Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-20 / 275. szám
WOG R Ä D ItHW. november 20 Jon Jever: A HÜ BARÁT visszatér M ilyen furcsa: a kutya megérzi, ha vésziére turnéik. — Te, ne nézz rám! Az ördögbe is, fordulj meg... — Az ember puskatussal sújt a kutyára. Az ütés lecsúszik, a kutya felüvölt, félig elfordul, sötét barna szigorú szemeit azonban nem veszi le róla. — Menj innen! — kiált rá. Az állat tekintete mereven követi az ember mozdulatait. Az ember szidja önmagát: nem tudja szétverni hűséges barátja koponyáját. És az is ingerül, hogy lélekben gyenge, tehetetlen. Igaz, ezt senki sem ismeri .be szívesen, még akkor sem, ha teljesen egyedül van. Ismét üt. Most nagyot csattan az ütés. A kutya szemei, azok a gesztenyebarna szigorú szemei megtoaboná zottan függnek az emberen. Nem, nem megy, semmi sem segít. Helyére teszi a fegyvert, várhat még néhány órát, esetleg holnapig: is. Már tegnap megpróbálta agyonlőni Mag- git. De a mutatóujja a ravaszon nem engedelmeskedett. Pedig tudta, előbb-utóbb meg kell tennie. Ez az életet jelenti neki magának és azoknak a kutyáknak, amelyek még nem hulltak ki a fogatból. Senki sem bír ki hét napnál többet élelem nélkül. A hetedik napot töltötte már a hálózsákban. Időről időre elszenderedett. Kellemes érzés volt álomba merülni, megfeledkezni a korgó gyomorról, de annál borzasztóbb volt újra tudomásul venni, hogy az éhség nem csillapodott. Folyttal csak az élelemhiányon, gondolkodott, és a kutyákon, melyek napról napra, óráról órára gyengülnek. Lassan odáig jutnak, hogy nem tudják megtenni azt a néhány mérföldet az állomásig. Addig keli tenni valamit sürgősen, míg ez be nem következik. Fel kell áldoznia ezt a gerincest. Bár nappal volt, mikor kinyitotta az ajtót, hagy a még megmaradt deszkadarabokat behozza, tombolt a hóvihar, két méterre sem lehetett látni... Feldarabolta a léceiket és a tűzre dobta. Ahogy lassan melegedett, Maggi mind közelebb kúszott hozzá. Leszorította fülét, farkát csóválta. Ilyenkor az állat élelmet kér, kedvességet. Avagy életéért könyörög. Megveregette a fejét. — Szegényke ... Maggi azonban most nem ugrott hoaaá szolgálatkészen, mint szokta. Fejét térdére tette és újra szemeibe nézett, lentről felfelé. A lobogo tűz sárgás fénye betöltötte a 3 kunyhót, megvilágította a falat. Félretaszította a kutyát. — Menj innen. Nincs más lehetőség. Nekünk most nem kell olyan állat, amelyik szeret gondolkozni. Most a nyers erő számít A te intelligenciád jelen esetben abszolút nulla. A gyengébbnek el kell pusztulnia, hogy a többiek élhessenek. Maggi, szegény ■ •. Elaludt. Este a kutyák ébresztették fel. Egyikük ugyanis kapirgálás közben valami csontdarabot talált s a többiek éhségüvöltésbe kezdtek. Felült de nem mászott ki a hálózsákból. Dühösen rájuk mordult, nyomban elhallgat tak. Meggyújtotta a kanócot Egy darabig maga elé meredt. — Nem, ez így nem mehet tovább. Eddig is túl sokat töprengtem. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. Kinyúlt a fegyverért, s reszkető ujjal meghúzta a ravaszt. A fülsiketítő dörgés után megdermedt néhány percre, a kanóc pislákoló lángjába bámult, majd magához húzta az áldozatot — Pali! Oh, PaDI A fogat legostobább, de legerősebb tagja hevert előtte kimúltam. M aggit szokatlan helyen találta, a prices alatt, a többiek közé bújva. Eddig mindig magányosan aludt, távol a többiektől. Amikor fülénél fogva kiráncigálta onnan, a kutya kiszabadította magát és újra a prices alá bújt. — Átkozott! — sziszegte. — Túljártál az eszemen. Tudtad, hogy sorra kerülsz, ha ott maradsz a helyeden. No. persze. Ügy látszik a te intelligenciád még itt a világ végén, ebben a rohadt viskóban is számít valamit. — Szegény PalH Jó barát voltál. Evés után újra nekilendültek. Egy mérföld után elhagyta ereje, ledőlt pihenni. Mintha oda lett volna kötözve a jeges talajhoz. Nagy kínok közepette, de mégis talpra állt. Pár lépés után megbotlott valamiben, újra eldőlt. Most már nem is akart felállni. Ügy érezte, megszabadult a kínoktól. A nappali fény tompult, s elnyúlt testét beborították a kövér hópelyhek. Már arra sem volt ereje, hogy érezze a veszélyt ... A kutyák elindultak a szánnal. Ezt abból gondolta, hogy Maggi kétségbeesetten védekezett, nem akart menni a többiekkel. Ugatott, szűkölt, de azok többen magukkal vitték. Lassan teljesen besötétedett. Az est homálya elnyelt mindent Érzi, valaki a hátát bökdösi. Félszemmel felpillant — Maggi! A kutya karmolja, ruháját tépi. Újra behunyja a szemét. Nem is gondol rá: rövid idő alatt megfagyhat Az eb újra ráveti magát, még elszántab- ban rángatja. S hogy megzavarta jóleső, kába nyugalmát, düh önti el, meg akarja fogni, kúszni kezd utána. A mozgás kiveri belőle a bágyadtságot de ereje annyira elhagyta, hogy tehetetlen dühében sími kezd. — Na, megállj! — kiáltja. — Megállj!... Meddig folytatódott a játék? Lehet, hogy néhány kilométeren át, de lehet az is, csak pár száz méteren keresztül. Ö csak arra emlékezett hogy nekiütközött valaminek. A szánnak. Itt várakoztak a többiek is. Négykézláb mászott be a kiunyhóba. Kis idő múlva, a kellemes melegben egészen jól érezte magát. Illatos kávé gőzölgött előtte. — Maggi — mondta sejtelmes, léikéből kibuggyanó hálával az ember. — Valami kóvályog a fejemben. Tegnap történt ez, hetekkel ezelőtt vagy csak álmodtam? No, mindegy. Jó, hogy helyet cseréltél Pallal. Jó, hogy okosabb voltál nálam, jó, hogy becsaptál, nagyon jó! Eüérzékenyülve intett a kutya felé. — Gyere ide, pajtás! M aggi morgott valami válaszfélét és elkeseredetten rágott tovább egy csontdarabot. — Jól van no, jól — mondta az ember és megsimogatta Kovái Iván fordítása REfLEKTORFÉNVBlN Darvas Iván színművész A színház- és mozilátogatók ismerik finom metszésű, okos arcát, elegáns járását, mozdulatait. őrzik magukban egyik- másik alakításának emlékét. Ki az első nagy filmszerepét, a Liliomfit, ki az Üj Gilgames tüdőbeteg szerelmes ifjúját, vagy Szomori II. József-ének címszerepét, Arthur Miller drámájának (Közjáték Vichy- ben) hercegét, vagy éppen a Tilos a szerelem című film darukezelőjét, akiről azonban kiderül, hogy szintén herceg. Pályáját, szerepeit a néző maga is figyelemmel kíséri, ezért a beszélgetés során inkább régi emlékekről, művészi elképzeléseiről, egyéni ízléséről, vágyairól faggatjuk. — Rátkai Mártonnak köszönhetem, hogy színész lettem — kezdi elbeszélését. — A főiskolán nem jártam szerencsével: 1943-ban és 1944-ben Is nekifogtam, s mindannyiszor kiestem a rostavizsgán. A háború után ismét jelentkeztem, fel is vettek, s ekkor lett Rátkai Márton az osztályfőnököm. Rátkai nagyon rossz pedagógus volt a szó elméleti értelmében, mert azt kívánta, hogy őt utánozzuk, ne a szerepet játsszuk el, hanem azt. amit ő abból a szerepből csinálna. S mégis: a lehető legjobb pedagógus volt, mert elhitette növendékeivel, hogy tehetségesek. Velem is. Többszöri sikertelen rostavizsga utánt csak azért mertem elmenni a Művész Színházba, ahová Rátkai Márton ajánlott Anouilh Eurydike című darabjának Orfeusz szerepére, és Várkonyi Zoltán — a színház igazgatója — a meghallgatás után le is szerződtetett. Ügy éreztem magam akkor, 22 évesen, hogy én vagyok a mesék legkisebb hercege, aki a próbatételek után célhoz ér. — És azóta is folyamatosan „herceg”? — Igen, kissé tűi gyakran játszatnak velem arisztokratákat, s van ebben némi fantáziátlanság a rendező ítészéről. De nem panaszkodom.* hisz az utóbbi években, s különösen most a Vígszínházban igazán kedvemre való szerepeket kaptam. Pontosabban: engem elsősorban a szerző érdekel. Shakespeare Rómeó és Júliájában például játszottam Rómeót. de Mercuociót is, és ez a szellemes, gunyoros hajlamú .ifjú talán még közelebb állt hozzám, mint a hősszerelme«, de játszottam a Capulet-ház szolgáinak egyikét is, s ebben sem találtam kivetni valót. Shakes peare-nél a legkisebb Jelenet a .Ezerelem óh” című darabból (MTI foto — Keleti Éva felvétele) szerep is shakespeare-i. Ami pedig az utóbbi éveket illeti: Dürrenmattot, Arthur Millert és Anouilt játszani igényes munka. Molnár Ferenc Testőre könnyedebb világ de mindig hálás és kellemes feladat a színésznek. A felsoroltak közül kiemelkedőnek tartom Arthur Miller Közjáték Vichyben című drámáját: zárt, egységes és mély. És utoljára‘említem, de csak azért, mert időrendben a legutolsó szerepem — Murray Schisgal darabját, a „Szerelem óh!”-t, melyben pompásan érzem magam, mindennap örülök, hogy eljátsz- hatom. — A film? Nem mindig kikerül úgy, ahogy szeretném. De van egy-két rendező, akivel jól tudok együtt dolgozni* például Makk Károly, és Ré- nyi Tamás. Ez nem értékítélet, csupán annyi, hogy értjük egymást, mondh atnám azonos hullámhosszon vagyunk. Jan- csó Miklóssal még soha nem készítettünk közös filmet, de az 6 alkotását, a Szegénylegényeket tartom az utóbbi évek egyik legjobb filmjének. — Ha már a „leg”-nél tartunk, melyik volt élete legkedvesebb szerepe? — Nehéz lenne eldönteni. Valójában több „leg” van, hiszen minden Csehov és Oszt- rovszkij darab, amiben játszottam, emlékezetes maradt. Nagyon szeretem az orosz klasszikusokat, hiszen gyerekkorom óta eredetiben olvasom őket. Édesanyám ugyanis orosz. A Madách Színházban játszottam a Három nővérben^ több Osztrovszkij és Gorkij drámában, Miskolcon pedig, ahol egy évet töltöttem, a Vá- nya bácsi Asztrov doktorának szerepét kaptam. A jövőben is ugyanezeket szeretném játszani, a modemeket és az örök Csehovot, no meg szívesen látnám Sizánpadainkon más modem szerzők darabjait is ... Zilahi Judit Vincite György: KARRIER VITÉZ volt. A cégtáblájára is így íratta fel: Vitéz Dom- büváry István péküzeme. Vitézségét, illetve a címet a Tanácsköztársaság leverésében szerzett „elévülhetetlen érdemeiért” adományozták neki. Akkor még csak péklegény volt, a kisváros leggazdagabb mesterénél. S aztán egy hirtelen fordulat meghozta a meredeken felfelé ívelő karriert. Amint az operettekben meg van írva: elvette a mester lányát és a hozományból önállósította magát. Aztán cápaként, pár esztendő alatt bekebelezett négy leszegényedett pékséget. Azt beszélték róla, hogy "gyes ember, még sokra fog- :r vinni". És vitte is. Szőlőt r í. Először csak egy hold- n yit, picinyke présházzal, aztán sorra vásárolta a szomszéd földdarabokat. amelyből egykettőre tekintélyes szőlőbirtok lett, rajta kastélynak beillő épülettel. A háború éveiben már a kisváros Krupp-jának nevezték. Amikor divatba jött a jegyes kukoricáskenyér, amikor naponta hordta a postás a Vöröskereszt halált jelentő értesítéseit, akkor nyílt meg vitéz Dombovárv aranybányája. Ebben az időben már egyre inkább befogadták a hajdani kovászos péklegényt, a kisváros előkelő körei, noha a modora útszélibb volt az idomított huszárőrmester modoránál. A fiát Kálmánnak hívták. Ellentétben apja csűr-csavaros rafináltságával, egyenes volt, de egyben tökkelütött is. Olyannyira, hogy apja nagymérvű anyagi „támogatásával” éppen csak végigbukdácsolta a gimnáziumi osztályokat. Szóval úgy ahogy leérettségizett. És ez volt a lényeg. Azidőtájt, a háború előtt, igen nagy szó volt az érettségi, hiszen utána már sok kapu tárult ki az illető előtt, s közöttük az volt a legfontosabb, hogy katoná- éknál karpaszományt kapott. Ez a külsőleg jelentéktelen csík a zubbonyok karján, rangos volt mégis. Mert viselője viszonylag gyorsan haladhatott előre és tiszt