Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)
1966-12-25 / 305. szám
12 NÓGRAD Í966. deewiber 25. vasárnap Betlehem Két óriás hozta s letette. Nézik az őzek, szarvasok. Lehelete láncát a medve megrázza, lassú táncba fog. Én is letenném hódolattal, amit királyok, pásztorok, roskadna kincsemtől az asztal, de semmim sincs, csak lángolok. Tegnap itt ült a kályha mellett Mária, Mária, szüzanya, s nekem folyton bámulni kellett, úgy izzott kontya aranya. Glória, glória — söpörni kellett s behordani a fát. A kedves, ő sem volt, csak őlnyi. Hogy hordaná ki az Űr fiát? Mentem volna, mint csordap&sztor, tereltem volna őzeket. S csak néztem, megkísértve százszor, mint ki szentképet nézeget. Végül kabátomat föladta, az úrnő szolgálójaként. Tudtam, harcba megyek miatta, meg kell még váltanom szegényt. KASSAI FERENC Karácsonyi levél Vietnamból Tudod, Betty oly furcsák itt a fákon , az egzotikus levelek, vontcsövű ágról •' !' lobog rám a karácsony, a sűrű lombon ingó pára cseppjei mélyükben messzi tűz visszfényeivel égnek: a dzsungel-karácsonyfa díszei. S ami még furcsább: boldog vagyok, bogy nem vagy itt velem, Betty. Betty, sok csók a gyerekeknek. Gyertyát gyújtani kicsi Joenkat Betty, az istenért, ne engedd! Ruhája könnyen lángra kaphat! 0 Betty, ^ mikor szemükben nagyra nő a félelem s árnyéka önarcunkra ég, mikor gyerekek szája szegletén halál mosolyog angyal-félszegen .I: Tudod, Betty, oly furcsa itt a fákon az egzotikus levelű karácsony. VINCZE GYÖRGY Karácsonyi éntlélc Ültünk a szobában megszeppenve, ahogy karácsonykor a gyerekhad ülni tud, s a jézuska helyett apám lépett be. Kezében kosár, s a kosárban krumpli volt. Bátyám a fronton elesni készült. Anyám gondolata, tán éppen nála járt. Üszkös lövészárokban, fagyban... összecsapta kezét és elsírta magát. Mi Is sírtunk, nem tudtuk miért, csak sírtunk, mert a sírás, mint betegség ügy ragad. Másnap karácsonyra virradtunk s egy levél feküdt a vézna fenyögaOy alatt. Rövid volt a levél, gyilkosán tömör. »Gyermekük lelke a mennyben üdvözül, mert a földet a hazáért hagyta el”. A tábori pap írta a frontvonal mögül. Jeges, sötét karácsony volt,régi,,régi emlék. J jongva vinnyogott a koromba mártott éjszaka. Az angyalok rohamra harsonáztak, ■ elesett a békesség Betlehem csillaga, SIMONYI IMRE Karácsony, 1929 nahát az sem igaz, hogy ne lettem volna boldog soha még mert ezerkilencszázhuszonkilenc Karácsonyán igenis boldog voltam és attól voltam boldog hogy nekem van a legokosabb anyám a világon az is igaz hogy már Erzsébetnap óta nagyon boldogtalan voltam mert akkor hullt le az első hó s reggelre már beállt a Körös is de nekem nem volt se szánkóm se korcsolyám és mert begyújtani nem tudtunk a kályhába mert valahogy úgy alakult ebben az esztendőben hogy nem tellett gyufára — ám az is lehet hogy a fásszin is üres volt beszélték is a népek az utcában hogy a halott ember fia meg az a nagykontyú asszony igencsak megfagy márciusig abban a pingálatlan szobában hacsak a háziúr még idején meg nem könyörül rajtuk és a lakbérhátralékukkal együtt az utcára nem rakja őket ahol mégiscsak jobban kimozoghatják magukból a gémberedést hej-haj mondogatták s néhány darab fát vetettek még elalvás előtt a parázsra szóval az ablaküveg alulról kezdett befagyni de