Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)

1966-10-09 / 240. szám

1966 október 9 vasárnap

nfsHs'v XV

Vaaárnapi levél

II dömpingről

Kezdetben voltak a Szegedi Ünnepi Játékok. A kezdeményezés életrevalónak bizonyult, s ahogy népszerűsége nőtt, úgy szaporodtak követői és utánzói a szegedi példának. Megszülettek a Soproni Zenei Napok, a Savaria Napok, a Baranyai Vasárnapok, a Keszthelyi Helikon Ünnepségek, a Nagyvázsonyi Lovasnapok, a Hortobágyi Hídivásár Napok, a Hevesi Palócnapok. Azután jöttek a fesztiválok: a Miskolci Rövidfilm Fesztivál, a Jazz- és Tánczenekari Fesztivál, a Táncdalfesztivál, az Esztergomi Népitánc Fesztivál, az Irodalmi Színpadok Győri Fesztiválja, a Székesfehérvári Színjátszó Fesztivál, a Békéscsabai Bábfesztivál, — hogy a legkülönbözőbb, — szemlék címén összegezett találkozókról ne is beszéljek.

Az ember nem győzi kapkodni a fejét ekkora tumultusra, mondhatnám: tülekedésre, melynek a művészi indítékokon túl többnyire valami betegessé vált feltűnési mszketegség a mozgató rugója.

Vagy tévednék talán?

A jelek, legalábbis az utóbbi időben, erre utalnak. Olyannyira, hogy amint nemrég hírül vettem: hivatalosan is gátat akarnak vetni most már a fesztivál- dömpingnek. Rendelet határozta meg: mit tekinthetünk a jövőben fesztiválnak s mit csupán szemlének, vagy „rangban" még alacsonyabb szinttel jelölve, mindössze találkozónak.

Időszerű volt a határozat, mert a legutóbbi néhány esztendőben példás bizonyságát adtuk, hogyan lehet tartalmasán induló kezdeményezéseket gyakorisággal, és ebből származó természetes higulással tüneményes idő alatt lejáratút

Azt ne higgye valaki, hogy holmi fesztivál-ellenes közérzet diktálja ezeket a sorokat. Killön-külön és egyenként csak dicséret illet minden olyan szándékot, mely kulturális, művészeti életünk változatosságát reprezentálja, gazdagítását célozza. A damping mégis, amely a fesztiválok, seregszemlék, szemlék, találkozók alakjában ránkzúdult, gombamódra országszerte elszaporodott, úgy érzem, már nem feltétlen, igényeli szükségleteket tölt be, és jókora mértékben fölössé vált. Ennek egyik figyelmeztető jelzése az események iránti lanyhuló érdeklődés, vagy éppen érdektelenség. Ez pedig arra utal továbbá, hogy az igényes foglalatban jelentkező programok értéke, színvonalbeli tartása meglazult. Persze, nem mindeniké. De éppen, mert az átlag valóban jogos észrevételekkel illethető, a fesztivál, mint olyan, általánosságban nagyot vesztett eredeti súlyából, jelentőségéből. Mégpedig pontosan anyagit, amennyi a szaporítással kiszorított színvonal.

Olcsó szellemeskedés a fenti megjegyzés, de azt az igazságot mégis elbírja, hogy a szériában, mindenfajta ürüggyel gyártott fesztiválok utóbb már alig-alig jelentenek különleges élményt, olyanféle heves izgalmat, mint kagylónak a gyöngyöt termő homokszem. Az élménnyé válás magasrendű művészi produktumaira gondolok — amelyek rangossá tehetnek valamit. Miért erőltetünk többnek láttatni valamit, mint amennyi valójában? Már-már úgy tűnik, hogy az egy főre jutó fesztivál-termelésben világszínvonalra törünk. S a mennyiséget tekintve jól bírjuk szusszal, sót az utóbbi évek hajrájában erősíteni is tudtunk. Csatasorba állítunk minden elképzelhetőt, ami alkalmasnak tűnik fesztivál névre, — rangra és érdemre tekintet nélkül.

