Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)
1966-12-11 / 293. szám
1966. december 11. vasárnap NOOBAP Radics István: Kisterenyei házak POLNER ZOLTÁN: Szorongás Hazalátogatnak a derűs évszakokban mosolygó rokonaink hozzánk. Vállon veregetik az egykori utcákat keresztet vetnek a templomok előtt s fojtogatja torkukat a honvágy. A kocsik puhán ringatóznak a presszók boldog ámulatában, hol néhány ismerős úgy idézi fiainak Kolumbusz Kristófot estére, mint nagy nemzeti hőst. Éjfélig életükről mesélnek s a titkos varázsigékről megszállottan. Majd aludni térnek a honi ég alatt, a tőzsdére gondolnak s a jövőre e zűrös atomkorban. S én újra nekivágok. A restiben félkevertet iszom és elutazom hajnalban még hogy elmondhassam egy kis falu iskolájában azt, amit leginkább elhallgatnék. A derűs évszakokban hazalátogatnak rokonaink. Sok derék polgár s kedélyes körutazást tesz velük napfényes városainkban a mindenható font s a kegyes dollár. HAUS—GEORG ALBIG: Kicsi húgom Ö, Thi Dinh, kicsi húgom, a nap könnyet hullatott végtelen útján. ö, kicsi húgom, Thi Dinh, a nap látta fájdalmunkat. Könnycseppje áztatja az országot. Belőle ittak a madarak. O, Thi Dinh. kicsi húgom, szabadságról dalol a dzsungelén átrepülő madár. Megölhetik, de a folyó tovább viszi dalát és a szívekbe sodorja. Ö, kicsi húgom, Thi Dinh. lelkemben őrzöm kunyhóink békéjét. Ha üszköt dobnak rájuk a szél felkapja a hamist és szerteszórva termékenyebbek lesznek földjeink. Boldog Balázs fordítása Szolnoki István: Ignác, a góró M eglepődtünk, amikor reggel beejtették a levelet. Csillag érte el először, de nem olvasta fel, magában mormolt valamit, aztán apró darabokra tépte és meg-meg- csukló torokkal lenyelte. Az utolsó nyelés után keserves arccal káromkodott. — Ha csakugyan küldenek valakit, legalább rendes legyen — sziszegte a foga között — s jöjjön mielőbb, mert ezek holnapnál tovább nem várnak. Mondott még valamit a zavarodott világról meg a sűrűn felbukkanó provokátorokról, de azt már alig értettük. Csukás nyeldekelt, nekem valósággal elzáródott a torkom, kapkodtam a levegőt. Sohasem éreztem még ilyen közel a halált, s nem is féltem eny- nyire. Akkor is több volt a bátorságom, amikor a gyárban felrobbantottuk a teherautót Pedig most ott volt velünk Csillag, s arra is gondoltam: valamit majd csak kitalálnak a kintiek. Tudják, bajba kerültünk, s azt is, hogy a legutóbbi két hétben teljesen megbolondultak a nyilasok: ebben a bunkerben már csak hárman vagyunk, a többit elvitték. A régi bérház pincéjében fojtogató volt a levegő. Az ablak magasan, vastagon berá- csozva. Hogy arra szökjünk, elképzelhetetlen. Az a szűk lyuk még a szellőztetéshez is kicsi. Csak az ajtó marad, de az sem biztat semmi jóval. Mondjuk leütjük az őrt, de akkor még mindig ott van a portásfülkében tanyázó kapuügyeletes. Sokféleképpen elterveztük a szökést, de mindig holtpontra jutottunk. Félelemre valójában annyi okunk volt, mint mindenkinek abban az Időben. Akik behoztak bennünket semmit sem tudhattak rólunk. Kezünk, zsebünk üres volt, de mert elsötétítés alatt az utcán voltunk, őrizetbe vettek. Amikor kérdezősködtünk, a pincefolyosó őre azt mondta: túszok vagyunk. Hogy miért, azt ő sem tudta. Csukás meg is jegyezte: ezek azt hiszik, hármunk személye garancia az előnyomulás megállítására. Vacsorát persze most sem Falun még ez a vasárnap délelőtti program. Szűcs Dániel pont akkor tette le a nagykabátját, meg a kapát a kukoricaföld