Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)

1966-12-25 / 305. szám

1966 dec°mher ?5 vasámsn NŐGRAD 11 Mik* »vörgy: f December ORGO MEGYEK az utcán, az egyik kirakatból fehér szakállú, krumpliorrú Mikulás bólogat ki rám. Elérzékenyedem: itt a ha­vas, fenyőszagú, szép decem­ber, jön a Mikulás, csingilin- gi, ajándéKokkal megrakott szánkón, a szánkót szarvasok húzzák, csingilingi. De szép! Eszembe jutnak a régi Miku­lások, amikor apám bakan­csát tettem ki az ablakba, hogy sok szaloncukor férjen bele. Csingilingi, majd veszek Mi­kulásra a feleségemnek kesz­tyűt és egy tábla csokit, a fiamnak pedig könyvet és édességet, almát, mogyorót a nővérem gyerekeinek... Te jó ég! Decemberben ka­rácsony ig van: Milyen szép hónap ez a december, kicsit sok benne az ünnep, de azért ez a legszebb hón'»?! Kará­csony: gyertyaszag, csillogó díszek, angyalhaj a nyakban, izgalom, bájgli, angyalhaj a lapocka körül, ajándékok, csó­kolózás, töltött káposzta, ven­dégjárás, angyalhaj a zokni­ban ... Mit veszek karácsonyra? A feleségemnek veszek egy ci­pőt, a gyereknek sok-sok já­tékot, az anyámnak Kukta gyorsfűzőt, apámnak nyak­kendőt. Várjunk csak! Mikor is kapok fizetést? Másodikén. Az annyi, mint másodikán, csingilingi, de szép hónap a december! Össze kell majd ír­nom, kiknek kell ajándékot vennem: Emma néninek kell, Laja bácsinak kell, Bözse né­ninek kell... S karácsony után jön a szil­veszter. Te jó isten! Szilveszter­kor kirúgunk a hámból: eszünk, iszunk, dalolunk, csu- hajja, hajnalban korhelylevest eszünk, ihajja. Mikor is kapok éh fizetést? Másodikén, ihajja, csuhajja. Komolyan mondom, nincs szebb hónap, mint a decem­ber. Én nyugodt vagyok, ki fogok jönni a pénzből: a fe­leségem Mikulásra kesztyűt kap, karácsonyra cipőt, a gye­rek játékot könyvet, édessé­get, a sógorom kap egy szar­vast, az Emma néni szánkót, Laja bácsi angyalhajat zok­niban. Pardon rosszul mond­tam: Mikulásra kap a felesé­gem töltött káposztát, kará­csonyra nyakkendőt, a fiam kap játékot és fenyőszagot. Emma néni havat, Béla bácsi Mikulást, Laja bácsi kap ihaj- ját Mikulásra, csuhajját kap karácsonyra, szilveszterkor pedig locsolni megyünk, mert idén a húsvét is december­ben lesz, csingilingi. Húsvétra kap tőlem, a fe­leségem egy karácsonyfát, ka­rácsonyra élő nyulat és Em­ma nénit, szilveszterre pedig egy szánkós szarvast. Ki fogsz jönni a pénzből, csak ne idegeskedj! Ki ideges­kedik? Én? Szó sincs róla. Én imádom a decembert, ez a leg­szebb hónap az évben, ilyen­kor nyílnak az orgonák. Sze­retnék dec. hó éjszakáján le­tépni minden orgonát... Nem, nem tévedtem. Az idén má­jus is decemberben lesz, feb­ruár is, április is, július is. Az egész év decemberben lesz. Decemberben lesz a feleségem nevenapja és születésnapja, a fiam nevenapja és születés­napja, a megismerkedésünk évfordulója, a házassági év­fordulónk, apám házassági év­fordulója, a nagybácsikéin há­zassági évfordulója... Az idén minden decemberben lesz. Mégsem vagyok nyugtalan. A feleségemnek veszek Mi­kulásra egy tál korhelylevest, a fiamnak krumpliorrú. fehér szakállú nyuszit, a sógorom­nak májusi orgonát lopok ka­rácsonyra ... DE SZÉP hónap a decem­ber, csingilingi... Szumtnyi Karolyi ff Kinn ülünk a kertben, a lu­gas árnyékában; bort iszunk Jogarak dongnak az érett sző iőfürtök körül, lusta őszi da razsak. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fa­nyar szaga árad. Apóm kabá­tot terít a vállára: homloká­ról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a széi. Kerti földdel besározódott, vi­seltes ruhában üldögél a ló­cán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatánalmák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg teknőben a ház falá­nál. Gondosan szedte, gondo­san' rakosgatta, jó lesz kará­csonykor. Cigarettával kíná­lom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Es­ténként egy-két gyenge ciga­retta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, hom­lokát ráncolja kissé, arca meg­enyhül, lassan fújja ki a füs­töt. .. Vörösbort iszunk, kortyon­ként ráérősen. Nézem a ker­tet, a ház mátó falát, a ham­vas almákat. Csend van. Jól­esik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a savarykás