Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)
1966-12-11 / 293. szám
won»» *o to«« 11. wwí’Tiap Földes György* Okos ügyvitel Galdonyi Béla: Egérfogó Van nekem egy kedves barátom, nevezzük Bélának. Foglalkozása építészmérnök, családi állapota nős, £5 erénye a szorgalom, gyengéje pedig a könnyelműség. A felesége sohasem tudta mellette a pénzt beosztani, mert Béla sokat költött; ahogy mondják, lyukas volt a tenyere és nagyok az igényei. Második sikertelen házassága után jöbb mutatóujját a nyakához emelte és esküszerű fogadkozással többször egymás után elismételte az oly sokszor hallott közhelyet: — Ide szúrd a rozsdás tűt, ha én még egyszer megnősülök. — Nem akarok neked rozsdás tűvel vérmérgezést okozni — mondtam. — De erre úgysem kerülhet sor. mert az olyan könnyelmű ember, mint te vagy, nem is kapna mégegyszer feleséget. Dehát persze kapott feleséget: öt évvel ezelőtt — negyven esztendős korában — a nála pontosan tíz évvel fiatalabb Szokoli Annát vette el. Az asszony akkoriban vált el iszákos férjétől és bár sohasem hivatkozott a rozsdás tűre, megfogadta, hogy többé nem megy férjhez, nem köti az életét egyetlen férfihez sem. önálló, elvált és független asszony volt Anna, üzemgazdász ás statisztikus, havi kétezerhét- százért egy nagyvállalatnál, tehát hitelesnek látszott az elhatározása. Anna átlagon felüli csinos asszony volt, jólápolt, művelt és kedves teremtés. Komoly munkája mellett is vidám, és annyi kislányos báj volt benne, hogy tíz évet nyugodtan letagadhatott volna az alig harminc esztendejéből. Béla velem együtt már régóta ismerte Annát, de csak akkor fedezte fel, amikor elmeséltem neki. hogy Anna elvált a férjétől. — Látod, ilyen asszony kellene nekem, mint Anna — mondta egy kis nyugtalansággal, de határozottan. — Ilyen asszony kellene — ismételte. — Anna asszony a talpán! — Fogadkoztál. hogy nem nősülsz többbé! — Az igaz, de Annáért meggondolnám. — Okos asszony az! Nem menne férjhez még egyszer olyan könnyelmű emberhez mint amilyen te vagy. — Majd meglátjuk — mondta nevetve Béla és attól kezdve minden nap megvárta Annát az irodaház kapujában, elkísérte, vagy beültek valahová egy kis tere- ferére. Alig néhány hét telt el és Béla nagy hévvel máris megmondta Annának, hogy elvenné, sőt úgy érzi, nem tud nélküle élni, amire az asz- szony rövid egyszerűséggel azt felelte, hogy kár a gőzért. Aztán még néhány hét múlt el, de akkor már nem mondta, hogy kár a gőzért, hanem azt mondta, hogy teljes gőzzel előre, de ha Béla könnyelmű lesz, akkor éppen úgy elválik tőle is, mint az első férjétől, mert ő csak tisztán és nyugodtan tud élni. így is élt Bélával és nagyon jól élt vele. Az újdonsült férj még ha akart volna, akkor sem lett volna képes a régi könnyelműséggel költekezni. Bélának ugyanis a normális zsebpénzen felül nem volt mit elköltenie. De mégsem panaszkodott soha. — Hogy csinálja ezt, Anna? — kérdeztem egyszer, amikor összefutottam vele. — Béla teljesen megváltozott, szolid, megelégszik a zsebpénzével, sőt még spórol is belőle. — Tervszerű a beruházási program. Okos az ügyvitel — felelte Anna, de úgy nevetett, hogy szinte még a könnyei is kicsordultak. — Nem a vállalati ügyekről kérdeztem. — Tudom. Nem is arról tájékoztattam magát, hanem a háztartási beruházási programunkról. — S ez változtatta meg Bélát? — De még mennyire. Rájött a vásárlás örömére és azóta nem folyik szét a pénz a kezei között, de nem ts folyhat. Egyszerű a módszerem. — Nagyon érdekelne! — Először egy betétkönyv televízióra — kezdte sorolni Anna. — Ez leköti a pénzünket, nem lehet költekezni fölöslegesen. Ha együtt van a pénz, megvesszük a televíziót. Óriási az öröm! Akkor megint elkezdünk gyűjteni egy külföldi utazásra. Megint betétkönyv, megint együtt van a pénz és nem jut fölösleges dolgokra, megjárjuk külföldet és élményekben gazdagon térünk haza. Me- gintcsak nem lehet könnyei- műsködni. Béla még a zsebpénzét is összekuporgatja és külön betétkönyvbe teszi, hogy meglepetést szerezzen nekem és könnyítsen a gondjaimon. — Valóban jól megtervezett beruházás — jegyeztem meg elismeréssel. — Most ugyanígy megvesz- szük az új bútort — folytatta Anna, — kicseréljük ugyanis a régit, pénzünk soha nincs, csak takarékbetétünk, ahhoz nem nyúlunk Béla nem könnyelműsködhet. mert nincs miből, fis tudja, hogy fizetnünk kell a beruházási részösszegeket. — Mi a további program? — kérdeztem. — Kocsira gyűjtünk — felelte Anna. — veszünk egy Wartburgot. — És Béla? Mit szól ehhez ai önmegtartóztatáshoz? — Mit szólna? Boldog, hogv így élhet. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság és egy alkalommal, amikor Bélával beszél- gittem, rátereltem a szót Annára — Nincs még egy ilyen asszony! — dicsérte lelkendezve. — Képzeld el, mindig tele vagyok pénzzel! Veiten, már televíziót, frizsidert, magnót, most cserélem a bútorainkat, másfél év múlva veszek egy Wartburgot, még a zsebpénzemet sem költőm el. — Hallottam Annától1 Minden házasságnak ilyennek kellene lennie — jegyeztem meg egyetértpleg. — Ez teljesen lehetetlen — tiltakozott Béla. — Miért volna lehetetlen? — Ne haragudj, kedves barátom —felelte mély meggyőződéssel —elvégre nem lehet minden feleséget egy- személyben üzemgazdásznak és statisztikusnak is kiképezni. Erdős István: A menyecske berobban a konyhába az anyja elé. Pirosbabos kendő van a fején, az alá igazgatja holló haját. Feketére pácolt, ébenfakeret az almát mintázó arca körül. Nevet. Azon derül, amit az ura mondott a kertben. A fülebe súgta, és az ember borostás álla a nyakát csiklandozta. A szavak meg a fejében keltettek bizsergő érzést. Hogy is mondhat ilyet. Ha gyerek lesz, ha neki gyereke lesz, akkor már nem lesz ilyen karcsú, mint most. Hát vegyék meg a fekete ruhát. Neki is, az urának is. Kitáncolják magukat, mielőtt megjönne az örökös. Rándít a vállán. „Mit bánom én. legyen úgyl” Szembefordul a tükörrel. Egészséges, piros ajka kinyílik, mint a kiskapu, ha szellő legyinti. Ilyen lesz majd a gyereke is. Vékony ajkú, ahogyan az ura hecceli miatta: Egyszer még elkopik a csókban. Nem hiszem én azt! Ha meg az urára hasonlít, nagy lesz. erős lesz. A haja korommal festett... Az anyja a tűzhelynél szöszmötöL Babot fejt egy darabka oldalashoz. Meleg vacsorát rendelt a vőie. Igénytelen asszony volt, akinek mindegy, mi lesz vele. Így fogadta amikor az ura megkérte, amikor az első csókot kapta nem is kapta. oy rabolták tőle, amikor ez a lány megszületett, pedig sokat szenvedett vele. Akkor is tűrt, amikor az urát — jó tíz esztendeje — elföldelték, éppen nincstelen időben. És a nagy türelemnek súlya van. Ránehezedett a vállaira és púposra hajlította a hátát. Ha felnézett, mindig hátradőlt. Ritkán nézett fel, a hang után tájékozódott. Most is csak a bab fejtésével állt meg egy pillanatra. — Anyus? — Na! |WVWWVWAV^^iAVWW/-VWW»WWWAAWWWWÍAW Iványi Ödön: Városkép VASA R MAP AKINEK CSAK vasárnap reggel kezdődik a vikendje, annak már minden kell sikerüljön. Ez így természetes. A piros Skoda Felicia megállt. Jókorát üvöltött a fékje, de azért három méterre a fiútól megállt Húsz éves se volt a lány, aki vezetett A fiú természetes nyugalommal ült be mellé, és mosolyogva dőlt hátra az ülésen. A lány felháborodott arccal fordult szembe