végébe. Megkereste a karót, amelyikre rá volt írva a neve, és onnantól leszámolt a páskumi kút felé tizenhat sort. így kezdte a munkát minden reggel. A tizenhatodik sor után, ott is ott volt a karó, ott kezdődött Hajdú János darabja. Hajdú, Szűcs Dániel komája volt. Még az ő tizenhat sora se volt betisztogatva ekekapa után, de ő akármikor beleállhatott a táblába ötödmagával, s egy nap alatt tisztába tehették az egészet. Szűcs Dániel mindennap egyedül jött. Mindennap jött, pedig az orvos azt hagyta meg neki, hogy a mezőre, tűző napra ki se tegye a lábát. Kétszázharmincas vérnyomással nem lehet ugrálni. De hát akkor ki kapálná be a vállalt tizenhat sort, meg a háztájit Szűcs Dániel csak magára számíthatott mert a felesége még nála is gyöngébb volt, a fia meg tanult Mérnöki egyetemen. Ö is csak viszi a pénzt. Meg is mondta Hajdú koma, a fiú keresztapja, hogy alighanem belerokkannak ők kettecskén ebbe a nagy taníttatásba. De Szűcs Dániel nem igen törődött az ilyen beszéddel. Egy éve van hátra a fiúnak, aztán majd közelebb jön valahogy, segíteni. Nem volna itt semmi baj, csak ez a vérnyomás ne rakoncátlankodna. Hogy kisütött a Nap! Éget mintha tized- magával melegítene. Még a szél is fújni kezd. Ez se jó a vérnyomásnak. Az első kapavágások után hamar melege lett Ahogy felegyenesedett, látta, hogy negyedik, ötödik táblányira tőle fogatosok jöttek, ekézni. Levetette a pulóverét ingujjban folytatta a munkát Néha bosszankodott, ha csenevész kukoricaszár került elébe. Azt is óvatosan kapálta körül. Ügy gondolta, ma jól fogja bírni a munkát. Frissnek, erősnek érezte magát A FIA, vagy háromszáz kilométerre tőle, megcsókolta a lányt. A lány kacagott — Hogy lehet valakinek Dani a neve? Dániel. Danyi! Jaj, de muris! Dániel próféta, meg az oroszlánok! Van ilyen? Ugye? Vagy az más volt? Más próféta? — Éva. ne beszélj butaságokat! Mondd! Lehet valakit megszeretni egy óra alatt? De kérlek, azt mondd, hogy lehet! Azt akarom hallani. Mert én ... A lány ledobta a kendőjét. Gyönyörű szőke haja volt És azon kívül is minden gyönyörű volt rajta. Dani úgy érezte, pokoli szerencséje van. Éva abbahagyta a nevetést. Komolyan nézett a fiú szemébe. — Egy szempillantás alatt is meg lehet szeretni valakit. Dani hanyatt feküdt a fűben. Az eget nézte. Micsoda kékség! Tulajdonképpen pózolt, mikor becsukta a szemét, de mégis hatalmába kerítette a jól ismert érzés. A „vajon hol is vagyok” érzése. Gyerekkorában játszotta ezt sokat. Aratáskor déli pihenőben, legeltetéskor egész nap, jólesett becsukott szemmel arra gondolni, hogy valahol másutt van, tengerparton, nagyvárosban és más gyerekes vágyak színhelyén. Kellemes volt, hogy a kényszerített gondolatok látomásai összeborzolták az álmot a valósággal. És ez a különös „hol is vagyok” játék gondolata azóta is mindig visz- szatért, ha valahol fűben, fák között, mezőn elengedte magát. Éva hangja zökkentette ki a megkezdett játékból. — Mire gondolsz, Dani? Te, Dani? — Arra, hogy szeretlek ... ' Érezte, hogy Éva odatérdel mellé a fűbe. A lány a két tenyere közé fogta a fejét. Dani szándékosan nem nézett fel, várta, hogy megcsókolja a lány. Háromnegyed tizenkettő volt. Szűcs Dániel megszédült, homlokához kapott, aztán elejtette a kapát. A föld lehúzta. Igen erősen beleütötte az arcát egy nagy rögbe. Nem fájt. Csak annyit érzett, hogy elönti valami furcsa melegség. Kiáltani akart volna, de csak motyogásra tudta kényszeríteni a száját. Még eszébe villant, hogy nem messze tőle ekekapáztak a fogatosok, aztán minden elsötétült előtte. A fogatosok délután négykor találtak rá. Hazavitték. A piros Felicia ekkor még mindig ott állt az erdőszélen. Éva és Dani messze kóboroltak valahol. Sötétedésig csavarogtak, s csak akkor indultak tovább Pest felé. Időközben többször megállapították, hogy csodálatosan szép az élet. Abban is egyetértettek, hogy szabadon lehet csak élni. S miközben száz kilométeres sebességgel száguldottak, rendkívül szánalomra méltónak tartották a világot, hogy még csak nem is sejti, az ő Igazságukat Idősebb Szűcs Dániel másnap reggel tért magához. Az első kérdése az volt, hazahívták-e a fiát. Még egyszer látni szeretné, mielőtt meghal. Az orvos megnyugtatta. Telefonáltak a fiúnak. Ö pedig túl van az életveszélyen. Két-három hét múlva felkelhet. Szűcs Dániel erőlködött, hogy mosolyogni tudna. S amíg az orvos mérte a pulzusát, arra gondolt, hogy három hónapja nem látta a fiát. Végre, most mindenféleképpen hazajön. A fiú három nap múlva, éjszaka érkezett meg. Az udvaron éjjeli violák csendes illatfelhővel fogadták. Meglepődött, mert azelőtt sohasem volt itt virág. A CSALÁD reggelig nem alhatott. Beszélgettek.. kaptunk, pedig sajgott a gyomrunk az éhségtől. Egy kupacba bújva melegítettük egymást, alváshoz készülődtünk, amikor a lépteket meghallottuk. Félig nyílt csak ki az ajtó, s egy ember valósággal berepült rajta. Fejét alaposan beverte a pince hátsó falába. — A keserves atyistenedet — szitkozódott hátra sem nézve, s közben tápászkodott felfelé. — Kerülnél csak a körmeim közé, visszafelé mondatnám veled a miatyánkot. Nagyot sercintve köpött az ajtó felé. A smasszernek szánta, de pontosan Csukást találta el. Az meg azonnal elfeledkezett minden óvatosságról. Elfutotta a méreg, s egyből nekiugrott. — Jé — csodálkozott újonnan jött cellatársunk — itt más is van? — Egy egész szakasz — blöffölt Csillag. Gyűrűbe fogtuk emberünket, Csukás azonban nem tudta megütni. Olyan csodálatosan védte ki erősnek induló egyenesét, hogy azt tanítani lehet 2tt volna. — Békesség, békesség — csitítgatta a sötétben, heves- kedő ellenfelét — Nem szeretem, ha rajtam kívül más is verekedni akar. — Pedig meglapítunk kamerád, ha nem férsz a bőrödben. — De azért előbb bemutat- kozhatom ugye? — kérdezte imponáló hetykeséggel. — Barátaim Ignácnak ismernek, becenevem pedig Góré. Különös ismertetőjelem, hogy sose lógatom az orromat, meg jól kezelem a kést — Nem is leszel akkor itt hosszú életű — vélte Csukás, mert ezek a verést Is csak akkor szeretik, ha ők verhetnek. I gnác arrafelé fordította a fejét, amere Csukás intett az övével, s ez Csukásnak pontosan elég volt ahhoz, hogy elégtételt vegyen magának egy egyenessel a köpésért Hogy micsoda verekedés támadt ott, majdnem összeomlott tőle a bunker. Tusakodásunknak a zajra odafutó őr próbált véget vetni. — Nyugalom, nyugalom, tisztelt uram — csitítgatta Ignác a magától kikelt hadonászó és fenyegetőző őrt. — Nincs semmi baj, csak egy kis torna az egész... A fegyőr válaszul akkora pofont kevert le Ignácnak, hogy a sokkal kisebbet is óriásinak lehet nevezni, ö azonban csak egy kicsit billent jobbra. Egy halvány villanást láttunk csupán, meg azt, hogy Ignác magához ölelte az őrt. — Csukd be az ajtót — sziszegte fojtottam — Idecső- dül az egész baromcsorda. Meglepetésünkben és félelmünkben egészen a falig húzódtunk. Semmit sem láttunk. Ignácot is csak akkor vettük észre, amikor előttünk