A nemesfémbe prőbajegyet szokás ütni értékjelzőnek. Ezt céloznák a fesztiválok, seregszemlék, találkozók egy-egy művészeti ág legkiválóbbjainak. De a művészi szint karátértéke hullámzó, és süllyedő tendenciát mutat, sokszor veritékes feladat elé állítja a „becsüsöket”, az értékelésre hivatottakat.

Azon, hogy nálunk fesztiválok, seregszemlék, szemlék, országos, területi, megyei, járási, körzeti találkozók egymásra boruló dömpingje van, nem is túlzottan mulatságos tünet. A látvány annak tűnik talán, de amit forintjainkból megemészt, arról jobb volna nem beszélni. De beszélni kell, mert az esetek jelentős számában olyasmire áldozzuk, ami megközelítően sem szolgálja vissza a befektetést.

A gazdasági mechanizmus reformjának néhány tétele — úgy sejtem — a kulturális ténykedés ágazataira is parancsoló, — feltételeket megszabó érvényű lesz a továbbiakban. Szempont lesz bizonyára, hogy befektetett erkölcsi és anyagi energiáink, eszközeink milyen mértékben térülnek meg, kamatoznak-e, vagy egyáltalán megtérülnek-e?

Elkövetkező éveink takarékossági, általános ésszerű gazdálkodási elvei a kulturális programban is megkövetelik, hogy eddigi gyakorlatunkat felülvizsgáljuk. A rostáló munkában sort kell kerítenünk olyan területekre is, mint a fesztiválok, seregszemlék, és egyéb méretes, forintigényes programok. Szabad utat csak a valóban közhasznú kulturális eredményeinket méltón demonstráló produktumok vetélkedésének, szemléjének nyissunk, amik a követelmények szintjére feltétlen garanciaképesek.

Ezesetben nagyon helytálló igazság, hogy a kevesebb az több lenne, mert elejét vennénk a továbbhi- gulás veszélyének, másrészt az eddig is magasrendű értékek, élményt nyújtó programok visszanyernék korábbi méltó és megszolgált becsülésüket. Nem kifogásolhatjuk különösebben, ha egy-egy művészeti szakterület legjobbjai, bizonyos időszakonként, — de okvetlenül ízléses mértéktartással — találkozni kívánnak, ismerkedni egymás munkájával, elért eredményeivel, de ezért nem okvetlen fontos országos felfordulást csapni.

Napjaink fesztivál-dömpingje egy kicsit már hitelrontása a rangos fogalomnak, s túl az anyagi meggondoláson, nem érdektelen, vissza tudja-e adni a fogalom korábbi rangját és nemes fényét.

Barna Tibor

MADÁCH-plaketteseink

Mint hírül adtuk, Keresz- tury Dezső költőnek, irodalomtörténésznek és kritikusnak Polgár István költőnek, valamint Lakos György írónak október 3-án este a salgótarjáni művészklubban átadták a Nógrád megyei Tanács VB által 1964-ben alapított Madách-plakettet Gratulálunk!

Polgár István Balassagyarmaton született 1923-ban. Újságíró. Első verseskötete 1950- ben jelent meg Diadal címmel Ezt követte a Töretlenül című ifjúsági regény (1951).

Polgár István

Andrej Malisko verseskötetét Gáspár Endrével közösen fordította Túl a kék tengeren címmel (1952). Az 1957-ben megjelent Leszállt a dér című verseskötetében komoly fejlődésről tett tanúságot. Legutóbbi verseskötete, amely műfordításokat is tartalmaz, az útkeresés jegyében fogant (1962). Egyes írásai bolgár, lengyel, orosz és román nyelven is megjelentek. Jelenleg Budapesten él.

Nógrád: Kapcsolata Nógrád megyével ismeretes. Hogyan ítéli meg ezt a viszonyt?

P. I.: Kettőn áll a vásár, tartja a mondás. Szoros kapcsolatomért szűkebb hazámmal inkább utóbbié az érdem, A Palócföld című antológia rendszeresen közli Írásaimat a többi elszármazottéval, Vihar Béláéval, Jobbágy Kárólyévai és a többiekével együtt. Íróolvasó találkozókra is gyakran jövünk Nógrádba. Számomra megtiszteltető, hogy számítanak rám az itt élők. a szellem emberei, a költészei kedvelői. Szerény eredményeimmel, úgy érzem. Nógrádot is szolgálom, azok elérésében Nógrád is segít. Csak meghatottsággal köszönhetem meg a Madách-plakettet is. Igyekezni fogok, hogy e kitüntetésre ne legyek érdemtelen.

Nógrád: Tervei?

P. I.: A napokban kaptam egy kedves meghívólevelet Balassagyarmat tanácsának elnökétől amelyben kér, jöjjek el pár napra a városba, nézzem meg, mennyit fejlődött az elmúlt években, s ha én is úgy vélem, érdemes,, írjam meg tapasztalataimat, benyomásaimat a Nógrádba. Ennek a meghívásnak eleget teszek. Jelenlegi munkaköröm — egy budapesti hetilap munkatársa vagyok — kissé gátol az irodalmi tevékenységben. Ennek ellenére, természetesen, dolgozom. Kisregényt írok, műfordításokat végzek, és vers is születik néha. Elbeszélő költeményemet is szeretném megjelentetni, amelyet még 1950-ben írtam, s amelyben sok a nógrádi vonatkozású élmény. Mind regényemet, mind pedig műfordításomat, a Magvétőnél szeretném kiadatni. A rádió Legkedvesebb verseim című sorozatát szerkesztem.

•

Lakos György 1921-ben született Békéscsabán. A felszabadulás előtt a Makói Újságnál volt gyakornok, ahonnan a helybeli rendőrség korrupcióját leleplező cikke miatt elbocsátották. 1947 óta ismét

1962-től a Nógrád

Lakos György

mezőgazdasági rovatát szerkeszti. Több novelláját dramatizált változatban a rádió közölte. Csengetyűszó című novellájából 1952-ben film készült. Művei: Két szekér (ifjúsági, 1950), Emberek a Bükkfensikon (útleírás, 1952), Halász élet (irodalmi riportok, (1954), Erdészélet Kemenesalján (irodalmi riportok Ákos Lászlóval. (1955), Asz- szonyfurfang (rádiójáték, 1959). Salgótarjánban él.

Nógrád: Az utóbbi években viszonylag kevesebbet publikált. Mi az oka ennek?

L. Gy.: Jogce a kérdés, és nekem nehéz a válasz. Egyéni problémáim és a napilap követelményei csak részben szolgálhatnak magyarázatul. Foglalkozásom és érdeklődési köröm elsősorban a szociográfia felé vonz, e műfajt szeretném a jövőben is művelni Az évek során rengeteg

anyag, adalék és élmény halmozódott fel bennem. Nem szeretnék könnyelmű ígéretet tenni, de mielőbb hozzá akarok kezdeni ezek feldolgozásához. Remélem sikerül. A kitüntetést az elismerésen túl. cmi jól esett, figyelmezté és- rek is veszem, s eszerint lenne jó élnem, dolgoznom. Az újságírást, természetesen, ezután is hivatásomnak érzem, amely nélkül talán, mint író is nehezebben léteznék.

