Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
NÖGR ÄD 7 1967. január 8. vasárnap Vasárnapi levél egyoldalúságáról Érdeklődéssel olvastam a héten egyik olvasónk sorait, melyekben a televízió népszerű műsora, a Zenélő órák kapcsán vet fel elgondolkodtató javaslatokat. Azt írja többek között: „Örvendetes és dicséretes, hogy a televízió a komolyzenei vetélkedő két legutóbbi programját vidéki városokban rendezte meg, s a következőt is vidékről közvetíti. Ezzel friss színt, új lendületet adott a hasznos, de érdekességében már kissé szürkülő és megfáradt műsornak, alkalmat nyújt egy-egy tájegység embereinek sajátos életébe, kultúrájába bepillantani. Bebizonyosodik, hogy a vidéki zenei életnek is akad számtalan, általánosan megismerésre méltó értéke. Arra gondoltam: fel kellene hívni a műsorszerkesztők figyelmét: jó volna, ha a sorozatban Salgótarjánról sem feledkeznének meg. Városunk nagy ívű fejlődése méltó a televízió kameráira." Óhajával bizonyára nincs egyedül kedves olvasónk és önnel együtt sokan, szívesen látnák viszont városukat a képernyő országos nyilvánosságában. Azokkal az eredményekkel, melyeket csak a legutóbbi évtized fáradozása, szorgos munkája nyomán Salgótarján felmutathat, csakugyan jó volna egyszer már alaposan „eldicsekeini”, hiszen az ország távolabbi tájain bizony még mindig inkább a 15—So év előtti városkép él rólunk, keveset tudnak nagy változásainkról. Talán hibás is Salgótarján újjászületéséről beszél- - nünk, mert valójában, tulajdonképpen most születik először a város. Nemcsak középületeiben, lakóotthonaiban, utcáiban és tereiben, de néhány tradicionális ha- •gyatékon túl égisz szellemi-kulturális létében. Ismerjük el az igazságot, hogy a bányász, vasas, üveges munkáskultúra ösztönös hajtásain túl vajmi kevés művészeti hagyatékot őrzünk. Vonatkozik ez többek között a muzsikára is. Büszkélkedési alkalmunk tehát éppen a kulturális, művészeti területeken a legkevesebb. Igaz, sokan mondhatnák ellenvetésnek azokat az értékeket, melyeket a város kolóniái teremtettek meg a, színjátszásban, éneklésben vagy zenélésben, melyek nélkül ma is szegényebbek volnánk. De mert ezek a kulturális törekvések évtizedeken át szinte her- metikus városkolóniákban szigetelődtek el, egyben a fejlődés korlátáit is maguk köré vonták; nem birtak az egységesülő város sokszínű szimbólumaivá nőni. Kiváltképpen pedig zenei téren nem. Gondoljunk csak a bányászkórus és zenekar, az acélárugyári zenekar máig is nagyobbára szinte mozdulatlan programjára, műsorszerkezetére, mely a mozgalmi múlt dallamkincseiből táplálkozik — s hogy táplálkozik belőlük, félreértés ne essék, nem elmarasztalni akarom —, de rendkívül keveset, jóformán alig-alig merít valamit az ének- és a zeneirodalom más, sokszázados, vagy évezredes értékeiből, — melyek nélkül pedig nem lehet teljes a legjobb szándékú fáradozásuk sem. Salgótarjánban most múlt tízesztendős a zeneiskola, s a jubileumi ünnepségen tűnt ki, mennyi tehetséges muzsikust nevelt fel, bocsátott útra falai közül szerte az országba, viszonylag rövid léte óta. Arra azonban mindeddig kevés figyelmet szántunk, hogy az itt maradó, nagyobb zöm, mely az iskolától az évtized során búcsút vett, lassan immár tömör magvát adná — adhatná — annak a szimfónikus együttesnek, melyről évek óta beszélünk ugyan, melyet szeretnénk ugyan, hiányolunk lépten-nyomon, de amelynek komoly létrehozási feltételeiről, működési alapjáról újra és újra csak nem gondoskodunk. Olvasok egy jelentést a megyei művelődési ház munkájáról. Erre vonatkozóan ezt: „Jelenleg átszervezzük, illetve átalakítjuk a szimfónikus, a tánczenekart..." ...„az Állami Zeneiskolával közösen fenntartott és működtetett szimfónikus zenekar munkáját és évenként hat esetben történő fellépését biztosítjuk." Ha hajlandók vagyunk is elfogadni wtlamiféle szimfónikus együttes létét, bizonyit-e ténylegesen valamit léte mellett az egyszeri megnyilatkozás, melynek hallgatói a megyei művelődési ház tavaszi megnyitóján lehettünk? Nem alkalmi verbuválásra van szükség, hanem szervezett zenekarra. Eredményesen: igényesen és rangosán csak ilyen állhat helyt a város képviseletében. Alig több, szerény, jó igyekezető, muzsikálásnál a kamarazenekar működése is, pedig képzett, komoly készültségű muzsikusai nagyobb gondoskodást érdemelnének a mostaninál. S így^ vagyunk, itt tartunk valahogy kórusainkkal is, a művészkedés kezdeti tokáin. De. még a tánczenével is. — ennek legbeszédesebb bizonysága éppen a nálunk rendezett tavaszi országos jazz- és tánczenei fesztivált volt. Nekünk az iginyes muzsikát még importálnunk kell, ha arra támad igényünk, a hangversenyprogram pedig azt jelzi, hogy az igény szépen terebélyesedik. Kulturális természetű beszélgetéseken szinte elmaradhat xílari, hogy elismerést ne kapna, példaképül ne említődne Salgótarján képzőművészeti vitalitása. Az irodalmárok, a muzsikusok pedig rossz gyereknek érezhetik magukat. Pedig, hogy produktumaik ma nem érnek fel' a képzőművészek eredményeivel, nem egészében rajtuk múlik. Az alkotó tevékenység kedvező feltételeinek hiánya nem hagyható figyelmen kívül. Kivált nem a zenei élet vonatkozásában, ahol a legkiválóbb készségek sem kamatoztathatók megfelelő tárgyi és anyagi feltételek híján. Visszakanyarodva a téma eredetéhez: kissé rizikós lenne a javaslat kivitele, amit kedves olvasónk felvet. A vállalkozás, az igény: országos nyilvánosság elé kerülni készültségünk mai állapotában, aligha ösz- szegezne rólunk olyan elismerést, mint amilyen sok más jellegű tevékenységünk alapján bizonyára megillet bennünket. Az ön levele mindenesetre jó figyelmeztető, kedves olvasónk, hogy művészeti tereinken is ideje most már felzárkóznunk városunk megnövekedett szintjére. Barna Tibor óév végén, új év elején A megyei művelődési gondjairól Csonka évet zárt az 6- esztendővel a megyei József Attila művelődési ház. Az új intézmény olyan ‘időszakban kezdte meg a feladaitául jelölt teendők végzését, amikor a hasonlóak már nyári pihenőre készülnek. S még a csonka esztendő elkezdése sem volt zavartalan. Alig hangzottak el a nyitó aktus ünnepi szavai, a művelődési ház bizonyos építési hátralevő- ségek elvégzésére megint bezárta kapuit s voltaképpen csak a jazz- és tánczenekari fesztiváltól mérhetjük folyamatos létét. A megyei művelődési ház megnyitása és működése elé már eleve felfokozott várakozással tekintettünk. A korábbi városi művelődési otthon méreteit az utóbbi években alaposan kinőtték az igények, s az új létesítmény születésétől vártuk, hogy betöltse azokat; Salgótarján és a megye szellemi-kulturális centrumának szántuk. Létrehozásától reméltük a városon belül működő tanácsi és szak- szervezeti művelődési otthonok programjával egybehangolását, erőinek központi ösz- szefogását — a megyei művelődési és kulturális élét módszeres segítését, irányítását. Hogy az új létesítmény mintaképpé válhasson a város és a megye kulturális intézményei előtt, annak érdekében számos kedvező feltételt biztosítottunk — a korszerű, bár távolról sem kifogástalan körülmények mellett meg. lehetősen jelentős anyagi bázist —, így látszatra