vele. — És mi van, ha nem tudok megállni ? Maga... Maga... Szét kellene pofozni az ilyen emberek képét. Mit képzel maga? — Mindenki meg tud állni, válaszolt csöndesen a fiú. Száz méteren belül mindenki meg tud állni. A lány nekibuzdulva hadart. Haragosan összehúzta a szemöldökét, kesztyűs kezével hadonászott — És ha nem akarok? És ha rossz a fék? Ha kezdő vezető nagyok? Honnan veszi ezt a bandita módszert? — Láttam a moziban. Különben nem veszi észre, hogy én milyen halkan, finoman beszélek magával, maga meg csak úgy üvölt velem? Mire jó ez? Ha Pestig így akar kiabálni, akkor inkább kiszállok, megvárom a következő kocsit. Ehhez én nem vagyok hozzászokva. A lány dühösen összeszorította a száját, s némán indított A fiú már a szántóföldeket nézte. Egy hatalmas kukoricatábla közepén egyetlen ember kapálgatott. A kukorica már majdnem derékig ért. — Az életét az életét nem félti? — kezdte újra a beszélgetést a lány. A fiú nem vette le szemét a kukoricatábláról. A kis öregember hátára már alighanem odatapadt az ing. Egészen másra gondolt, egészen mást válaszolt. — Nem féltem. Az én utcám felé még oda se pislog a halál. Effelől teljesen nyugodt lehet. A lány már mosolygott. Szerette volna, ha a .fiú ránéz, amikor beszél. Ebben a pillanatban rendkívül tetszett neki a szituáció. — Hát ez nagyképűen hangzott, uram. Láttam én már éjjeliőrt napal meghalni. Bizonyos dolgokból nem lehet viccet csinálni, mert arra általában ráfázik az ember. A fiú megérezte magán a lány tekintetét. Még nem döntötte el. hogy tartózkodó, kis intelligens fiú legyen-e a továbbiakban, vagy váltson át a „mindent bele” lemezre. Ha marad a finom kis úrigyerek tónusnál, akkor most — Mi lesz, ha nekem gyerekem lesz? — Bolond! Majd a harmadik szüret után — és újra koppannak a babszemek a zománcos tálban. Az asszonyka az asztalon igazgatja a sótartót. Hamar lecsapja a tetejét. Só! Most édeset akar, kellemeset. Ha itt lenne az ura, ha most mecsókolná... és kinéz az ajtón. — Mondtam már... — Nem azt, hanem a ruhát akarom mondani. A fekete ruhát, mind a kettőnknek megvennénk a borjú árából, amit maga eltett. Az öregasszony felpillant Ennek a lánynak nincs ki a négy kerék. A borjú árából fekete ruhát, amikor a tavaszon górét akarnak építeni, alá kutricát a hízóknak. Neki sohasem volt felcete ruhája. Barhettban járt a városba is. meg karácsonykor az éjfélt misére. Piacra csak kötényt kötött a foltos ruha fölé. Köténye az volt kettő is. — Viszket a tenyered? Az asszonyka rándít a vállán. — Táncolni szeretnék, maga úgyse vitt el soha. — Ügy volt az jó! Nem rontottak meg! — Most kell a pénz? — kérdezi váratlanul az öregasszony, de olyan hangsúly- lyal, hogy a lánya összerezzen: szent isten, sajnálja tőlem. Ki is mondja: — Hát nem akarja adni? Az öregasszony végzett a babfejtéssel. Feláll! A hetven év már visszafelé húzza az embert. A babot felteszi a füstölt oldalasról és kötényéről lesöpri az apró foszlányokat. Akkor elindul a nagyszoba felé. — Gyere! Vidd! A lány mindenütt a nyomában. rá. Abba teszi majd a pénzt Az öregasszony az ágyhoz csoszog. Felhajtja az ágytert- tőt. azután a nagy puha, dunnát, a dagadó párnákat. A lepedőt hajtogatja, megemeli a derékaljat és alányúl. — Jézusom, MáriámI — Baj van? — rebben oda ijedten a fiatalasszony. — A pénz! — Mi van vele? — Nincs itt, pedig emlékszem, hogy ide tettem. Tegnap néztem, akkor még megvolt. Jézus-Mária — és a kezeit tördeli nagy ijedségében. — Nincs, itt sincs, sehol sincs. Egyszercsak megakad a keze egy sárgára penészesedett újságpapíron. „Végre!” Idegesen bontja az újságot és apró, fehér meg pírosos, zöldes