Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-20 / 275. szám
r 1966. november 20. vasárnapi N ÖG R Á D 9 Bényei József: Szónok Szépen beszél, Zcng-zúg a hangja, szavai telve áhítattal, öklei alatt meglapul s összehúzza magát az asztal. Röpködnek hosszú kezei, újjá néha utána bámul, beleborzong a hallgatóság, olyan kemény az a sovány ujj. £rkölcs, család, az apa rangja, törvényt citál, s teremt a szónok. Riadtan bújnak s reszketem lopott és lopni akart csókok. Szépen beszel. Az erkölcs papja. Hivatkozik a jövendőre. Az első sorból áhítattal hallgatja újabb szeretője. Koncz Antal: Sorsom vállalva Az őszt zavarom! Rozsdás avaron sorsom vállalva hajszolom őt át a kék réten, ^ a Mindenségen áldozva miatta kedvet, erőt! Lopott a beste! Csillagos este tarolta le a virágokat Hízelgő tolvaj, derűs mosollyal dúlta fel féltett világomat. Üldözöm egyre, bár a szemembe gúnyosan nevet vissza az ősz; Fitymálva mondja Világbolondja, nem érsz te utol ostoba csősz! Mégis zavarom! Rozsdás avaron coggyanó térddel, de kergetem! Futok utána bízva, hogy hátha eggyé forr a harc s a győzelem! Benedek B. István: t Társbérlet A díszesebb síremlékeket persze még életükben elkészíttetik a megrendelők, illetve a leendő lakók, és ez érthető; látni akarják a saját két szemükkel, ha már anyagi sok pénzt kifizettek érte. Így nem lepődött meg Barna Imre építőmester, amikor B. Nagy István és Szőke András beállítottak hozzá, ök ketten, annak ellenére, hogy töszomszédok, csudajó barátságban élnek. Ezért határoztak úgy: éltük végeztével is együtt pihennek majd. Menjenek át a kocsmába, megbeszélni a részleteket. — Lőre ez! — köpte ki B. Nagy István a kocsmai bort. — Az enyém mellett jobban menne a megbeszélés. — Meghívta a komáját és a mestert, kóstolják az övét. — Ihatnánk inkább az enyémet — jegyezte meg Szőke András. — Azt is megkóstoljuk — előzte meg a vitát a kőműves. Ahogy befordultak B. Nagy István portájára, megjelent a szomszédban Szőke András asszonya. — Aztán szép is legyen, tartós is legyen — vetette oda a kőművesnek, majd az urára pirított: miért nem a saját portájára hívta a vendégeket. — Jövünk mindjárt — nyugtatta meg az ember, és bementek a másik házba. Oti annak rendje és módja szerint megállapították: B. Nagy bora az idén is kiváló. Nem sokat beszéltek a kis kőművesmunkáról: különb legyen mint a többi, ez a lényeg Mire azonban idáig értek, annyiszor néztek a pohár fenekére, hogy megfeledkeztek az ígéretről. Szőke András bora kóstolat- lan maradt. Egy napra rá, hogy a kőműves befejezte a munkát, a két asszony iszonyúan összeveszett. Embereik, bár delelőjén járt a Nap, ott hortyogtak a házukban, mert kimentek a temetőbe megnézni a munkát, s B. Nagy István magával vitt egy de- mizsont ismét csak a sajátjából. B. Nagy Istvánná ezt nem hagyta szó nélkül, még kevésbé Szőke Andrásné, mert hogy őt különben is szurkál- ta a régi sérelem. Kinek a bora jobb? Odáig fajult a dolog, hogy a két asszony megesküdött az összes szentekre: az ő uraik nem. fognak egymás mellett pihenni. Mi legyen azonban a szép sírhellyel? Divat mostanában a lakáscsere, így először arra Pataki József: Vízparton gondoltak, miért ne lehetne ugyanezt megtenni egy kriptával. Hátha akad két olyan ember, gondolták az asszonyok, akik közös sírba mennének, és a sajátjuk már elkészült. „összeköltözök, figyelem! ...” A nagyközségben találtak ilyeneket, akik meghallgatták az asszcnyolcat. de alku nem jött létre, mert sehogyan sem tudtak megegyezni. Ezután a tanácselnök próbálkozott a békítéssel, behívatta a haragosokat, mindhiába. Dühében azt találta mondani: akkor — a társbérletekhez hasonlóan — válasszák le a kriptát. Persze nem gondolta komolyan. az asszonyok azonban hálálkodva köszönték a tanácsot. Fel is keresték nyomban Barna Imrét, az építőmestert- Az szabadkozott, szépen megcsinálta a munkát, minek azt bántani? Dehát a megbízás, megbízás, rendes pénzt ígértek érte, így elfogadta. Legalább két sor téglát húzzon a felibe — követelte B. Nagy Istvánná. — Három sor is kevés lest! — toldotta meg Szőke Andrásné. A következő