Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
8 f*öG* Ad t«1, január 8. vasárnap \ Ősz ferene: QieDetséqe* kis alak TEGNAP reggel arra ébred. tem, hogy végre újra sütött a nap. Felhőtlen kék volt az ég és e látványtól olyan hangulatot éreztem, melyet a lírai költők ihletnek neveznek. Csakhogy én nem vagyok köl. tő, kisember vagyok, akiben ez a természeti szépség felkeltette a vágyat, hogy ettől a naptól kezdve jobb, nemesebb, emelk.edettebb lelkű legyen. Megfogadtam magamnak, hogy többé nem hazudnk. Soha, semmi pénzért, önző érdekeimért, vagy egyszerűen sportból, netalán o tartalmatlan, felületes udvariasság kedvéért, őszinte leszek, tisz. ta és átlátszó. Az elhatározásul fellelkesültem, vidáman, fütyürészve indultam munkába. Lépteim ruganyosak voltak, éreztem, hogy az enyhe napsugár elégedetten és szeretettel simogatja arcomat. Ezt a kellemes, kissé, önelégült hangulatot _ Topolyán« törte szét: — De jó, hogy találkozunk •- harsogta túl a kanyarodó villamos kerekeinek slvltását —, mi van magukkal? Miért nem jönnek mostanában hozzánk? Már éppen kezdeni akartam a szokásos mesét: — a sok munka, a feleségem gyengélkedik —, amikor eszembe jutott a fogadalmam. — Nézze. Topolyáné, megmondom őszintén, hogy nem szeretünk magukhoz menni... — Dehát miért? — ájul- dozolt. — Mert unjuk magukat! — Hogy milyen eredetien jópofa viccei vannak. Mindig kitalál valami mulats gosai. — Tréfára vette a do’got. — Bocsánat/ Ez nem tréfa. Unjuk, mert maguk azért hívnak vendéget, hogy bemutassák háztartásuk legújabb szerzeményeit. Maguknál a vendég csak tükör, akinek ál- mélkodásán lemérik az utolsó fizetés óta vásárolt holmik értékét — mondtam is csaknem megrészegültem az őszinteségemtől. Topolyáné sokáig kiabált Utánam. Nem tántorodtam meg. Ezt kell tenni, még akkor is, ha az őszinteség fájdalmas. Előbb-utóbb az emberek megértik, és talán követnek is. A hivatalban Micike, a főnök titkárnője perdült elém: — Sokat adok a véleményére! Nos, Milyen vagyok? Hogy áll az új ruhám? — Nézze Micike ... Szóval ... kezdtem, de a pillanatnyi megtorpanás után, fogadalmamhoz híven folytattam: — Ez a ruha kifejezetten rossz. Magának jobb lenne, ha nem viselne ilyen kihívó holmikat. Amíg nem járt piros harisnyában, nem is volt feltűnő, hogy vastag és X a lába. Ez a ruha csak kihangsúlyozza, hogy kicsi és kövér. MEG folytattam volna, de Micike elrohant. Nemsokára Karcaginé hozta a hirt: • önyvelésben Micike elmesélm te, hogy ki akartam vele kezdeni és félreérthetetlen célzásokat tettem a csípőjére. Karcaginé izgatottan várta nyilatkozatomat, — Kedves Karcagi kartársnő, jobb lenne, ha a munkájánál törődne. Egész nap intrikákat és pletykákat hord. Minket azért fizetnek, hogy dolgozzunk.., Karcaginé visszarohant a könyvelésbe. Könnyű szívvel ültem íróasztalomhoz. Milyen jó, hogy az ember nem ala- koskodik. Kellemes érzés. Délben hivatott a főnököm. Közölte, hogy súlyos panaszokat hall rólam. Nem dolgozom rendesen, zaklatom a kolléganőimet, sőt, állítólag félreérthetetlen politikai megm nyilatkozásaim is vannaic. Igazam tudatában derűsen mosolyogtam ra: — Butaság. Én azt tanácsolom a főnök kartársnak, hogy információit ne Micikétől szerezze be. Helyesebb lenne, ha időnként azzal is törődne, hogy mi történik a hivatalban. Láttam, hogy veresedik, de folytattam: —- Ami a munkát illeti, ugyanis tudja, hogy maga helyett is dolgozunk, mert a főnök karfásat főleg a reprezentáció érdekli. NÉZTEM az arcát. Eszembe jutott, hogy hányszor biztatott a merész, nyílt bírálatra. Nosza, itt van.