Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-06 / 264. szám
8 NOGRAD Wfi6. novemßer 6. vasárnap kincse Györgyi isisí akna /f ndrej úgy mozgott, mint otthon. Amikor haza hozta a bricskán az őrnagyot és ellátta a két lovat, derékig levetkőzött. Lemosta magáról a májusi port. Micsoda május is volt? Korán tavaszodott és a cseresnye hamar megpirult a fán. Olyanok voltak az esték, mint júliusban. A nappal beszívott meleget kettőzött erővel sugározta ki a föld. Csillagos volt az égboltozat és a község-széli tó felöl békakoncertet hozott a meg-megmoz- duló légáramlat. A családdal együtt üldögélt így estetájban Andrej. Hallgatták az esti csendet, a megtestesült békét. Igazi béke volt. Béke! Milyen nehéz is volt ezt elhinni a milliókat szétmarcangoló háború után. Talán nem is volt háború. Talán csak álmodták az emberek a borzalmakat. Bizonyosan ... Hiszen olyan ez a májusi este, mint egy szűzi test, amelyet nem érinthet kéz sohasem. — Mama — mondta Andrej a háziasszonynak — háború kaput. Andrej megy haza ... Azon a májusi estén sokszor elmondta ezt. Meg azt magyarázta, hogy tanulni fog. Most a háború alatt jött rá, hogy tanulni kell, nagyon sokat tanulni. Azt is mondta, ha leszerel múlatni fog otthon. Még soha nem mulatott életében, de most két napig akar mulatni. Ezt is elismételte sokszor. Most először beszélt erről. Soha egy szóval nem lázadt azelőtt az egyenruha ellen, de ezen az estén egyre hajtogatta: „Civil leszek, új ruhám lesz. Ez s em lázadás volt, hanem inkább a beteljesedés közeli érzése. Mintha most, a háború végén, a győzelem után egyszerre feleslegesnek tartotta volna a fegyvereket és az azokat forgató katonákat. Letépett egy darabot az újságlapból és vastag cigarettát sodort. A parázs fénye beleolvadt az ezernyi csillag világába. Andrej otthon kolhozban dolgozott. Lóápoló volt. Ez is oka volt annak, hogy a mostani két lovát is mindennél többre tartotta. Még csak véletlenül sem történt meg, hogy addig magával foglalkozzon, amíg lovait meg nem etette, itatta. Ezen az estén is jól tartotta a két állatot, és utána ült le a kiskapuba disku- rálni. Hát persze ez a diskurzus kézzel-lábbal történt, mert többet sem tudott magyarul, mint: hogy vagy?, köszönöm és még néhány szót. De csuda tudja, egy kis mutogatás segítségével mégis sikerült nagyon jól megértetni magát. Különösen feleségéről, Natasáról magyarázott sokat, meg Vovkáról kisfiáról, akiket három éve nem látott. Utoljára a nagy ellenoffenzí- va előtt volt otthon. Aztán, hogy meghajtották a németeket Sztálingrád alatt, azóta nem volt tartós megállás. Jöttek folyvást, szünet nélkül nyugatra. De most már vége. Háború kaput. Szóval nyugalom van ha látszólagosan is, de nyugalom. Mert hiszen ahhoz idő kell. hogy a háborús sebek begyógyuljanak a családokon és az országokon egyaránt. Márpedig nagyok a sebek. Tátongnak, mint hatalmas szakadék és fájóak is, mint a nagy sebek. Szóval azt magyarázta Andrej a Hold elő-elö villanó fénye mellett ott a kapuban ülőknek, hogy ha haza megy, lesz ám dínom-dánom. Gesztikulált mondókájához, s így olyan szuggesztív volt, hogy nyelvnehézségek ellenére is érteni lehetett; béke van emberek! Tudjátok ez milyen nagyszerű dolog? ... Ilyesmiket magyarázott Andrej. Azt is, hogy két kisebb sebesülést kivéve szárazon megúszta a háborút, a közelmúltnak, ezt a kénköves poklát Másnap korán kelt Andrej. Az őrnagyot egy távoli faluba kellett vinnie, mert az ott levő lovakat oltotta, valamiféle védőszérummal. Ugyanis az őrnagy, Andrej gazdája állatorvos VoltDélután úgy három óra tájban értek vissza útjukról. Andrej, miután ellátta a jószágokat, derékig levetkőzött, és a lavór fölé hajolt. Mosakodni akart, amikor a szomszédasszony jött és kézzel- lábbal magyarázni kezdte, hogy a gyerekek a kert végében egy lövedéket találtak, olyan aknaformát. Kérlelte Andrejt, hogy jöjjön nézze meg, nehogy a kölykök kárt tegyenek magukban. Andrej, úgy ahogy volt, derékig meztelenül kisietett a kertbe. — Dá. Akna — vette szemügyre a páncélba ágyazott fé- lelmetességet. — Majd zaut- ra, holnap elintézem. Azzal megfogta az aknát és betette a tüskés gledicsia bokorba, gondolva, hogy a szúrós