Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-20 / 275. szám
1966. november 20 vasárnapi WÖGR ÍD 7 Vasárnapi levél Egy fesztivál tanulságairól Éppen egy hete, hogy pontot tettünk Salgótarjánban a Vasas Színjátszók I. Országos Fesztiválja után. A héthetes eseménysorozatban 14 együttes mutatta be műfajilag és színvonalában egyaránt változatos produkcióit. A tapasztaltakat értékelte, a zsűri meghozta döntését, s ez a vendéglátó tisztét betöltő Acélárugyár színjátszóinak első helyet jelölt a népes mezőnyben. Számunkra ez az egyik eredmény, s az ennél is értékesebb, hogy a házigazda előnyös pozíciójából figyelmünkkel kísérhettük egy öntevékeny mozgalom törek- vési irányát, érzékelhettük országos szintjét. Soprontól Ózdig, Gyöngyöstől Szegedig képviselték a vasas színjátszók területüket, s az összkép, melyet a fesztivál elénkrajzol, azt látszik igazolni, hogy a művészeti ág, melyet művelnek, korábbi jóslatok ellenére élettelin virágzik, sőt időről időre új hajtásokat hoz. Ezt bizonyította most például a szegediek jelentkezése, akik szinte a teljes ismeretlenségből álltak elő, s a rendkívül tisztes második helyezéssel tértek haza, rendezőjük pedig a salgótarjáni színjátszók vezetőjével a legjobb rendező címet nyerte eL Persze, a mozgalom életképességét nem igazolhatják teljességgel néhány együttes átlagon felüli, kiemelkedő eredményei, de a fesztivál szereplő részesei nagyobb zömükben szintén kedvező vélekedésre tették hajlamossá a nézőket. A televízió nagyfokú elterjedtségével az öntevékeny színjátszás kétségkívül sokat vesztett korábbi varázsából és színházpótló szerepéből. Ezt maguk az együttesek is jól tudják. Az acélárugyáriak és az üveggyáriak egyaránt panaszolják, hogy kulturális patronázs-munkájuk iránt — melyet a megye községeiben végeznek — sok helyütt mind lanyhulóbb az érdeklődés, olyannyira, hogy már azzal keil foglalkozni: megéri-e az anyagi áldozatot, melyet a falujárással az üzemek vállalnak. A régebbi értelemben vett műkedvelés tehát veszített vonzásából és hatásából, de növekedett feladata a színjátszóknak az ízlésfejlesztésben és a csoporton belüli nevelő munkában. Ezért nem közömbös hát, milyen indítékkal dolgoznak együtteseink, hogy az önmutogatás ösztönén túl éreznek-e kötelességet és felelősséget a kevésbé látványos tartalmi munkára? Mert e nélkül ma már csakugyan kevés a létjogosultsága a mégoly kiváló produkcióknak is. A műkedvelő egyik művészeti ágban, a színjátszásban sem tarthatja magát a hivatásos művész riválisának — még annak ellenére sem, hogy igen sok művészünk az öntevékeny mozgalom poraiból nőtt fel a hivatásosság rangjára. A nagyobb zömnek nem az a dolga, hogy a hivatásos művészettel versengjen, s annak ellenlábasa legyen. Az inkább, hogy a szép iránt fogékony embereket neveljen. Persze, az ilyen irányú igény alapján nem akarjuk elvitatni az öntevékenyektől a szereplés, a nyilvánosság különleges örömét és élvezetét, a műkedvelő vállalkozásnak mégiscsak egyik legvonzóbb részét. Csupán arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy a mai színjátszó munkával szemben támasztott kívánalmunk ennél lényegesen több. Ezt a többet érvényre segíteni a feladatunk. Ezt támogatni nem ablakon kidobott pénz. Ezek után érdemes visszatekintenünk arra, hogy a vasas fesztivál anyagi áldozata meghozta-e az általunk kívánt hasznát? Jó ügy szolgálatába, erősödésébe fektettünk-e több, mint kétszázezer forintot és igen sok energiát, csaknem kéthónapos fáradozással? A bíráló bizottság összegező véleménye erre