Keresztúri! Dezső Zalaeger- s :egen született 1904-ben. 1929-től a berlini egyetem magyar lektora 1936-ig. 1937- től 44-ig a Pester Lloyd kulturális rovatának szerkesztője volt. 1945-ben a budapesti tudományegyetem magántanára, s az Írószövetség alapító tagja lett. 1945-től 47-ig — mint rarasztpárti politikus — vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává és fókönyvtár- nokává választotta. 1950-ben az Országos Széchenyi Könyvtár osztályvezetője lett. Irodalomtörténészként Horváth János tanítványa, szépíróként és kritikusként az úgynevezett második Nyugat-nemzedékhez tartozott. Művei: Arany János (1937). Helyünk a világban (1946). A magyar irodalom ’képeskönyve (1956). Dunántúli hexameterek (versek, (1950), Lassul a szél (versek, (1957), A magyar zene- történet képeskönyve (1960), Több német kötet fordítója, kritikai kiadások, válogatások sajtó alá rendezője.

(Keresztury Dezső átdolgozásában a veszprémi színház tavaly mutatta be Madách Imire Mózes című drámáját, amely sikert aratott. E munkájáért jutalmazta Nógrád megye Madách-plákettel.

Az ünnepségen — sajnos — személyesen nem vehetett részt németországi utazása miatt).

Tóth Elemér

Tizenhatmillió

M

ire ezek a sorok megjelennek, alighanem már az utolsó darabig gazdára lelt az a 141 féle és mintegy 16 millió példányban megjelent tankönyv', amelyből ebben a tanévben az általános- és középiskolák diákjai tanulnak. Ahogyan az erek gyalogösvényein szétárad egész testünkbe a vér, annyira cé- có nélkül, szerényen, ám mégis biztosain találta meg helyét a rengeteg könyv. Újságjaink közöltek ugyan a tankönyvekkel kapcsolatban néhány — főleg statisztikai jellegű — tájékoztatót, de hogy e szinte elképzelhetetlenül népes könyvhadsereg miként állt össze, hogyan hatja át vagy kétmillió iskolásunk életét, arról kevés szó esik.

Pedig most, hogy immár betöltik rendeltetésüket, talán érdemes róluk többet is szólni, mint azt: hány vagon papírból készültek; mennyi nyomdafesték fogyott el készítésükhöz; hány ezer illusztráció gazdagítja oldalaikat. Mert vitathatatlan, az ország lakosságának egyötöde ezekből a könyvekből ismeri meg a betűk rajzát, az Alpok hegyeit, a rendszert, amely szerint testünk fölépül, ezek a könyvek tárják föl a nyiladozó gyermeki értelem előtt a szavak varázsos — szép értelmét: „Kié e hon. ha nem miénk? Ha érte mindent megtevőnk ...” és a módot, ahogy a kör kerületét kiszámíthatjuk. Ezek a könyvek elmondják a tanulónak: mi történt 1526 augusztus 29-én a Mohács melletti csatasíkon; miiként működik az elektronmikroszkóp; miben különbözik a szonáta a szimfóniától; milyen

jogok és miféle kötelességek járnak azzal, ha valaki magyar állampolgár.

Az iskoiáskönyvek mint a felnőtt ország emlékezetének csodás tárházai majd mindazt elmondják a tanuló emberpalántának (de nem kevés felnőttnek is), amit a „nagyok társadalma” a világról és önmagáról tud. Az ismeretközlés és embernevelés olyan eszközei a tankönyvek, melyekhez foghaióan jelentős egyéb eszközökről még nem tudunk. És végiggondoltuk e elégszer, hogy milyen föltétel nélküli a diák kapcsolata a tankönyvvel?! A regényt, ha megunta — félredobhatja. A tankönyvön végrg-fcell haladnia a gyermeknek: a tankönyv tartalma egyszerre olvasmány, lecke, parancsolat — maga a megmagyarázott világmindenség.

A szerzőkön s a pedagógia bennfenntesein kívül vajmi kevesen tudnak arról, milyen nagy munka összegeződifc egy-egy új tankönyvben. Csupán az új ABC-« könyv tervezetét, több mint félszáz tanító-tanár vitatta meg hét napig, s volt közöttük, aki 40—50 oldalas bírálatban foglalkozott a mű hibáival és erényeivel. Minden tankönyvön ott találjuk a szerzőkön kívül a felelős szakmai bírálóit nevét is.