bozót miatt nem merészkednek hozzá a gyerekek. Aztán kényelmesen rendbe szedte magát. Ezen az estén is összejöttek a beszélgetők a kapuban. Andrej azt magyarázta, hogy amikor Romániában harcolt, kis híján ott hagyta a fogát. Akkor lovas hírvivő volt. s rájuk különösen vadásztak a német mesterlövészek. Szerencsére azonban csak a lovat lőtték ki alóla, ő épségben megmenekült. Igaz, öt kilométert kellett gyalog megtennie, mégpedig futva, hogy a parancs idejében megérkezzen. Aztán újra és újra haza, az övéihez kalandozott. Feleségéhez és Vovkához. — A kis Vova az fog csak örülni, ha otthon leszek — magyarázta. A rövid otthoni kalandozás után ismét a megtestesült holdfényes béke töltötte ki az esti beszélgetést. Azzal tért nyugovóra Andrej, hogy megígérte a szomszédoknak; másnap reggel ártalmatlanná teszi azt az aknát, amit a kertben találtak. Reggel — május lévén — korán pirkadt. Andrej megetette és megitatta lovait. Aztán a kertbe ment és előhalászta a gledicsia bokorból az aknát. Kezébe vette, csavart rajta egyet és, és ... Itt megszakadt minden. Egy pillanat volt, egy hatalmas detonáció, amely Andrej számára megszüntette a tér és idő felfogását. Hanyatt feküdt a fűben, kezeinek csak csonkjai maradtak. Gimnasztorkája átázott a vértől és szakadt, vörös lepelként takarta be testét. Pillanatok alatt nagy lett a csődület. Orvost is kerítettek, aki azonban már csak fejét lehajtva mondta némi vizsgálódás után: — Vége! Natasa és Vovka hiába várta haza. Az öreg asszonyok — mert nagyon szerette a faluban mindenki Andrejt — pappal akarták eltemettetni. Bajtársai azonban nem engedték, mondva: „Nehogy megforduljon a sírjában." tZokan voltak a temeté^ sén. Rengeteg májusi virágot raktak hantjára. Most is mindig virítanak rajta a virágok, kora tavasztól hóesésig. Sőt télen sem pusztulnak el, 'Andrej békeszere- tete élteti őket. DARÁZS ENDRE: NOVEMBER Zászlónk lobog, bár eső nehezíti, mint anyánkat. Ki konokul, bízón várt és lám, nagy emlék A szél, ahogyan a tér négy sarkából nyomult, mint Töntető tömeg, mely munkát, s kenyeret követelt S nem irgalmat az erősnek jogán... Ünnepünkhöz ez méltó: a sok szürke felhő, mely Akár vállkendős anyánk, kibomlott hajjal, Felszabadultan rohan a szélben s a széllel a Hegységek torlaszán át, óceánok fásultságán Keresztül, fellázítva az alázatos pusztát, az önmagába fordult mezőket, a magányos csúcsokat, Fegyveres november! Zömök vas-alakod Mellett kései villámok füttyögnek el, mint kósza Lövedékek, s ahol jársz, kell ott a téli szigor, hogy A fagy a férget ölje, de edződjék az erős és . Felkészülten várja mindenkor a tavaszt! TÖTH ELEMÉR: Óz ép soraim Eles történelmet éltünk és kezdünk élni újra. A kivédhetetlen való csak az áthághatatlan mérték. Ki most néniül el, bűnös, aki másról beszél cinkos. Az éjjelek rendjét a nappal valósága készíti elő. Szép soraim magnéziumfénye az idő erkölcse s igaza szerint oszthatatlan. LEONYID MARTINOV: Szerelem, s ezért... Én magát szeretem s ezért a világot újjáteremtem. Vén a világ, sok millió évet élt, sok benne a furcsa, az esetlen, a nevetséges, a suta, az ó, a semmire sem használható. Nézd, a kohók lángolnak, nézd, lesújt egy kalapács, arany és ólom eggyéolvad, eggyéforrasztja a pörölycsapás. Mindennek, ami átmegy a kezünkön, kincseket rejt a gyomra — minden elektronokra esküszöm, én esküszöm minden megbontott atomra! Hát maga, miért nem mosolyog reám? Haragszik talán? Vajon mit róhat nekem fel? .. .Tudom már, miért neheztel: mert nem formáltam el eddig a fülönfüggőjének párját a kozmikus világenergia parányi forrásává át. Csak nyugalom, kérem. nyugalom! Előbb még meg kell gyógyítanom azt, akit eltorzított a kegyetlen erő, előbb még jogába iktatom azt, akit kisemmizett a lelketlen, s ha örökségébe már visszahelyeztem, ha törvénytelenül kivégeztetett is életre keltettem — akkor a világot újjá teremtem! Földes Péter: Moszkvai BARIKÁDON Szabó Zoltán: Gondolkodó nő P utótűzként terjedt el r Moszkvában, hogy rográdon a nép felkelt az c lenforradalommal cimboráié Ideiglenes Kormány ellen. Csupán annyi, hogy felkelt — ennél többet senki sem tudott. A hatóságok azt állították, hogy Petrográddal