bor. az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélge­tünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem — s talán ő is —, hogy majd sokat fo­gunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle sem­mi. Néha egy telefon, egy rö­vid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház... tatarozni kelle­ne, de a pénz... Megint nem nyertünk a lottón. — Anya vérnyomása? — Igen, mondta az orvos, hogy pihenni kell... — Más? — Nincs semmi más... — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miről beszél­jen. annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt hé­ten történt, ami tegnap tör­tént, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk azt is. fgy hát legtöbbször csak ülünk, egymással szem­ben, bólogatunk, nézzük egy­mást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermeKeim, látom: semmit sem tudok ró­luk. Néhány adatot, természe­tesen, igen. Néhány felületes apróságot Tanulás, bizonyít­vány, ruhák, betegség... De már nem ismerem őket iga­zán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám, meg én. Lá­tom őt, tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utób­bi évtizedeiben. Dehát ez ke­vés. Reménytelen. Ülünk szem­közt, koccintunk, a gyü­mölcsfákról beszélünk, a ro­konokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szo­rosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetet­len. Pedig sokszor felisme­rem őt magamban: a szokása­it, a hangját a mozdulata­it De zárt világába nem tu­dok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Sza­vakat mondunk, mert sze­retnénk, ha szavaink felku­tatnák és feltárnák az isme­retlen belső világot. — Borgo — hallom egy­szerre sak. Hirtelen úgy hang­zik, mint a szőlőszemek kö­rül vergődő darazsaik dongá- sa. — Talán Borgo — mond­ja apám —, azt hiszem ez volt a helység neve. — Ráte­kintek. mosolygok. — Az el­ső világháborúról olvasokegy könyvet. Keveset alszom, éj­fél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érde­kes könyv, sok mindent eszem­be juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá. már régen volt. Kinn vol­tunk az olasz fronton. A tisz­tikonyhára vezényeltek. Me­séltem már? Nem mesélte. Nem emlék­szem. hogy mesélte volna. Hogv kerül ez most ide? Fél­évszázaddal ezelőtti dolgok... Tizennyolc éves lehetett alt­kor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz-ben volt pin­cér Vagy a Wangliban (Nem akarom kérdezni, látom el­merült a múltban. Kissé elő­redől. nézi cigarettája para­zsát. — Este mindig felpakol­tunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősí­tettük a kondérokat Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sö­tétedés után indultunk, az olaszok miatt Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, kes­keny csapáson mentünk li­basorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is. balról is. Az öszvérek eliga­zodtak a sötétben, de mi min­den lépést kitapogattunk. Ha­nem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismer­ték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egye­nesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítést. Mondtuk a többieknek, hogy csak men­jenek, mi még a bajtársam­mal lemásztunk hozzá a kö­vek közé. — Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sö­tétben. éles sziklák — de az­tán a meleg szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyihoeott. gondoltuk, kimúlt. A baj társam ott is akarta hagyni, de én erősködtem. hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem lel­tem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él. de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja. de valahogy rosszul esett, tehe­tetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét meg hallottad vona a segítsé­gért könvörgő nyihogásátl A gyufa ellobbant, újat gyújtot­tam hogy !áscUk, miként se­gíthetünk. Abban a pillanat­ban: tratatratatra... Máris odasoroztak! E’ég volt a felvil­lanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók... — Kockázatos volt — szó­lok közbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjaink­kal, meg a vállunkkal, dere­kunkkal ta5zigálva. Az ola­szok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tud­ja. .. szóval éppen eleget szen­vedett volna, míg el nem ta­lálja egy golyó. Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt. Ki tud­ja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, ve­szélyek, halálfélelem... Ha ottveszett volna... — Bizony — mondom —, egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni.. .hm. Rossz rá­gondolni, hogy végzetes le­hetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak le­hetett. Két háborút éltem át™ Fogja a poharát, kortyint Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként ke­veset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nem csak ez, sok minden. Olykor magam is csodálko­zom, hogy itt vagyok... élek™ amikor annyiszor volt ve­szélyben az ember. Nézem őt. Puha szélű szal­makalap, viseltes ruha. jona­tánalmák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. fi etörték a kukoricát, levágták a szárat, ys a jószág is beszorult a mezőről. Jó len- ~ 1 “ ne pihenni egy kicsit, de az izmokban, az idegekben rezeg még a tavasz, a nyár, meg az ősz izgalma, fáradtsága. Hiába sze­relték le nyeléről a kaszát, a mozdulat, az a nehezen dallamos ütem időnként visszatér. Most is az öreg megáll az istálló előtt, s mire rájön, hogy mit csinál már hajlik is a dereka e két kezével húzza az elképzelt kaszát. Talán a rendet is látja maga mellett. Jobb térdét megroggyantja, hogy alaposan összeseperje a kasza sarkával a legapróbb sarjút is. — Eh, vigyen el az ördög — köp ki — las­san már még álmomban is azt csinálom... — Mondtam én azt, hogy kendnek már tel­jesen elment az esze — neveti a bóklászó öre­get még öregebb felesége. — Más akkor is o rend végéről nézi, amikor csinálni kéne... Patai Imre összerezzen. Zavartan a zsebéhez kapkod. A pipát még csak kihúzza épségben, de a dohányzacskó a lába elé esik. Szertehull a dohány. — Na már meg ez — kiabál a felesége. — Nem tud kend vigyázni. Mit gondol, lopom én a pénzt, amin a dohányt veszem? — Egy pakli nem tesz tönkre Létai Julcsa — inti csendre a zsörtölődőt az ember. — Men aztán meg is kerestem én annak az árát. Dohogva, morogva ballag a kamra fele. Bent az ászokon három hordó áll. A szüret­tel nemrég végeztek, de az öreg Patai már ízlelgeti a még húzós, élesztős otellót. Miköz­ben nagy kortyokban iszik, arcán kisimulnak a ráncok, mintha megfiatalodott volna. A nyugalom, a békesség azonban újfent megbomlik. — Kend mindig iszik, Imre — csapja sar­kig az ajtót az asszony. Az öreg arcára megint kiül minden ránc. Szeme összeszűkül, úgy vág bele. hogy szinte fát a nézése. Legszívesebben talán hozzávág- ná asszonyához a jó súlyos mázast. Aztán le­gyint mosolyra húzza fogatlan száját. — Nem igaz az feleségem, Létai Julcsa. Nem iszom én mindig. Leteszem én azt... — Ugyan mikor? — Hát akkor Julcsa. amikor rágyújtok. Majdnem összeszakad a ház. Az asszony úgy bevágja az ajtót, hogy a vastag tölgykeret ereszt'’kei recseqnek-ropognák. — A bolond fajtádat — kiált utána az tMber, aztán kissé nyugodva újra a hordó­hoz hajol. Félig nyitja csak ki a csapot, hogy a tisztája folyjék. — Kegyelmes istenem — motyog magában —, hogy engem ennyire meg kellett verned. Nem elég nekem a hetven esztendőm, még ez a boszorkány is a nyakamon van. Az udvar csendjét örvendező kutyaugatás szaggatja szerte. Az öreg Patai csak éppen odaveti a fejét. Nem is néz, inkább csak pis­Szolnoki István lant A vendéget ismeri, s az érkezése nem szolgál örömére. Ecetté savanyodik szájában a bor. Hosszú sercintéssel köpi a sarokba. — Jöjjön már, tapossa meg kendet az ör­dög — dugja be a fejét az asszony. — Süket, nem hallja, hogy jöttek? — Ültesd le őket, nekem dolgom van... — Abba a munkába én is szívesen segítek — hallatszik a gúnyos nevetés. — Ügy tu­dom ilyesmibe még senkinek se tört bele a keze. — De a derekad se sajgott, amikor kapálni meg permetezni kellett volna — egyenesedik fel Patai. — Csak ilyenkor... Elharapja a többit. Az asszony érzi, hama­rosan komolyra fordulna a most még csak évődésnek ható szóváltás. Tessékeli maga előtt a piros arcú embert. — Gyere, majd odabenn. Viszek inkább, minthogy egymásnak ugorjatok. — Sose fér a bőrében, pedig ... Ijedten teszi kezét szája elé az asszony Csendre int. Aztán, hogy