsem mihaszna időtöltés ez. A tervszerűen mozgó és épülő társadalom követelménye: megismerni, felfedni és segíteni a fejlődés legkedvezőbb lehetőségeit; megismerni, felfedni és kizárni a társadalom haladását és boldogulását háborító, vagy hátráltató tényezőket. Ezek ismerete nélkül helyben topogunk, vagy csak a korábbi tempót tartjuk, — várjunk bármit az új esztendőtől, fűzzünk bár akármilyen vérmes reményeket az újhoz. A társadalmak történelme sokasodó tapasztalatok hagyatékán épül mind magasabb szintre, váltják egymást mind fejlettebb társadalmi berendezkedések. A tapasztalások értéke különösen számunkra becses, akik a legmagasabb rendű emberi-társadalmi berendezkedés ügyéért fáradozunk. Ez az újtípusú berendezkedés rendkívül felelősség- teljes, és építőit sokmindenre; nagy körültekintésre és elövigyázatra inti. Rajtunk a világ szeme, s nem véthetünk hibákat. Nem véthetünk hibákat? Alig írtam le a tökéletességet feltételező igényt, máris érzem: hibás a fogalmazás. Inkább úgy gondoltam valahogy: nem véthetünk alapvető, helyrehozhatatlan hibát, amit fejlődésünk menetében ne igazítanánk, korrigálatlanul hagynánk. Hibát munkálkodva ejthetünk, igaz, elismerni nem a legkellemesebb, de a szocialista típusú embernek nemcsak elismernie, de helyrehoznia is erkölcsi kötelessége. Nem tartunk igényt a tökéletesség fokára, de a mérce, melyhez magatartásunkat; gondolkodásunkat és cselekvésein- i két igazítjuk, mégis csak felsőbb értelmezésben határozza meg az ember fogalmát. Szocialista építésünknek a nagyarányú eredmények mellett kétségkívül akadtak az évek során, s akadnak bizonyára a jövőben is számtalanszor még hibás mozzanatai. De az a megnyugtató és fejlődésünk további Jcilátásait illetően reménytkeltő, hogy már győzzük erkölcsi erővel, szembenézni téves, vagy korszerűtlenné vált nézeteinkkel, munkagyakorlatunkkal. Ez a bátorság imponáló és tiszteletet parancsoló irántunk; bizonyító erejű, hogy következetesen megvalósítjuk a magunk elé tűzött célokat. Szokás ilyenkor kérdezgetnünk egymástól: mit várunk az új esztendőtől. Elmondjuk mindeddig betöltetlen terveinket, vágyainkat, melyek mozgató rugói, indítékai cselekvéseinknek. De mind az egyén, mind a társadalom méretében csak úgy indulhatunk különleges eséllyel céljaink keresztülvitelére, ha előbbi eredményeinkre, tapasztalatainkra támaszkodva jelöljük meg teendőink reális rendjét, irányát, a megvalósítás korszerű eredményes eszközeit. Az ember és a társadalom élete nem éves ciklusokba zárt időegységek egymásmellettisége, hanem egymásba kapcsolódó, új és új szemekkel bővülő láncsor. Amely önmagába és egymagába zártan — egymást szolgálja. Valahogy így szolgálja az óesztendő az újat, s a mi vonatkozásunkban az immár huszonkét eltelt szabad évünket a huszonharmadik. 1967. január 1. Az új naptáron a szokásos, jól ismert üdvözlet: BUÉK. A naptárnyitót én levélzárónak tartogattam. Boldog új esztendőt kívánok: ' Barna Tibor Secco a szó kszervezcick székházábon Salgótarján ismét értékes képzőművészeti alkotással gazdagodott. A Szakszervezetek Megyei Tanácsa új székházának nagy tanácskozó termében Patay László fiatal budapesti képzőművész nemrégen fejezte be a terem fő falán jól sikerült, nyolcszor három és fél méteres seccoját. A munkásság életéből merített téma hosszú történelmi folyamatot sűrít. A mű külön-kü- lön történetekből tevődik egységgé. Az alkotó, a munkások nehéz, gyötrelmes életéből indul ki; régi bányát, meggyötört embereket mutat be, majd az illegalitás éveit, a marxizmus—leninizmussal való ismerkedést, a forradalmi harcokat, a felkelést az önkénnyel szemben, és a felszabadulás örömteli pillanatait ábrázolja, ezt követi a felszabadult építő munka. Részleteiben is megragadó a fiatal művész alkotása. Az amúgy is impozáns szakszervezeti székház értékét gazdagítja. Az épület formálásában, mint sajátjukéban nagy szerepet játszanak a szakszervezeti dolgozók, a függetlenített funkcionáriusok. Elmondták, hogy a nagyterem — amelyben az alkotás helyet kapott — eltér az eredeti tervtől. Az építők szakszervezetének dolgozói Nagy Józseffel, a megyei titkárral álmennyezetet szerkesztettek és a világítást abban rejtették el. Ez a terem előnyére vált Megszüntette az ürességet, a secco pe. dig különösen jól érvényesül a megvilágításban. Nemrég itt zajlott le a tv országos tanácskozása, s a résztvevők nagy elismeréssel nyilatkoztak a nagyterem kiképzéséről és a műalkotásról. A szak- szervezetek megyei titkársága most készül, hogy a dolgozók széles rétegének is bemutassák munkájuk eredményét, a szép műalkotással is gazdagított székházat. Rég múlt időkre emlékeztet • (Koppány György felvétele) Pista két nappal élőbb vonult be újoncnak, mint a többiek. Jogosítványa van és a gépkocsivezetőknek