Hazánkban több százan vesznek részt iskoiáskönyvek írásában, illusztrálásában. Ez a tevékenység nem tartozik a legjobban fizetett munkák közé. Még azt sem mondhatjuk, hogy az erkölcsi elismerés pótolja számukra a megkülönböztetett anyagi megbecsülés hiányát. Igaz ugyan, hogy t&nkönyvírók már Kos- suth-díjat is kaptak ilyenirányú munkásságukért, nevük még annyira sem ismert a társadalom előtt, mint bármely gyatrább dalszöveg szerzőjéé. Mi tagadás, nem lehet olyan gyenge egy új tv-játék, hogy ne kapna részletesebb bírálatot a sajtóban, mint az a 100 vagy 200 ezer példányban megjelent iskoláskönyv, amely teszem azt a legújabbkori magyar történelem eseményeit ismerteti a diáksággal.

Pedig már csak azért is érdemes volna társadalmi méretű diskurzust kialakítani ezekről a könyvekről, mert többségükben meglepően szépek. A tartalom és a módszertani fölépítés nyilvánvaló vagy rejtettebb újításai mellett ez ragadja meg leginkább a laikus szemlélőt is. Ahol szükséges, gazdag kép és rajzi anyag szemlélteti a lényeget. A nagyobb — tehát kevesebb fáradalommal olvasható — betűk, a műanyag kötések, a jó papír mind arról a derék törekvésről tanúskodik, hogy tankönyvkiadásunk nem _ éppen reménytelenül mérkőzik a legszebb iskoláskönyveket megjelentető európai országokkal.

Mostanában több megjegyzést hall az ember azzal kapcsolatban, hogy az úgynevezett „reform-tankönyvek” ára emelkedett az 1962/63-ban használt tankönyvek árához képest így van ez? Ellenőrizzük ezt mondjuk az általános iskolák első, negyedik és nyolcadik osztályában általában használt könyvek példáján! 1962/63-ban így alakult ezekben az osztályokban a beszerzendő összes tankönyv ára:I. osztály: 18,50 —, IV. osztály:

26—, VIII. osztály 44—, forint

Az összes új könyv ára most az elsőben 2,50, a negyedikben 2—, a nyolcadikban 24:50 forinttal többe kerül. A könyvek ívenkénti ára nem emelkedett. Viszont új tárgyak is kerültek a tantervekbe — ezekhez új könyvek is. De a régi tankönyvek mai megfelelői is hasonlíthatatlanul szebb kötósűek, gazdagabb ki - állításnak. jobban illusztráltak, több színes nyomást tartalmaznak, ha elődjeikhez mérjük őket.

K

özismert jelenség, hogy a gyermekek jelentős hányada egj'szerűen A sem tudja képzelni, hogy az előző osztálytól „begyűjtött’, használt könyvből tanuljon. Aligha szorul bizonyításra, hogy a mai negyvenesek diákkorában még a jómódú emberek gyermekei is jobbára használt könyveket vásároltak, olyan drága volt az új tankönyv.

Keveset tód gyermeke életéről az a szülő, aki nem lapoz bele időnként a kisdiák könyveibe. Gyakrabban és nagyobb nyilvánosság előtt is lehetne rendezni tankönyvki- állftást. Hiszen mi tájékoztathatja hitelesebben a felnőtt országot az iskolákban folyó nehéz és gyönyörű munkáról i— mint e munka eszközei?

Gárdonyi írta: „Minden jő könyv egy-egy tanítója á nemzetnek.” A jó tankönyv eszerint méltán tekinthető az ismeretek professzorának. Sok millió ilyen professzor jutott el ezen az őszön a magvar otthonokba.

Érdemes volna akkor is törődnünk velük, amikor a mindennapi használat egy kicsit már megtépázta szeptemberi elegánciájukat.

Bajor Nagy Grál