foszlányok hullanak a padlóra. Az asszonyka szeme elborul. Először csak papirt lát, aztán piros karikákat, majd meg feketeségeket. Fekete ruha, karcsúsított derék, a nyaknál fehér gallér, a szive felett piros rózsa... piros rózsa... Arra eszmélt, hogy valaki fogja a fejét. — Jól vagy? Az ura hajolt fölé. — Anyu? — A konyhában itatja <n egereket. Felült. — Először megetette őket százasokkal, a borjú árával, most meg itatja. Csak ríjjon És nem érez szánalmat. Fájdalmat érez, mert most neki meg az urának nem lehet fekete ruhája, nem mehetnek táncolni, meg kell várni a zárszámadást. Azt a pénzt t teszi el, a boltos markába. — Ronda egerek — mondja az ura, de 6 nem az egerekre haragszik. Az anyjára neheztel. Sehogyan sem fér abba a holló hajjal koronázott fejébe, hogy valaki a szalmazsákba tegye a százasokat. Belenyúl a köténye zsebébe, mikor a lánya táncolni akar, és tapogatja az öreg bugyel- Fekete ruhában és addig, lárist, a nagyanyja hagyta amíg nem jön a gyerek... arról kell mesélnie a lánynak, hogy miért nem fél a haláltól, ha meg nagy vagányt kezd alakítani, akkor csak azzal kezdheti, hogy ráteszi a kezét a lány combjára. HATALMAS, tejeskannákkal megrakott teherautó csattogott előttük. A lány beletaposott a gázba, előzni akart, csak az útra figyelt. Kék, nagykockás selyemkendője alól a szél kicibált néhány hajfürtöt, s belelobogtatta az arcába. A szeme csillogott a gyorsaság örömétől. Teljesen kislányos volt Majdnem hogy óvodás — állapította meg a fiú. Orvoa csemete, vagy valami pesti maszek eg.vetlenkéje lehet. Csak aztán végül nehogy határozott úticélja legyen. Lakodalom, keresztelő, vagy ilyesmi. Az tragédia lenne, ha már így összefutottunk. Mikor a kocsi tejesek elé került, összemosolyogtak. A fiú mesélni kezdett. Elhatározta, hogy az első szótól az utolsóig kapásból mondja a szöveget. Semmi kész formula! Ez a kislány megéri az eredetiséget. — Tudja, nekem nincs mit félnem a haláltól. Az úgy volt, hogy alig születtem meg, az apám — egyszerű, dolgos parasztember — merthogy igen késői gyerek voltam, elment egy jósnőhöz, mondja meg neki, milyen jövő vár a fiára. Már tudniillik énrám. A jósnő jósolt össze-vissza mindent. Boldogságot, nagy jövőt, sok örömöt, s mellesleg azt is, hogy az apám is meg én is pontosan hatvannégy éves korunkban halunk meg. Apám, szegényen, elhagyatottan, én jó módban, híresen. Én ebből az egészből azt a hatvannégy évet vettem komolyan. A többit marhaságnak tartom, de ebben hiszek. Hatvannégy évig fogok élni. engem addig nem lehet elpusztítani. Érti már, hogy nem félek? A lány komolyan bólogatott. Nagy, sötét szemét egy másodpercre lehunyta. Gondolkozott. Csak sokára szólalt meg. — Ez nagyon érdekes. Különösen az, hogy hisz benne. És az apja? Az édesapja most hány éves? — Várjon csak! Ezerkilencszázkettőben született, most kilencszázhatvanhatot írunk. Ezek szerint .. A fiú csodálkozva hallgatott el. Egyszerűen nem tudta kimondani, hogy hatvannégy éves az apja. Bosszankodott már az egész mesén, kesernyés szájízzel hallgatott. — Ezek szerint hatvannégy. Nem? — kérdezte a lány. És él még egyáltalán? Hiszen hatvannégy éves, ugye? — Ne gúnyolódjon: Mondtam már, csak az érvényes a jóslatból, hogy én hatvannégy évig élek. Hogy engem nem lehet elgázolni. A többi nem. Különben is hagyjuk ezt. Ha tudni akarja, most találtam ki az egészet. Maga rendkívül csinos! — Na, ne vicceljen! Vajon mit csinálhat most az apja? A fiú bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, az órájára nézett, megpróbálta tréfával elütni a dolgot. — Kilenc óra. Csak templomban lehet. Kezdődik a mise.