napon Barna Imre összepakolta szerszámait és elindult a temetőbe. Utolérte őt a két ember, akik félve az asszonyoktól, de hogy mégis tegyenek valamit, kieszeltek egy tervet. Barna Imre szívesen támogatta az ötletet. hisz bántotta őt is a dolog. Ennek nyomán csinálta meg a furcsa leválasztást. Ahogy az asszonyok kérték — három sor téglával, ugyanakkor azonban elégtételt is véve a háborgókon: a válaszfal alján — oda úgysem néznek bet —, kihagyott egy jókora nyílást. így, majd ha eljön az idő, bár titokban is, de azért össze-összejöhet az a két jóbarát — ha tud. A tsz-iroda leányai az íróasztalok fölé görnyedtek. Kintről behallatszott a kannák tompa kongása, amint a reggelt tejszállítmányt rakták kocsira. Erélyes fogással nyitott ajtót Sárkány Mihály, az idős tsz-elnök, s ahogy belépett, recsegett a padozat nehéz csizmája alatt. — Julika — szólt erős rekedt hangján. — A főkönyveié ágynak dőlt Készülj! Te mész helyette a megyei értekezletre! A lány kimérten rakosgatta el fiókjába az iratokat. Kicsinosította magát, belebújt barna teddiber bundájába és ringó léptekkel elindult. Az elnök az ablakon át figyelte, amint a deres hátú házak között a párálló hidegben elindult a vasút felé. — Mint egy dáma — mondta, s felbukkant emlékezetében a tizenhat éves, copfos, bájos kislányka, aki tíz esztendeje félősen, félszegen vette át íróasztalát, a tsz-irodán. — Szép lány, csak ne lenne olyan büszke és nagyravágyó! Itt aggszik meg, ha nem változik. Rendes legények eszik magukat érte, ő meg pártában marad ... Az irodás lányok és asszonyok kárörvendően kuncogtak. * a Értekezlet után körülvették a férfiak, a megyéből mindenhonnan összesereglett főkönyvelők. Bárhol megjelent, mindenütt felfigyeltek rá. Haját divatos kontyba viselte, szemöldökét égett gyufával dúsította, mégis megőrizte hamvas, gyermeki szépségét, senki se gon- uolta többnek tizennyolc évesnél. De viselkedése érett, íel- nőttes volt, s csudálatosán értett ahhoz, hogyan kell elriasztani a legyeskedő férfiakat. Eddig csak egy férfi: Bogyó Sándor, a növénytermesztési brigád vezetője dacolt az elutasító gőggel szemben, mint aki bízván bízik kitartó szerelme diadalában. Julika azonban messzibbre tekintett, s nagyravágyó álmokat melengetett megkövült szívében. Ha filmet nézett, arra vágyott, hogy Gerard Philippe kopogjon be az Újtelepen épült kis házukba kérőnek. Ha atomkutatásról hallott, atomfizikust kívánt férjnek. Amikor a nepáli maharadzsa a szomszédos állami gazdaságban pufogtatta a fácánkakasokat, elképzelte magát maharadzsánénak. Híres, előkelő emberekről álmodozott, s abban a meggyőződésben élt, hogy falujában hiába is keresne társat. Görcsösen hitte, hogy egyszer megcsinálja szerencséjét, s nagyot néznek majd a falubeli lányok, ha kilép a nagy és előkelő Mercedesből. Kifelé ugyan titkolta a merész ólmokat, tompított rajtuk. — Diplomás férjet akarok — mondogatta, s ebben már lemondás borongott. Az egyik traktoros, ki nagyon rajtafelejtette a szeméi és hamarosan megkapta az elutasítást, gúnyosan énekelte el a régi slágert: Holdvilágos éjszakán. Miről álmodik a lány, Hogy jön egy királyfi tán, Hófehér paripán ... Julika azonban várt és álmodozott. Nagy szemét kutatón hordozta széjjel a világban. A városi pályaudvaron, midőn vonatba szállt, feszes tartású, vállas, atlétatermetű férfira figyelt fel. A jőlöltöLakos György: Qulika ÉS AZ ARCHEOLÓGUS zött, hidegben is hajadonfőtt utazó férfi fekete, nagy lakktáskát szorongatott kezében, a táskáról a világ legelőkelőbb hoteljeinek címkéi virítottak elé. Szíve megdobbant: ő az. S amikor éppen egy fülkében és egymás mellett kaptak helyet, a végzet hatalmát érezte mellére súlyosodni. A férfi úgy szólt hozzá, mint régi ismerőshöz. — Kínszenvedés ilyen vicinálison utazni. Legutoljára Egyiptomban ültem ilyen madzag'vasúton. Igaz ugyan, hogy Spanyolországban még rosszabbak a közlekedési viszonyok. Régiségekkel foglalkozom, de az antik dolgokat csak a föld alatt kedvelem ... Julika elolvadt az előkelőség tiszteletétől. — Mi a foglalkozása? — Megmondom. Úgyse találná ki. Archeológus vagyok Rómában végeztem el az Archeológisches Institutot és azóta a világot járom. A gneiszok, amfibolitok, kristályos mészkövek, kvarcit-, klorit- és talkpalák, fillitek és csillómpalák közt kutatom az ősember nyomait'. Tegnap még Londonban tartottam előadást, ma Pesten vettem részt egy archeológiái konferencián és most itt döcögök a madzagvasúton. De magát talán untatja a régészet. Maga oly ízig-vérig mai lány... — Nagyon érdekel a... hogyishívják. Hova utazik? — Kelevézre. Egy avarkorú sír feltárásánál rendkívüli leletekre bukkantak. Én folytatom az ásatásokat... Sokáig beszélgettek meghitten a régészet szépségeiről, de egyszer végét kellett vetniük az elmélyült társalgásnak — Nagyon szeretnék látni egy olyan ásatást — sóhajtott Julika. — Sajnos megérkeztem. Le kell szállnom. Az archeológus a lépcsőkig kísérte. — Elhívom egyszer, ha annyira érdekli. De hol találom meg? — Julikat keresse az Aranykalász Tsz irodáján! Julika minden fellelhető könyvet átböngészett, amely a római, szfriai, egyiptomi ásatásokkal foglalkozott és regényt is csak Pompej pusztulásáról volt hajlandó olvasni. Pisze orra még jobban fölfelé perdült, a gőg gömbölyded állát is felpálcázta. Ha a telefon csörgött, összerezzent. Tudta, hogy az archeológus feltétlenül jelentkezni fog. S elérkezett a nap. A járási revizor éppen az év végi mérleget ellenőrizte, amikor felcsörgött a szaggatott távolsági hívás. — Julika, magát keresi egy barna férfi hang. — Nyújtotta ót a kagylót a bazsalygó főkönyvelő. Az archeológus jelentkezett. A telefon recsegett, a hang halkan hangzott, de Julika annyit .megértett, hogy az archeológus a négyórás vonatnál várja a megyeszékhelyen, a városban. — Igen — kiáltotta bele a kagylóba és fülig pirosodott A főkönyvelő és a revizor azonban ragaszkodott jelenlétéhez. Ezért azután lekéste a négyórás vonatot és csak az ötórás autóbusszal utazott a városba. Az utcákon csatangolt, bement az eszpresszókba, végigjárta a három szállodát, de sehol nem tudtak a világhírű archeológusról. Véletlenül sem találkozott össze vele. Hazafelé utaztában magával cipelte fájdalmát és csalódását, mint az archeológus a műszerekkel teli, címkékkel gazdagított lakkbőröndöt. Attól kezdve a lemondás mártíromsága sápadozott az arcán. Egy órányi késlekedés miatt, egy vacak év végi mérleg miatt, eltékozolta élete boldogságát! Csakis magát hibáztatta. Mért nem hagyott ott csapot-papot, miért nem rohant ki a mából az archaikus, klasszikus korok mesebeli csodavilágába ! A lemondás legteljesebb jeleként, beleegyezett, hogy Bogyó Sanyi két jegyet vegyen a városi mozi vasárnap délutáni előadására. Azt se kérdezte mit játszanak. Mikor látja ő viszont kellemes külsejű archeológusát? Talán azóta mór Dél-Amerikában böngészi a filliteket! (Csak tudná, hogy mik azok a fillitek!) Néha mégis fellángolt szívében a remény és hitte, hogy egy napon express- levél érkezik a tengeren túlról, benne hajójegy, és kedves levélke a házassági kérelemmel. Lehangoltan ült be Sanyi oldalán a moziba, de azután mégis gyermekesen jókat kacagott az előjáték rajzfilmjein. Hamar elérkezett a szünet. A művelődési otthon igazgatója jelentette be, hogy artistaműsor következik. Megperdült, a dob, felzajdult a zongora, és selyem ingben, csillogó ’ aranybuzogányokkal a hóna alatt megjelent a színen Julika archeológusa. A nézők belemeredtek az érdekes látványba, amint huta, nyaka, feje fölött szédületes ügyeséggel pörgette a buzogányokat. Sanyi Julikára nézett, s felfedezte a sápadt arcon a megdöbbenést — Rosszul vagy? — Látod azt a férfit? — súgta izgatottan a lány. — Látom hát. Tegnap este vele ittam. A bátyám jól ismeri. — Honnan? — A bátyám egy időben börtönőr volt. Akkor ült ez a koma is a sitiben házasságszédelgésért. Egyébként ügyes artistának tartják... S a bájos leányarcról a csalódás két könnycseppje lassan lemosogatta a gőg és a nagyravágyás kényszeredett vonásait. Az előbb olyan volt még Julika, mint egy ásatásból előkerült lélektelen és élettelen kőszobor, most,olyan, mint egy eleven, szép irodistalány, jövendőbeli párja oldalán — a moziban.