joggal várhattuk igényeink hiánytalan betöltését. Hogy a , művelődési ház mégsem felelt meg teljességben a nagy — és érzésem szerint túl is hajtott — várakozásnak, az a csonka év és a munka kezdetének nem legszerencsésebb időpontja mellett számos objektív okikai menthető. Ezek sorából talán a legfigyelemreméltóbb, ami a műn. ka menetében bizonyosodott be: a megnövekedett helyi tevékenységgel és a területi módszertani feladatokkal nincs arányban az engedélyezett létszámkeret. A munkatársak túlterheltsége, különösen a tartalmi munka hatékonyságát nagymértékben befolyásolta. A legtöbb bírálat azért érte a megyei művelődési házat, mert nem tudta a várakozásnak megfelelően biztosítani a város színházi igényeinek szolgálatát. A téma körül folyó viták nem fogam- zottak eredményt. S ha tárgyilagosan mérlegelünk, nem törhetünk pálcát a művelődési ház felett; nem a szándékon múlott és múlik jelenleg sem, hogy Salgótarján színházkulturális szükséglete betöltetlen. E gond megoldása utóbb már nem is annyira anyagi oldalúnak mutatkozott, nem a pénzen mú. lőtt, mint inkább a színházak hajlandóságán. A számbave- hető társulatoknak — mint a miskolci, a szolnoki, a debreceni vagy a budapestiek — nem elsősorban kultúr- misszió, de mindenekelőtt anyagi számvetés kérdése az ügy. De még így is olyan fel. tételekkel, melyek mellett lehetetlen állandósult igényű színházi életet magalapozni. Az erplített társulatok többsége iieyanis csuoán a nvári, évadvégi, vagy őszi, évadelőtti hetekben vállal vendégjátékokat, így az év egésze betöltetlen marad. A színházi városoktól való távolságunk, a színházaknak saját megyéikben ellátandó szerepe a hivatkozások egyike, emellett az sem. mellékes közrejátszó, hogy a megyei művelődési ház voltaképpen még mindig csak látszatra teljes, színháziműszaki kívánalmak szempontjából viszont ma sem befejezett. Hiánycikk a színpadhoz, az épület rakodó részéhez vezető biztonságos út, a díszletszállítás kedvezőtlen időben szinte lehetetlen; embert, anvagot egyaránt komoly próbára tevő. A csonka év ezek ellenére sem mondható eredménytelennek. Ha gondosan forgatjuk, a naptárlapokat, egyet-mást mégiscsak javára írhatunk a művelődési ház vezetőinek és munkatársainak. Tanúi' lehet, tünk olyan magas szintű produkcióknak például, mint a besztercebányai pantomim együttesé, a miskolci színházé, a Budapesti Irodalmi Színpadé volt —■ de sajnos, jó- néhány esetben, éppen a legértékesebb látványokat illetően a város érdektelenségének is. Ennek magyarázatát viszont a rendezvények rapszó. dikus egymásutániságában lelhetjük, hogy nincs rendszeresen várt, hosszabb távra meghatározott programunk, s még az olyan havonkénti elkötelezettség is, mint amire az új évtől a szolnoki színház vállalkozott, műsortematikájában megfoghatatlan, bizonytalan. És nagyjából ugyanez a helyzet — a hangverseny programot kivéve — más együttesekkel. Kevés szó esett viszont mindeddig a megyei művelődési ház látványosság mögött formálódó, belső életéről, tartalmi tevékenységéről. Pedig ezen a téren a rendelkezésre álló időben igazán nem tétlenkedett: hasznos szervező munkát töltött be. Így értékelhetjük a létrehívott réteg- klubok működését, melyek a nők, az ifjúság érdeklődését töltik be, a szakfórumok, például a NEB, az ország-világjárók, az autósok klubjának létrehívását, a nyugdíjasok klubjának megteremtését, a műszaki értelmiség rendszeres találkozásait, munkájának segítését, legújabban a népművelési dolgozók vitafórumának megszervezését. A megyei művelődési ház ilyen irányú életét lassan már