-r- Maga azt hiszi, hogy aljas támadásokkal él tudja terelni a figyelmet piszkos kis iIzéiméiről? Csakhogy engem nem téveszt meg. Láttam én már ilyen fickókat sírni — mondta és megmutatta az ajtót. Hazafelé menet találkoztam újságíró ismerősömmel. Az illetőt kiváló férfiúnak tartom. Évek óta figyelem harcát az igazságért. Cikkei kíméletlenek, ■ de őszinték. Ez az én emberem. Elmondtam neki önként vállalt missziómat. — Gratulálok... remek dolgot vállalt... Majd Írok magáról egy kis... valamit... De most. ne haragudjon, dolgom van.., — Természetesen megértem... Nem akarom feltartani... az ön ideje... — mondtam meghatottam — Igen... — felelte is átnézett a fejem felett, — Ha netán látná a feleségemet, ne mondja, hogy találkozott velem. Én ugyanis most vidéken vagyok... — kacsintott rám és otthagyott. Éjjel nehezen aludtam el Ebben annak is része volt, hogy este a feleségemmel egy kicsit összekoccantunk, amikor megmondtam neki, 6 sem kislány már.., — Értelek, drágám ... Tökéletesen értelek... Bent, a hivatalodban ugyebár baícfi- sok vannak... Éppen este találkoztam Karcaginéval. Tájékoztatott, hogy milyen nevetséges kis alak vagy. Mit akarsz attól a Midtől? Nem veszed észre, hogy kopaszodsz? ... EZ AZ őszinteség mellbevágott. Döntöttem. Holnaptól újra a régi vagyok. Tudom, hogy nehéz lesz, de bízom abban, hogy következetes lódi- tásaim eredményeként egyszer visszafogadnak a tisztességes emberek.., Molnár Béla; Kapu KONCZ ANTAL 4 sorsod Ne légy nagyképű! Miért éppen téged szánna meg a Hold? Hideg ő s közömbös; látta Dachaut, Drezdát, amint égett és ott virrasztott Hirosima fölött. Elhagytad a kedvest, kinek hűséget ígértél s hogy megkínoztak az évek; a törtszívű szerető szerepében pózolsz. Bár lelked üres, szíved éhes sorsod nem tragikus csak — nevetséges? HATVANI DANIEL Kőtemplom Millió évek a kőben. Babonák. Nesztelen siihanása a halálnak. Csonttól fehérlő utak, melyek az Ígéret földjére vezettek. A kőtemplom forog a múltban. Bordázata megrepedt. Lidércálom a freskó. Glória-töVisek. Nem virágzik a tömjén. Valaki elhagyta a kulcsot. Az isten az egek új városnegyedébe költözött. BARANYIFERENC Már főbb az ember Hosszú az út a szándéktól a tettig s gonosz szándék és tett közt egyre hosszabb, gyakorta kész a rosszra még az ember, de nem könnyen cselekszi már a rosszat, már több az ember megkínzott magánál s felépül majd megálmodott-magáig, meg akkor is, ha itt-ott még a lelkén farkas-idők mély harapása ásít, s magassága felnőtté, de lelke nyíló világa kamasz-csenevész még, a természet erejét már legyűrte — s legyűri majd tudata gyöngeségét. Tiszai Lajos: A 1278-as fia A névsorolvasást mindig pontosan fél egykor tartották. Kovács tanár úr az ajtóhoz állt, ott sorolta a neveket. Dimó, Farkas, Horváth — ahogy az ábc hozta. Harsány igennel kellett válaszolni. Ment minden mindig, mint a karikacsapás. Kovács tanár úr kívülről tudta a névsort, hadarta, mint kisdiák korában a miatyánkot. Ez a hétfő is úgy kezdődött mint, a többi. Kovács tanár úr pontosan fél egykor az ajtóba állt, de Kávási neve -után nem válaszolt, senki. Felcsattant: — Kávási István! , Kovács tanár úr feltolta a homlokára a szemüvegét, rámeredt a 18 egyenruhásra, mintha így többet látna belőlük. Azok a földet, meg egymás tarkóját lesték. Kovács tanár úr is hallgatott és a gyerekek között olyan lopva úszott a déli harangszó két-három utolsó kongása, mint a felhők az intézet udvara fölött. — Hol van? — vágott ismét a tanár hangja. A vastag fekete szemüveg lassan lecsúszott Kovács Lajos nevelőintézeti tanár ráncosodó homlokáról. A direktor hűvösen fogadta a bejelentést: — Kéretem a tanár urakat — szólt oda a sánta Ciberének, a hivatalsegédnek. Az öreg morogva elbicegett: a rosseb törje ki! Egy fattyú megint meglépett, ő meg húzhatja a béna lábát a tanárok után. A konferencia pontosan negyed kettőkor együtt ült: — Kovács kartárstól megszökött egy nevelt — jelen te. te be az igazgató. — .De kérem — emelte az fel kopasz fejét, miért pont tőlem? Az intézetből nem ...? A mondat másik felét már csak önmagának mondta. — Melyik? Melyik volt, Kávási? — kérdezték töb beli Az igazgató bólintott: — Igen, Kávási István. Intézeti ruhában. — Szóval még azt is elvitte? — háborgott a kis Vasné. A direktor megint bólintott: — így van. Kijátszotta Kovács kartársat. Kicsavar gott! Kovács Lajos megint szólni akart, de meggondolta. ' Az igazgató zökkentette ki gondolataiból:-r- Kartársak nem lenne jó, ha máshol is megtudnák a szökést. Még minket hibáztatnának! Az istennek