minden izeköttetés megszakadt. Ezen r. napon — a pravoszláv naptár szerint — 1917. október 25-ét irtaik. Október 26-ám kiderült, hogy nem az összeköttetésben van a hiba; azért nem ismerhetik meg a pétervári eseményeket, mert a moszkvai telefontoóz- pontot ós távírdát a junkerek tartják a kezükben. Október J!7-én a junkerek a Kremlben lefegyverezték az arzenált őrző forradalmi katonákat, azután gépfegyver elé állították és csaknem egy szálig lekaszálták őket. Erre október 23- áa reggel Moszkva valameny- nyi gyára beszüntette a munkát. A moszkvai repülőgépgyár műhelyeiből sem . szűrődtek ki a megszokott sivítások. dobogó, dohogó, csikorgó hangok. A gyárudvar volt zajos. Az üzem valamennyi munkása otl. szívta a m°horkát az udva ron. A fiatalabbak felháborodottan. vitatták az eseményeket. az öregek nagy elszántságról tanúskodó sercintések- kel szurkádták a havat... Az oldalkapunál egy beszo- gelésben kis csoport álldogált a többitől félrevonulva. Öltözékük is más volt, mint a többié. Hevesebben is topogtak a friss havon. Felhajtott gallérral fedezték a szél elől szomorkás fiatal arcukat; valósággal elbújtak a gallérjuk mögött. Borongósan néztek a ritkán szitáló hó tüll függönyén át az udvar forgatagába. Meg az égre telki ntgetrtek. A hófellegek oly alacsonyan lógtak a város felett, hogy úgy tetszett, a gyárkémények dárdái lyukasztották ki őket. Az udvar tömkelegéből egy széles vállú fiatalember igyekezett feléjük. Ugyanolyan kifejlett csukaszürke katonaiköpenyt viselt, mint a kis csoport tagjai. — Fiúk, képzeljétek! Forradalmi katonák ma hajnalban elfoglalták a Szimonovszkij- lőszerraktájt. A gyári vörös- gárda is elküldött már lőszerért. Azok félig hátat fordítottak neki. mert a szél irányából közeledett. Csak ketten-hár- man siettek eléje, hogy minél előbb hallhassák híreit. Kiás Lajos hadifogoly, autószerelő, aggodalommal tekintett bajtársaira. — Hé, nem értitek? Moszkvában is ki fog törni a felkelés! — A, ugyan — dürnivögte a csoportból valaki. Huszonlketten dolgoztaik a gyárban Budapestiek. Ebben az októberben kire a második. kire a harmadik orosz tél köszöntött. Aki már átvészelt egy itteni telet, azon könnyen fogott a hadifogoly-betegség. Olyankor szokott kezdődni, amikor az őszi páráktól elszürkül az ég Lappangva keríti hatalmába a hadifoglyot. A szó elakad a torkán, zavarossá válik a tekintete. Félelem ömlik el zsigereiben. Es mikor hullani kezd a hó, könnyeket facsaróan tör fel a kegyetlen téltől való iszonyattal együtt a hazavágyás, az önmaga szánása. Nem tud másra gondolni, csak hazai emlékeire, otthoni képekre, illatokra, ízekre, és úgy érzi, számára mindez örökre elveszett, nincs értelme többé az életnek. Ha egy csoportban több különösen érzékeny ember akad, azok szélsőséges hangulata az egész közösséget hatalmába ejti. A huszonkét fiatal pesti munkásból csak hárman vették körül Kiss Lajost, összenéztek. Kétségtelenül ütött az óraés az ő csoportjuk, a „pestiek”, amely a nyáron a gyár bolsevikjainak lelkes támogatója volt most a tettek idején az egész világnak hátat fordít. Elvesztette a hitét Beteg. Elhúzódik. Az egyik fájdalmas magyar mégis odavetette Kis* Lajosnak: — Lőszer, az van, süsd meg! Fegyver nincs, amibe beletöUsed, a junkerek tegnap elvették az arzenált. El vau hib’tva minden. A gyár főkapuján teher- , autók gördültek be. Matrózok integettek, vörös szalag virított a sapkájukon. Matrózok? Moszkvában ritkán láttak matrózt, a városnak akkor még nem volt a tengerrel összeköttetése. — Hűha. talán kronstadti- ak! — Óriási izgalom fogta el a munkásokat. — Petrográd- ról jöttök, testvérek? Csak nem éppen Petrográdrót?1 — Menekültek — sóhajtotta az egyik magyar. — Lám, ott is már mindennek vége van. — Igen, Petrográdról! — válaszolta a magyarokhoz legközelebb álló szónok. E|gy hang sem hallatszott most a gyárudvaron, csak nehéz lélegzetek reszelték a jeges levegőt. — Petrográdon győzött a proletár fo rradial om! — jelentette be ünnepélyesen a matróz. — A Téli Palotában letartóztattuk az Ideiglenes Kormány tagjait! Előbb csak megkönnyebbült sóhajtások hallatszottak, aztán ujjongva kiáltozott, tapsolt, integetett, hurvázott a* udvar.