utal. A fegyelmezettség, mely a csoportok magatartását és bemutatóit jellemezte, kedvező benyomást keltett nemcsak a hivatalos értékelőkben, de a fesztivált látogatók körében is. A nyújtott színpadi teljesítményeken túl arra utal ez, azt igazolja, hogy a csoportokban — legalábbis azok zömében — komolyan veszik a belső nevelés követelményét, hogy a színjátszók nem csupán színpadra dolgoznak. Volt azonban a fesztiválnak egy szembetűnő, sokak által érzékelt komoly fogyatékossága, mely kétségessé teszi, hogy egészében visszatérülhet-e az országos méretű rendezvénybe fektetett áldozat, Ilyen találkozó ugyanis akkor kamatozik legnagyobb haszonnal, ha részesei tapasztalatokat gyűjthetnek és- cserélhetnek, ezáltal csiszolhatják, továbbfejleszthetik eredményeiket. A rendezés alapvető fogyatékosságának bizonyult, hogy a csoportok eme igényét nem vette figyelembe. A fesztiválnak ebben a keretében nem is igen vehette; az esemény időtartama — hét hétbe elosztva — rendkívül szétnyúlt. Ebből eredően a helyi kul- túrmunkásokat leszámítva vendégeink hátrányos helyzetbe szorultak s kevés tapasztalathoz juthattak versenytársaik eredményeit, módszereit illetően. Az ilyen fesztiválnak a nyilvános szereplés mellett nem szabad lemondania az egymástól tanulás, a^ tapasztalatcsere nagyszerűen kínálkozó lehetőségéről, s nem szabad megrekednie pusztán a szereplés igényénél. A fesztivált követő beszélgetésen az együttesek vezetői joggal tették szóvá, s a továbbiakat illetően érdemes már jó előre gondolkodni, hogy hasonló programjainkat alkalmasabb keretben kell megoldani. Fesztivál — különösebb tanulságok nélkül. A Vasas Színjátszók I. Országos Fesztiváljának körülbelül ez volt a legfontosabb tanulsága. Az viszont hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem a vendéglátókat; nem Salgótarjánt és nem az acélárugyári művelődési házat illeti az észrevétel. Megoldani az igény teljesítését a központi rendező szervek dolga lesz. Barna Tibor Vázlatok a szülőföldről SALGÓTARJÁN a rádió hullámhosszán Különleges és nehezen körülírható érzés a figyelem kereszttüzében lenni. Mozogni, cselekedni és beszélni úgy, hogy tudjuk: figyelik lépteinket és szavunkat Olyanféle, mint a színészé lehet, amikor közönsége elé áll, vagy a festőé, aki alkotásai közepette várja szorongva munkája hatását. Életünk; múltunk és jelenünk nagy felületű tablóját nyitottuk pénteken a Magyar Rádió adóin az ország szeme elé. Vallomást tettünk önmagunkról, gondolatainkról és cselekvéseinkről, terveinkről, hogy megrajzoljuk azt a világot, melyet mi Salgótarjánnak mondunk, ahogyan láttatni, megismertetni szeretnénk ezt a várost másokkal is. Hajlamos az ember, hogy jobbnak és szebbnek higgye és mondja önmagát, mint amilyen valójában. Bocsánatos gyarlóság — jobbik énünk gyarlósága ez, elfedezni az előnytelen szeplőt, a májfoltokat, szabályosabbnak mutatni az arcéi vonalát. Izgató dolog és izgalmas volna kinyomozni: a Salgótarjáni Nap után milyennek ismert meg, milyennek lát bennünket az ország, hogyan fogalmazódtunk képi, tartalmi fogalommá távolabb élő emberekben? Erre, sajnos, még nem kaphatunk választ, de megkísérelhetjük összegezni; azt mutattuk-e meg magunkból a rádiók hallgatóinak, amit lényegnek érzünk város-jellegünkben és jellemünkben, történelmi múltunkban, jelenünkben, gazdasági és kulturális építő tendenciáinkban. Fényképész után nehezen akar tulajdon arcára ismerni az ember. így van majd mindenki ezzel. A lencse torzít? — ezesetben a mikrofon? —, vagy mi nem látjuk objektív teljességben valónkat? Alighanem ez utóbbi játszik közre az idegenkedésben. A rendező többnyire nem játszik a darabban, melyet kezeire bíznak. Belülről nem láthatná egészében a művet és alakjait, elveszne az aprólékos motívumok . közelségében. Magyarul úgy mondják: a fától nem látja az erdőt. A festő, ha művén dolgozik, színeit rakja a vászonra, időről időre távolabb lép munkájától, hogy a kép sok összetevőjét egységes érvényében vizsgálhassa. Egy alkalommal munkás- szálló klubnapján vendégeskedtem. A játék az volt, hogy fényképeket mutattak egymásnak az elmúlt, vagy elmúlóban levő és épülő városról. Azt kellett megmondani: honnan, mit mutatnak a felvételek. Mondhatom, izgalmas játéknak bizonyult a Pipisről, a Rokkantról, a főtéri tizen- hármasról teljes bizonyossággal ráismerni a formálódó, az átváltozás folyamatában levő Tarján negyedeire. S nem is sikerült minden esetben. Itt élünk benne, mi éltetjük, növeljük a várost és nem ismerjük? Ó, hogyne ismernénk!... Tudjuk legkisebb kátyúját is, legparányibb gondját és örömét, minden rezdülését — és megtréfálja biztonságos ismeretünket mégis egy szokatlan, összegező kép a részletekről, amelyek között járunk-kelünk, élünk. Jelen aggodalmunk is az: nem vesztünk-e bele saját részleteinkbe, nem kérkedtünk-e dolgokkal szükségtelenül, nem szerénykedtünk-e máshol kisebbségi érzéssel, tehát csakugyan azt és annyiban tártuk-e az ország elé. ami hű belső és külső portrénk? Ilyen törekvésnek mindig fenyegető veszélye, hogy nagyot markol — keveset fog az ein bér. A felelősség nem csupán a program szerkesztőié, kivitelezőié, de egyben a közreműködőké, a szereplőké is. akiket a város képviseletével bízunk meg, küldünk mikrofon elé. Hadd vélekedjek ezek után úgy, hogy rövid egy nap értékelési távlatában — ha nem is minden vonásával, de egészében tetszetős a portré, melyet rólunk a Salgótarjáni Nap rajzolt Lestük formálódását utcán, üzemekben, hivatali szobákban; megafonokon, rádiókon, apró tranzisztorosokon át; hogyan rakódik mind teljesebbé a város, az ember, — a történelem és a jelen világa. Ez a város két vonására egyaránt büszke lehet: sorsformáló történelmére, mely bányái mélyén, üzemi keblében érett nagy emberi törekvésekké, forradalmi ösztönökké, tudatos forrongásokká és forradalmakká, s arra. amit jelenével képvisel méltóságteljesen: szocialista építő munkájára. E kettő egymásba hajlik, egymásba támaszkodik, a fejlődő történelem szilárd boltív-képzete. Egyik nélkül nem szólhatunk tárgyilagosan és hiánytalanul a másikról. S hogy erről pillanatra sem feledkezett meg — legjobb erénye a Salgótarjáni Nap műsoregészének. Nem, nem a régi dicsőségek, forradalmi hevületeik kérkedő mutogatásának beszéltünk múltunkról — bár büszkélkednünk sem jogtalan vele —, de mert mai magatartásunknak, cselekvéseinknek ez a múlt a biztonságos alapja. Múltunk az eljövendő holnapért munkált, jelenünk a tegnap örökségein magasodik mind fentebb. Megőrizve és megtartva mindazt, ami érték. A műsorszerkesztők érzékére vall, hogy a műsornap egészében tiszteletben tartották a város és a városlakók e különleges, sajátos jellemzőjét, s eszerint engedték szólani alanyaikat: az acélárugyári dróthúzót, az üvegfúvót, a tanácsi embert, a szobrászt, a népművelőt. Ehhez igazították hangvételüket maguk is s így búvárkodva segítettek ők is adalékokkal járulni a kapitalizmus szükségletéből létrehívott munkásváros történeti folyamatának bejárásához. Nagy kár, erősen sajnálatos, hogy éppen egyik legérzékile- tesebben jellemző városformáló tényezőnk, az Acélárugyár életéibe nem nyithattunk szélest betekintést, hogy a technika időleges bonyodalmából elmaradt az üzemlátogatás. Nagy kár, hogy itteni mondandóinkból a nap során már csak mondatfoszlányokban menthettük, ami menthető. S ebben az iparkodásban a délutáni salgótarjáni körkép tehette és tette még a legtöbb jószolgálatot. Habár ez a körkép szerkesztési koncepciójában meglehetősen ötletszerűnek hatott s kissé a kuriózi- tások felé leselkedett, egyedi elemei, munkásportréi, egymástól önáilósultan érdeklődésre tarthattak igényt. Szellemesen sikerült részét jelentette ennek az adásnak Lő- rincze Lajosnak a palóc nyelvjárásról szóló illusztráló elemzése. A műsorszerkesztők ama törekvése, hogy mozaikok sokaságából rakják ki Salgótarján színeit és teljességét, olyan példák, mint a salgótarjáni óvodások műsora, a Történelem — körtefában, a salgótarjáni jegyzet ellenére sem valósult meg mindenben. Kissé szűkre szabottnak érződött a műsoridő, amit a riporter a város tanácselnökének szánt, azit sem mindvégig a lényegi dolgokra hasznosította s mondjuk meg: az időpont megválasztása szintén nem legmegfelelőbb ideje ilyen jellegű programnak. Reggel hat óra tájon esetleg muzsikát és nem beszélgetést, városépítési terveket. gondokat hallgatnak a munkába sietők. Elnagyoltnak tűnt a reggeli piaci tájékoztató is, a tarjáni háziasszonyok nem lettek okosabbak tőle, országosan meg éppen semmit nem mondott. Meglehetősen periférikus a Kilométerpénz című riport, a Villanófényben a szabad idő problematikája viszont sokrétűbb és rendezettebb beszélgetést kívánt volna, mint ahogyan elkészült. A témában ugyanis jóval több sajátos vonás van annál, amit a műsoranyag felvetett. A Salgótarjáni Nap fő műsorait az esti órákban kaptuk. A Petőfi adó zenés sétája — miint a címből világos — a város zenei életébe vitte el mikrofonját. Ebben a kérészi- metszetben békésen, bár nem túl érdeklödtetőn fért meg a zeneiskola, a Karancs, az Acélárugyár, a bányai művelődési otthon zenekara, kórusa. A Kossuth adó műsoros estje ennél több szót kíván. A Változatok a szülőföldre szerkesztési elvével akad vitatkozni valónk — sajnos, utólag. Ez a műsor ugyanis —a látszat bármit mond — legfeljebb valami atyafisági viszonyban tükre Salgótarján jelenének és jelene irodalmi életének buzgalmának. A klasszikusok megszólaltatása mellett igaz ugyan, hogy olyan, nekünk is kedves költők, írók kaptak helyet a műsorban, mint Jobbágy Károly, Polgár István, Csanády János, Vihar Béla. Barabás Ti- oor. Nógrádi Sándor, de vajon ők képviselik-e mostanság a város irodalmi tendenciáit S olyannyira, hogy a műsor- bevezetőt író Lakos Györgyön túl egyetlen költő, író nem férhet meg körükben? Baráti érdekek szubjektív szolgálata helyett az irodalmi szerkesztő feladata épp az lett volna, hogy azoknak a vidéken élőknek nyújtson felületet, akiknek az országos nyilvánosság a Salgótarjáni Nappal azonos ritkaságú alkalom. A műsorválogatás szubjektivitására jellemző, hogy következésképpen egyetlen szó nem hangzott arról, hogy Madách, Mikszáth földjén élnek-e ma írók, költők, s ha igen. hogyan élnek, mint tevékenykednek. Ezzel a kesernyés szájízzel hallgattuk már a nap-záró Lapzárta összegezést, hallottunk kevéske szót a Nógrád szerkesztéséről és arról „ami a riportból kimaradt”, amit még elmondhattak rólunk. Azért mégse tűnjenek telhe. tétlenségnek megjegyzéseim. A műsor ezek ellenére jó szolgálatot tett, hogy életünket megismerje az ország. —barna— i SAJTÓKlALLlTÄSON (Koppány György felvétele)