állt, s szinte a szánkba sziszegte: — Na, induljatok már, a keserves isteneteket. — Te, ezt nem ússzuk meg — aggodalmaskodott Csillag. Eljutunk a kapuig, de ott halomra lőnek bennünket. Ignác a karszalaggal volt elfoglalva. — Kezeket hátra — parancsolta elváltozott hangon. Aztán suttogva: — Mindenki úgy menti a bőrét, ahogy tudja... A portásfülkénél úgy állt, hogy az arcát nem láthatta a bent ülő szolgálatos. Részeg lehetett, mert nagyon bizonytalanul pislogott. Ignác valamit motyogott neki. mire az őr kilépett az ajtón. Tovább nem jutott, de az épület belsejéből léptek hangzottak. — Fussatok — ordított ránk Ignác összehúzott szemmel. — Hajnalban négykor a Kiser« dőnél... A többit nem hallottuk^ mert Ignác egy pillanat alatt eltűnt, mintha felszívta volna az éjszaka. Lihegve, óriási erőfeszítéssel futottunk. Ha járőrbe botlunk, felszólítás nélkül lő. Csak a gyorsaság menthetett meg bennünket. Kijutni az utcából a legrövidebb idő alatt. — Ezt vártad? — kérdezte fújtatva Csukás Csillagtól, amikor egy pillanatra megálltunk. — Majd megtudjuk. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem .. Hajnalban biztosan elmondja, honnan tudja a kiserdői találkozó helyét. Az éjszaka hátralevő részét egy patakmederben töltöttük. Aludni nem tudtunk. Csillagért szurkoltunk, aki alighogy kifújta magát egy kicsit, elment. Éjfél körül ért vissza három jókora fadarabbal. Azokon kívül semmiféle fegyverünk nem Volt, de négy óra körül elmentünk a Kiserdőbe. — Ez bolondját járatta velünk — szitkozódott Csillag, amikor Ignácot nem látta sehol. — Nem baj, hosszú még az élet... — Főleg, ha vigyáz az ember a sajátjára — hangzott a hátunk mögül. A kissé cinikus hangra úgy fordultunk meg, mintha dróton fordítottak volna bennünket — Vad legények vagytok — kötekedett velünk. — Nem szeretném, ha most nekem esnétek. A smasszer pisztolya nálam van, s láttátok, a kezem gyorsan jár. Akkor sem tudtuk volna megtámadni, ha szurony feszül a hátunknak. Állapotunkat kitűnően megérezhette^ mert nyugodtan a zsebébe nyúlt, s előhúzott onnan egy családi ébresztőórát — Késtetek egy percet Bokra tartalak benneteket de a pontosságot még többre. — Ne prédikálj, verjen meg az Isten! — fortyant fel Csillag. — Mondd, hogy mit akarsz, s engedj bennünket — Ezt már szeretem — suttogta gúnyosan. — A hangod azt jelenti, hogy visszanyerted az életkedvedet. Szemüveget rakott fel, s mindjárt tanáros külsőt kapott az egész ember. A hanghordozása is olyan lett, hogy a szavaira legszívesebben azt mondtam volna: igen tanár úr, értem tanár úr. S ahogy a porba rajzolt, az Is úgy tűnt, mintha táblára rajzolt volna. Éjfélkor megint a Kiserdőnél jöttünk össze. — Tehát még egyszer. A góré én vagyok. Csak azt legyétek, amit mondtam, különben nem ér az életünk egy fabatkát sem. Te — mutatott Csillagra — hátul próbálsz bejutni. Ezt a köteget akkor dobod az ablakra, amikor fütyülök. A parancs szerint, mi az utca másik oldalán húzódó árokban maradtunk. A gyűlésből csak monoton zúgást hallottunk, s a füttyöt is el- szalajtottuk, A két robbanás azonban majd szét vitte a fülünket. — A többit már elintézzük egymás közt — súgta Ignác, amikor hozzánk ért. — Rohanjatok, Csillag a vasúti átjárónál vár benneteket. F utottunk ahogy a lábunk bírta. Hatottuk a lövöldözést, de nem volt bátorságunk hátra nézni. ... Hajnalban megint p Kiserdőnél találkoztunk. Te sak hárman voltunk. Ignác, a góré, már nem teljesíthette saját utasítását.