lehetett, min a többiek a nem karpaszomá- nyosok, legfeljebb zupás tiszt- helyettesig vihették. Kálmánra a háború második évében került sor. Akkor hívták be. Hamarosan haza is jött szabadságra. Zászlós volt. Repülős. Oldalán kicsiny arany- nyelű tör fityegett. Amikor elindult a kisváros utcáján sé • tára, az apja sokáig nézte a feszes tartású katonát és elismerően c settintett nyelvével, hogy „na, ugye ... ide jutottunk ...” Szóval elégedett volt. örömében — amelyet büszke-% sége sugallt —, kiment a sütödébe, és egy üveg pálinkát vitt magával. A kemence előtti gödörben álló vetőlegényeket kínálta sorra először, aztán a többieket is. Az ilyesmi ritkán fordult elő Dombováryval. Csak akkor, ha valami nagy üzletet csinált, vagy pedig családi esemény alkalmával. Ma kétszeresen volt rá ok. Ugyanis fia szabadságra jött és ugyanakkor ma kötötte le a megrendelést a környéken állomásozó katonai alakulat CH-jával, miszerint 6 lett a kenyérszállító. Igen )5 üzletet ütött nyélbe; megkapja a szükséges lisztet, amiből ügyesen, sokat meg lehet spórolni, valamint három katonát is vezényeltek a pékségbe. Tehát ingyen van a munkaerő egy része is. Délután, amikor Dombováry kettesben maradt dolgozószobájában fiával, el is dicsekedni — Jó ez a háború. Dől a pénz! — és belefeszitette széles vállait a bőr kanapéba. A füstöt fújta és kivárt. Azt leste, milyen hatást vált ki fiából elbeszélése, a szüntelen, gyors gazdagodás. S mivel Kálmán közömbös arccal hallgatott, megismételte: — Érted!? Dől a pénz! Mire vége lesz a háborúnak, olyan örökséget kapsz tőlem, hogy még az ükunokáidnak sem lesznek anyagi bajai. He, he, he! KÁLMÁN elrévülten nézett a semmibe. Amikor apja befejezte mondókáját. szórakozottan jegyezte meg: — Na, persze. Ja, igen. — Furcsa vagy — mondta Dombováry. — Ügy teszel, mintha neked mindegy lenne. Holott a te jövődről gondoskodom. Vagy nem érdekel? Talán lenézed a kovászos apádat? — Mire gondolsz? — szakította félbe Dombováry l a fia. — Erről szó sincs. Csak az jutott eszembe, hogy a háború ... Szóval a háború nem olyan eszményi, ahogy elképzeled. Ott lőnek is. Szemtől szemben puskacsövek és röpködő lövedékek. — Ezt ne mondd nekem. Ismerem a háborút... — Akkor azt is tudod, hogy a pilóta, ha felszáll, nem biztos, hogy újra földet is ér simán, épségben. Szóval ez más, mint az előző világháború. Abban a géppuska volt a sláger... Az eszmecsere sokáig tartott. Kálmán friss frontélményeit mondta el. Dombováry viszont azt ecsetelte, milyen virágzást jelent számára a jelenlegi állapot. Kálmán egy hétig volt szabadságon. Hazulról egyenesen a frontra utazott vissza. Többé azonban már nem ült repülőgépbe, mert a vonatot, amelyen utazott a partizánok felrobbantották. Ez a hír csak később érkezett meg. Jóval azután, hogy a tábori lelkész egy szívhez szóló levelet irt a frontvonal mögül, amelyben bizonyságot adott arról, hogy gyermekük Isten akarata szerint távozott és lelke üdvözül. A hír vétele után olyan volt a Dombováry-lakás, mint a siralomház. Az egykori péklegény — aki esküdött a háború előnyeire —, sehogy sem akart hinni a tábori pap levelének. Aztán felesége rábeszélésére mégis szentmisét celebráltattak gyermekük lelki üdvéért. A kisvárosban sokáig mondogatták is, hogy nagyon szép mise volt. Három pap vett benne részt. Legutóbb az öreg gróf emlékére volt ilyen pompás istentisztelet. Dombováry ezerkilencszáz- negyvenötben belépett a szociáldemokrata pártba. Motorkerékpárt is vett nekik, mondva: — Hadd legyen, ne kelljen úgy taposni a biciklipedált, mint azoknak a rühes, nincstelen kommunistáknak. ÁLLÍTÓLAG még él Dombováry. Én legutóbb ezerki- lencszáznegyvennyolcban a két párt egyesülése után a tagrevíziós-gyüléselz egyikén láttam. A tagság egyhangúan kizárta a pártból. \