a bőség gondjai nehezítik, s a helyiségek korlátozott száma miatt hovatovább sűríteni kell a különböző nevelési funkcióknak megfelelő tematikus klubfoglalkozásokat. Ezt kívánja egyre inkább a művelődési ház keretedben bontakozó öntevékeny művészeti együttesek, szakkörök elhelyezése is. A kamarazenekar, a kamarakórus, az ifjúsági énekkar, az ifjúsági irodalmi szín. pad, a mozgásművészeti csoport, a képzőművészeti, a fotó, a báb- és a filmstúdió rendszeres munkája ma már szín. te óráról órára betölti a művelődési ház termeit. A korábbi hónapokban bizonyos ellenállásra lelt a városban a művelődési ház film. szolgáltató tevékenysége. Az aggodalom, hogy ezzel filmszínház! funkcióra „süllyed”, az eddigi tapasztalatok alapján nem igazolódott. A művelődési ház e vállalkozásával nélkülözhetetlen filmesztétikai alapismeretek terjesztője lett, fejlettebb filmművé. szeti igényeket elégít ki. Hogy a megye szellemi-kulturális életére milyen kisugárzó hatása volt a művelődési háznak; mennyiben sikerült megoldania tanácsadói, módszertani kötelességeit kü_ lön elemzés dolga eldönteni. Inkább azt nézzük ezúttal: milyen kilátásokat nyújt a továbbiakban a város igényeinek betöltésére, különös tekintettel a kulturális, ezen belül a színházi rendezvényeket illetően. A művelődési ház új munkatervében szó szerint azt mondja: a naptári évben, az arányos műsorpolitika figyelembe vételével, 24 színházi rendezvényt ütemezünk állami színházak felkérésével. Műsorválasztásunkat úgy irányítjuk, hogy az, év során körülbelül 8—10 klasszikus és mai témájú prózai mű, 8— 10 zenés vígjáték és operett, valamint 4—6 irodalmi színpadi összeállítás kerüljön bemutatásra. Július és szeptember hónapban 2—3 hetes időszakra egy-egy állami színház salgótarjáni vendégszereplését biztosítjuk. A tervezet tetszetősnek tűnik, de kivihetőségét tekintve, — éppen a színházak korábbi, s jelenlegi magatartását ismerve — nem látszik valami biztonságosnak. A kételyt nem a számszerűség vizsgálata kelti fel; az évi 24 rendezvény biztosítása reálisnak vehető, de kétséges, sikerül-e ezt a rendezvényszámot arányosan elrendezni az év hónapjaiban, s nem a nyári, vagy évad-előtti vendégjátékokban sűrűsödik-e majd Ö6sze színházi életünk? Aggodalmunk a műsor műfaji összetételére szintén joggal vonatkoztatható, amennyiben jelenleg rendszeres vendégjátékra tudomásom szerint eddig a budapesti Vidám Színpad, a Szolnoki Szigligeti Színház, az Állami Déryné Színház, és a Budapesti Irodalmi Színpad vállalt elkötelezettséget. E társulatok mű. sorgerincét ismerve tehát biztosítékunk inkább könnyebb műfajú produkciókra valamint irodalmi színpad ösz- szeállításokra van. kevesebb a garancia klasszikus, és mai prózai művek bemutatójára. A megyei művelődési ház csonka évének tapasztalatai azt jelzik, hogy a gondok megoldása csak megyei vezető művelődési szerveink közbenjárásával, a Művelődésügyi Minisztérium szintjén remélhető végleges, és kielégítő formában. Csak úgy, ha a közelebbi színházi városok, és a budapesti társulatok egynéhánya hivatalos tervfeladatul kapják Salgótarján igényeinek betöltését — úgy azonban, hogy munkáiute, ■nak a nálunk betöltött tevékenységük is szintmérője legyen. Enélkűl — szerintem — a salgótarjáni színházbarátoknak az új esztendőtől nincs különösebben sok remélni valójuk. A feladat megoldása meghaladja a művelődési ház hatáskörét és erejét. (b. ti) Heverő nők Nagybátony-Bányavárosnan — persze kőből. Varga Imre kétalakos kompozícióját hóval lepi be a tél. A heverőknek az sem árt (Koppány György felvétele)