sem értik meg, hogy ezek ilyenek. Megvan itt mindenük, mégis elbitangóinak. Menjenek, keressék meg! Nem lehet messzi. Itt cselleng valahol... Mit akar Varga kartársnő? — Arra gondoltam, hogy néhány nagyobb fiú is segíthetne a keresésben. Úgyis mind tud a szökésről. Rájuk jobban is hallgatna. Könnyebben visszajönne, és.. „ A direktor közbevágott: — Hogyhogy könnyebben visszajönne? Ne beszéljen már ilyet, kartársnő! Mi az, hogy könnyebben? Megtalálják és visszahozzák. Nem könyörgünk... Többen helyeslőén bólogattak, mások a cipőjük orrát vizsgálgatták. Csak akkor néztek fel, amikor Nagy Gábor ujjai dobolni kezdtek az asztalon: — Jobb lenne úgy csinálni, ahogy Varga kartársnő mondta. A legérzékenyebbek egyike ez a gyerek! — Ah, nincs idő vitatkozni! Keressék meg! — állt fel az igazgató. A tanárok felosztották egymás között az utakat. Kerékpárra, motorra ültek. Néhányan még az autójukat is bevetették a hajszába. Pista közben a műúton ballagott Pest felé. Autók, motorok húztak el mellette, nem igen figyeltek rá Némelyiknek Integetett, hogy álljon meg, de azok csak mentek, siettek. Valaki még oda is kiabált neki az egyik teherautóból, hogy hová menjen és hogy kinek állja el az útját. Feljött a Hold, megsütötte az utat, a kukoricásokat, meg az elhagyott dinnyés kunyhót a kanyar után. A hideg fényben dércsípte dinnyék sütkéreztek, s eszébe juttatták, hogy éhes. Megpróbált egy görögdinnyét leszakítani. Először nem sikerült. A cipőjével taposta le az indát. Bement a kunyhóba, enni kezdett, majd nemsokára eltűnt előle a kukoricás. Szépet álmodott Arra ébredt, hogy megsimftja valaki a homlokát. Nagyon jól esett meleg volt... Bozontos kutya szaglászta a fejét s a kunyhó előtt va- laki szidta az anyját. Kiugrott rohanni kezdett. Apró, félérett gyümölcsök pukkantak szét alatta, el is esett, de felugrott mert hallotta a káromkodást. Amikor kiért a műútra, már szétverte a ködöt a nap. Estére ott leszék, nincs az már messze! — gondolta, de megdermedt Autó fékezett előtte. Nagy Gábor tanár úr volt az Intézetből. Futni próbált de nem tudott — Pista — hallotta, úgy tűnt messziről, pedig a kocsi ott állt előtte. Qdament szépen, engedelmesen. — Ülj be — nyílt az ajtó és már indultak is. Hosszú csíkban kanyargott at út — Elszaladok — seppegte magában, amikor megszólalt a tanár: — Nem kellett volna eljönnöd. Miért szöktél el? Rossz volt ott? Nehezen tudott megszólalni: — Nem. — Hát akkor? A gyereket sírás rázta: — Csak. — Fázol? — kérdezte a tanár. — Rögtön bemelegít a motor. — Aztán hová indultál? ' — Apámhoz, Pestre, tanár úr. A tanár nehezen szólalt meg: — Mondd inkább, hogy tanár bácsi — jó? Biztos, hogy ott van apád? — Onnan irt egyszer. Kovács tanár úr azt mondta , — Mikor? — Még kicsi voltam. — Most hány éves vagy? — Hat A fiatalember nagyot nyelt. —■ Sok utca van ám Pesten. Bajos valakit csak úgy megtalálni. A cimét tudod? — Csak azt, hogy Pest Tanár bácsi járt már Pesten? — Persze, most is odamegyek. Pista sokáig nézte az utat — Nem utánam jött? Hogy visszavigyen? A fiatalember bekapcsolta a rádiót: — Hallgatunk valami muzsikát — mondta, majd hosz- szút szívott a cigarettáján: — Visszavihetiek, dehát ha nem akarod A gyerek idegesen rázta a fejét: — Nem akarom, vigyen el inkább Pestre. — Jó, de ha nem találjuk meg... — Én megkeresem ... — Nem hiszem, Pista. Nagy város az. Nem tudjuk me- vik házban lakik. A gyerek sokára szólalt meg: — Én tudom, tanár bácsi. — Az előbb azt mondtad, nem tudod ? — De tudom. Itt a boríték. A tanár szinte rágta a szavakat: — Neked is írt apád? — Nem. Ez az amit Kovács tanár úrnak küldött. — Hogy került ez hozzád? — Elvettem Kovács tanár úr asztaláról. — Miért? — Hát az enyém. Az én apám írta. — Elolvastattad valakivel? — Nem. Az már nem volt benne. A fiatalember sóhajtott: — Add ide ... — Nem veszi el? — Tanár bácsi! — elfelejtetted mondani. — Igen. tanár bácsi. — így már jó. Nem veszem el, csak megnézem. — Jó, tessék tanár bácsi. A fiatalember visszaadta a borítékot: — Tudja merre van ez a ház, tanár bácsi?