felülről is kezdett és körülbelül Mikulás táján nyílott ki a jégvirág közepén is abban az esztendőben amikor már Erzsébetnap óta egészen Karácsonyig olyan szomorú voltam én is nDM MIKLÓS Karácson ycste Ott siet az ünneplők sorában hóna alatt átkötözött csomag féloldalt kissé betörve kalapja s csínyre készülőn mosolyog apámmal Legyint mikor torkomba fulladt szorongással idézem Tanultál volna tőlem többet mondja s befordul a sarkon Mert néki csíny az ünnep és a köznap és a világ kavargó alkalom az sem zavarja hogy tizenegy éve kinyújtóztatták a kőlap alatt Hazafelé tartott de előbb még benéz a régi kávéházba hátha akad valaki valami Űristen! a csoda mindég jelen lehet És aki úgy hisz benne mint 6 az találkozik vele biztosan oly mindegy hogy karácsonyestre készül vagy oda honnan más vissza sosem tért IHASZ-KOVACS SVA Új karácsonyi ének de a halott ember felesége is az a nagykontyú asszony — ahogy a népek nevezték anyámat abban az utcában ahol csak tavasz eleje óta laktunk — és történt akkor Karácsony este hogy anyám mosolyogva jött be a fásszínből a kisfej szével s hozzáértő mozdulatokkal feldarabolta a fásládát amely a korábbi időkben a halott ember katonaládája volt — az apámé ezután a szomszéd lakótól parazsat szerzett s oly kipirultan gyújtott alá miként valaha a jobb időkben öreganyám kire akkor még emlékeztem (mintha örökké ürügulyást Szenteltessék meg a te neved, Béke, akit kifogyhatatlan vágyak nemzettek, megszülettél a Szabadságtól, aki méhében hordozott évezredek éta, egysejtűek óta. A virágzó fák áhítata, a félelem meg az élniakarás kovácsolta belénk nevedet. mikor a fekete halál lezuhant kétségbeesésünk zsuppfedeles házaira. s ahogy a füst meg a zaj végre dűlt. kábultan tapogattuk apró tested koldus álmaink betlehemi jászola mélyén. Szegénységünk szalmáján cseperedtél, s az egyre növő fény telt karjai közt végre felmutatunk a világnak. Velünk vagy a gyárak izzadtságszagú, fáradtságtól-lihegő gépeinél, hűvüs tenyered megsimítja a szülőszobák kíntól-verítékes homlokát, s látjuk, amint a magot-takaró hó csücskét édesanya-mód, gonddal a rögre igazítod. Te gyújtod meg esténként az egymásért fölzengő szívek kanócát, s a szerelem függönyei mögött te rendezed meg naponta a teremtés múlhatatlan-csodájú színjátékát: azért, hogy benépesüljön a föld akaratodtól, hogy mielőbb birtokba vebessük a végtelent, ahonnan már idevlllan jövőnk sugaras szépsége... Örökkön dicsértessék a te neved. Béke! NAGY LÁSZLÓ Karácsony, fekete glória Léleknek nem hozol békét ó busa isteni angyal! Vér-illatos a karácsonyfa, — glória — aggatva iszonyattal. Foszforos tüzek emléke perzsel, mint új pokolkor, forog a város lángrózsában, — glória — csillagszóró ha fröcsköl. Csillagig növő halálfa, ragyognak vér-zománcos gömbjeid — szemem fájva zendiil — glória — a holtak homlokához! főzött volna egy vaskondérban) anyáim azután kézenfogva az utcára vezetett és hosszan bámult utána a kéményből messziszálló füstkarikáknak és én akkor Karácsony este oly boldog voltam s olyan büszke anyámra aki a legokosabb asszony a világon amért hogy így kitalálta ezt a dolgot a fásládával csak azt nem értettem sokáig hogy miért nem köszönt vissza aztán soha többé az embereknek abban az utcában ahonnét már rövidesen elköltöztünk