előbb kézbesítették a behívót. Ez már így szokás. A hadseregben is eluralkodott a technika, még a „bokorugrókat” is autón szállítják manapság. Nem is számították Pistára a laktanyában. A vasútállomásról telefonált; — Szeretnék kijutni a laktanyába! — és a „szeretnék” nagyon őszintén hangzott. Esteledik, ónos eső szitál és a távolság a vasútállomás meg a laktanya között testvérek között is hat kilométer. így igazította el a bak tér két bajuszigazítás között. — Persze maga még fiatal. Gyalogolhat is egy kicsit Inkább telefonált. A kocsi gyorsan megérkezett, a sofőr éppen tőle érdeklődött: — Nem látott itt egy újoncot? Aztán elindultak. Pista a sofőrt figyelte, öreg katona! Tányérsapkában és bőrkesztyűben, félcipőben és vasalt nadrágban. Lassan feloldódott benne a korábbi szorongás. A laktanyában nagy gondot okozott korai megjelenése. Először úgy döntöttek, hogy az éjszakát még „civil”- ben tölti, aztán mégis előkerült a raktáros és felszerelték Ráérősen öltözködött. Egyedül volt és mégiscsak a parancsnoki kocsi hozta fel az alakulathoz. Aznap éjjel kitűnően aludt és azóta is hamar jön álom a szemére. Amikor a többiek bevonultak, ő már „öreg” katonának számított. Végignézte beöltözésüket. Tanácsokat Újonc a laktanyában adott. Hogyan tekerjék a kapcát, melyik csizma a jó és a derékszíját hogyan tegyék fel a köpenyre. Kiskabát helyett szokják meg a zubbonyt, és a köpeny nem azonos a felöltővel. A prémes sapka nem ted- dy-beer anyag, de meleg és hasznos. Akinek pedig már egy krumplivirág van a hajtókáján az elöljáró és tisztelettel tartoznak neki. — A kaja? — kérdezte egy kajla fiú valahonnan az Alföldről, aki disznóölés után vonult be és fél hízót hozott a hóna alatt egy spárgával átkötözött, dagadó csomagban. — Nem az anyád főztje, de azért nagyon jó! — Bab sok van?? — Hetenként kétszer. — Hús? — Meg js unod,.. magoló papír maradt meg. Ékről pedig az úrvezetőnek volt néhány szava: — Karikás honvéd! A romokat takarítsa el! Pistát odahaza alaposan eligazították. Az apja mesélte, hogy nem egyszer lábhoz tett csajkából kanalazták állva a levest, hogy az udvar hosszát futva mérték végig kezükben a déli zupával, hogy az őrmester úrnak furcsa szokásai lehetnek. Például ilyenek, hogy szereti a Symphoniátés a kacsasültet és „jobb zseb rum, bal zseb törköly” a jelszó nála. És egyszer, szobarend után az őrvezető valóban szaglászott a szobában. Egy ágynál hosszasan elidőzött, aztán felhajtotta a vánkost. Lapos üveg, benne szil vapá Unka! Onnan jött az orrfacsaró szag. pere. Körbeállták és beszélni kezdett... — Megértettek? A kórus zúgta: Igeeen! — és másnap kiválóra lőttek az első lőgyakorlatán. Persze közben még két brigádot is alakítottak. A rongyos-brigád időnként felmosta a folyosót, a körletet, a seprűs-brigád az udvart takarította. Dehát jólesik egy kis ellentétes mozgás géppisztoly nélkül. A söprű nem húzza a vállat, a konyhai szolgálat pedig repetával párosul. Az esküre régóta készültek. Azt mondta a százados elvtárs, ha leteszik az esküt, akkor már igazi katonának számítanak. Most még csak egyenruhát viselő „civilek”. Az ‘eskü után már komoly harci feladatot is bíznak rájuk. Megkezdődik az őrszolgálat is. Ékre már nagyon készültek. Mégiscsak kivételes állapot, ha egy fiatal katona rászólhat akár az ezredesre is: Állj! Ki az! Pista esténként félrehúzó— Kenyeret is eleget adnak, mert én kenyeres vagyok? — Vehetsz, amennyi tetszik, de nem zsemle! Harmadnap rettenetes bűz áradt a csomagból. Az alföldi legény szemétre hordta a hurkát, a húst, a kolbásztól viszont gyorsan megszabadították a szobatársak: — Kevés benne a fokhagyma! — írd meg haza, hogy több borsot tegyenek a másik disznó kolbászába. Én úgy szeretem. — Ebből hozhattál volna többet is... — és mire a legény felocsúdott, csak a cso— Ismerik a kámfort? Kórusban felelte a szoba: Igeeen! A többit már maguktól is tudták. A pálinkát „eltemették” az épület mögött a sár ba. Az üveget kimosták és benzint vételeztek bele. Ha jól megy, kitart egy esztendeig. Az űjonckiképzés alatt mindössze egyszer futottak a kiserdő mellett. Felingerelték az őrmestert, aki futást rendelt el, de folytatása nem volt. Pedig várták. Mikor fekteti őket a sárba. Nem fektette. Este bejött hozzájuk az őrmester, leült a szoba közedott a többitől és szorgalmasan olvasott. Egyszer arra eszmélt, hogy már régóta figyeli valaki, az árnyék ott lebeg felette. A parancsnok volt. — Mit olvas? — Jelentem, a KRESZ-t Másnap hivatták a „technikára” és megmutatták a kocsiját. Nagy, zöldre dukkózott Csepel volt. Óvatosan ült a volán mellé, így nyúlt először a géppisztolyhoz is. A kocsi mégiscsak „HM” rendszámot visel és az egy civilnek nem sokat mond. de egy olyan öreg katonának, mint Pista, nagyon is sokat... G, K-