a bent motoszkáló öreget is megnyugtassa valahogy, pergő nyelv­vel faggatja a fiát. — Mi volt veletek, hogy még csak nem is irtatok? Halk, rövid, de cinikus nevetés. — Ki olvasta volna el? Talán az öreg? Az asszonynak egy pillanatra elborul az ar­ca. Nézi az előtte álló embert, s egy kicsit idegennek sejti. Pedig a fia. ö nevelte em­berré. Táplálta, ruházta, iskoláztatta. A szá­jától vont meg minden jó falatot. Éppen a múltkorában emlegette az öreg. hogy a negy­venes években azt sem tudta milyen a csir­kehús. Mindent a fiú kapott meg a felesége. Hetenként ment a csomag. A gyerek meg csak néha nézett haza. Később sűrűbben előkerült. A szürke Pobeda odaállt a kapu elé, s hord­ták bele a sok jót: szalonnát, kolbászt és mindent, ami akkortájt Pataiék házából ki­kerülhetett. Az öreg nem szólt akkor még egy szót sem. Felnézett a fiára, büszke volt rá. Hogyne lett volna büszke, amikor olyan szé­pen kisikeredett minden. Gondolkodni csak később kezdett. Igazából akkor, keseredett meg, amikor egyszer egy­esős ősz után ágynak esett Addig soha nem fordult elő vele ilyesmi, gürcölt látástól-vaku- lásig, de hajnalra, amikor a jószághoz kellett felkelni, mindig kipihente magát. Most sehogy sem sikerült. Felkelt, el is indult kifelé, de az ajtókilincset nem bírta lenyomni. Megrogy- gyant az ina, s tompa zuhanással vágódott Beszegetlen világ végig a szoba földjén. Az öregasszony húzta vissza az ágyba. Hogy várta akkor a fiát. Nem akart tőle semmit, csak látni szerette volna, a hangját hallani, meg jól ismert arc­vonásait figyelni. A szobából minden hang kihállatszik, de Patai Imre nem akar róla tudomást venni. Mintha egy másik világ dolgairól beszélnének ott, olyan világéról amelyikhez neki semmi köze. — Varrjátok csak, szegjétek csak — mor­mog magában — kíváncsi vagyok rá megáll-e a feslése. Egyre sűrűbben hajlik a csaphoz s mind jobban érzi, milyen meleg van a szellőzetlen kamrában, s hogy szaladgál a hátán mégis i hideg. — Eh — legyint tele indulattal. — Minek jönne ide, mi szükségem rá? Rágyújt, mélyet szív a kopott, redves. öreg pipábal. Hosszan maga elé néz, lehajtja fejét, mintha meg akarná adni magát valakinek, vagy valaminek. — Én se kellek neki. A feleségének se. Azt az árva kis porontyot se hozták még el. Azt sem tudom, mekkora. Különös melegség terjed szét a mellében. Ügy érzi: egy pillanat alatt felejteni tudna mindent, s szigora, vénemberes makacssága megbocsátásra hajlana, ha most kinyílna az ajtó, s belépne rajta a gyerek. Nem a fia, hanem az unokája. Az a sose látott gyerek. Dúdolni kezd. öregesen, rekedten válik élő szöveggé a halk duruzsolás: „Lelkem úgy óhajt uramra, és hozzá fohászkodik ...” A konyhából nevetés hallatszik, s ez visz- szanyomja a folytatást. — Hát kihez forduljon a magamfajta vén- ség — kiabál kijeié — ha nem a zsolozsmái­hoz ... — Ne, fiam, ne — hallja a felesége hang­ját. Szinte látja, amint az asszony a fiú elé áll, s tartóztatja: ne nyisson be a kamrába. Moc­canás se hallatszik kint. de Patai Imre hal­lani véli asszonya hangját. — Hagyd csak magára. Ő már csak ilyen. Bemegy a kamrába, iszik egy pohárral. s mindjárt megárt neki. És a fia válasza is ott cseng a fülében. — Vén részeges, nem érdemli meg. hogy kínlódjon vele édesanyám. Azt pedig látja, hogy az asszonynak nincs tovább egy szava se, nem mer ellene szólni a fiának. Ráhagyja amit mond. Hogy a békes­ség kedvéért-e vagy másért, nem tudja. Nem is igen törődik vele. Belenyugszik: így kell ennek lenni. Az ő ideje lejárt. Csak áll még, mint erdőben a félig pusztult fa, várja, jön majd egy kerülő, s megjelöli: meg kell tőle szabadítani az erdőt, ne vegye el a helyet az erős, fiatal fáktól. Fájdalmas belenyugvás ez. Félelem azonban nincs benne, csak egy kis szorongás az ismeretlentől. Felesége most ér vissza a konyhába. Nem szól neki, nem akarja háborgatni. Sejti, hogy az asszony szíve megtelt örömmel és szeretet­tel, hiszen látta a fiát. hírt hallott a me­nyéről meg az unokájáról. — Legyen meg az öröme — suttogja resz­kető szájjal. £ sasba. eguggol a csaphoz, kicsit szédülten, ki­csit inogva, s elhomályosuló szemmel figyeli hogyan csorog a bor a má-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom