Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-09 / 240. szám
NŐGRÁD 8 október 9. vasárnap Tersánssky Józsi Jenő: Szemöldökía Tiszai Lajos: Egy este vodka mellett... \ TISZTÁBAN vagytok-e tt vele milyen különös egy portéka a titok? Tudjátok-e, milyen végzetes dolgot művelünk, mikor egy érzésünket szavak ra fűzzük? Valósággal gúzs bakötjü'k. Ha ugyan el nem pusztítjuk. Tudjátok-e, milyen szörnyű a fecsegés? Sohasem tapasztaltátok, hogy csak úgynevezett kedves, bizalmas csevegésben kifáradni a világ legrémesebb fáradtsága? Amiben bíztál, abban kételyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csüggedés az élet becse felől. Fecsegtünk. Vagyis az érzéseink virágos kertjéből egy szócsokrot szedtünk, hogy gyönyörködjünk benne. De ezzel hervadásra ítéltük a virágokat. És nagyon ritkán hajt mag ki újra, mintha tövestől téptük volna ki őket. Tehát valóságos tarlót csináltunk lelkűnkből, minden szavunkkal. Ezért mondják, hogy a költők vérükkel írják verseiket. Hiszen a kedélyünk minden. Tíz rossz napod hamarabb vesz el éveket az életedből, mint ugyanannyi, súlyos betegségben. És a költők a legmélyebbről buzgó forrásból merítenek. Az életelixirjöket ön- tögetik el úgyszólván. Nem is kétlem, hogy mindezt magyarázatostul ott leled valamelyik pszichológiai hetye- petyében. Én csak egy aranyfüstnvi kis történetet mondok itt róla. Egyszer olyan házban laktam, amelynek öreg, rozoga fakapuja volt. Kiváltkép fönn. a szemöldökfája kezdett kor- h adózni. Hát ebben a szemöldökíá- ban, még akkor, mikor először léptem te a kapun, a repedéseik egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra. Tisztán, szembeötlően. fismeri talán mindenki ezt ez érzést. Itt mímelnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorka-alakot. Vagy a po- cséta. Meg tudamisén mi. Elég az hozzá, hogy tisztán láttam az arcot. Szakállas. Da- Juszos, ösztövér, afféle asszír pofát ábrázolt, amiknek mint mondják, vesébe hat a tekintetük. Tényleg ilyen volt, vagy inkább ilyenné vált nekem ez az arc. Sokszor elnéztem hazajövet, hazulról elmenet ás egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változásokat fedeztem volna fel rajta. És ezek a változások mintha csak pontos kapcsolatban lettek volna cselekedeteimmel, érzéseimmel. Feddó volt. ha valami galád- •ágban utaztam. Csúfondáros volt, ha igazi bén tálam és szomorúság ért. Dühös volt és fenyegető, ha közönyösen, szórakozottan mentem el alatta, megfelejtkezve róla. BARÁTOM volt. Bírám volt. Valóságos tanácsokat kértem olykor tőle, ha dilemmák nyi- vasztottak egy és más tennivaló felől. Joggal elvárhatta, hogy legalább egy adjonisten- nel üdvözöljem naponta. Most is biztos vagyok benne, hogy egyszer, mikor ezt el- mulasztottam, akkor történt, hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, amint szekercével és fűrésszel felszerelve egy bakon állva, a kapun munkálkodnak. Nohát, mondom, ráfért a tatarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rámrontolt. semmikép sem volt ilyen beleegyező. Belémnyilalt szinte az aggodalom, amint láttam, hogy a két markos kézműves éppen a szemöldökfát emeli ki a félfák közül, s egyelőre eda- támusztják a kerítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak nem vetemednek rá, hogy az én asszírus félistenemet megcsúfolni merjék? Pedighát csakugyan. A mester leugrott a bakról és átemelve a legénnyel a szemöldökfát a kerítéstől és körülnézegetve, pont az arcot viselő oldalára mutatott neki, s így szólt: — Na nézze. Ezt itt kissé lecsapkodja a bárddal. Ez csupa torha. A másik fele, látom ép. Ezt fordítjuk majd kifelé az uccára. Megreszkettem, elhiszitek-e7 Meg sem gondoltam, hogy oktalanságot teszek, mikor odaléptem a két emberhez. — Mester uram — mondtam — magának talán mindegy. Nagyon szeretném, ha nem bántanák ezt a szemöldökfát. Ügy is az a fontos, hogy megerősítsék a félfákat. Hagyják úgy a szemöldökfát rajta ahogy volt. Nekem bizonyos ... NAGYOT néztek. Az ács afféle jóindulatú, lomha mackó alak volt. Kíváncsian is,‘für készóen is, de érthetően elvi- gyorodva fordult hozzám, s kérdezte: — Nodehát minek. Hát látja, hogy torha. Ügy csak jónban mutat. Ötölnöim-hatolnom kellett csak néki erre, természetes. Hogy így és amúgy, megszoktam s inkább áldomást fizetek neki, csak tegyék amit mondtam. Hát ez tényleg megingatta a derék ember szépészeti véleményét, s azt is, hogy a ház- tulajdonos szólhat hozzá a ta- tarozási hibához. De megmaradt a kíváncsisága. — De mégis hát minek* Legalább tessék megmondani, hogy tudjam. Ezt már jó néhányszor ismételten mondta faggatólag, mikor már ott tartottunk, hogy a szemöldökfát csakugyan a régi módon illesztette vissza le- génvével a kapu tetejébe. Mert ott vártam, míg meg nem győződöm erről. Éreztem azt a különös kis belső válságot, amikor vala mi kedves, semmi titkot jön kiejteni magunkból. S úgy tér szik, az öröm ingatott ki tar tózkodásómból, hogy a barátom rölifjét megmentettem a kapun. — Nos. nézze csak — kezdtem némi zavarral, sőt riadalommal, hogy fecsegni kezdek. — Ha már olyan kíváncsi, hát... És erre ujjammal jelezve .a szemöklökfa repedéseinek rajzát, kiböktem az asszírus isten titkát nekik. Természetes/ hogy szemüket meresztgették és magukban nem sok sütnivaldt tételeztek bele a koponyámba. És csak most jöttem igazibb zavarba. — Hol volna? ... Egy ábrá- zat? Hogy az orra volna ott? Szakállas?. . Én ugyan nem venném ld sehogy. .. Maga látja? ... — Hol látnám?... Egy repedés. Azt látom, hogy tarka, mint a malter. HÜMGETTEK, nézegették és sandítgattak egymásra, ahogy már nem akartam teljes fél- kegyeimőségben maradni előttük és erőltettem a magyaráz- gatást. Persze, hogy épp az ellenkezőjét értem el egyre kínosabban vele. Már egyet-kettőt vihogtak is, mikor tétován befelé Indultam. És akkor, ahogy felnéztem a szemöldökfára, hát istenem!... Ha nagyképűs- ködnék, úgy mondanám, tényleg eltűnt egyszerre előlem is az arc. Nos, igen, úgy, ahogy rémlátásból ocsúdunk magunkra, s ostobaságunkra Vagy a mesék érzésével. Visz- szapillantott a szegény legény, hiába kötötte lelkére a jó öreg és abban a nyomban szétfo- szoit a tündérkastély és csúf varangy lett újra a tündér. ÜGY VAN. Sohsem láttam többé viszont szakállas, rejtelmes barátomat, tanácsadómat a szemöldökfában. És ha mégis erőltetem, hogy visszaidézzem bölcs vonásait és átható pillantását, akkor legföí- lebb az ácsmester, csikaróan jóindulatú képe vigyorgott vissza rám, elsavanyítóan. mint aki előtt kínosan és bosszantóan és nevetségesen ostoba voltam. — Jó vodka, nagyon jó vodka! A legjobb az orosz vodka, önts még eggyel! Na, így! — motyogta és félszemmel a pohár alját hunyorogta. A másik, nyakigláb fiú csak bólogatott: klassz, klassz ital, — és töltött. így telt az este. Lágy mondatok táncoltak a keringő ütemével. Halkan dallikázott egy-egy asztaltársaság. HUNYADI ISTVÁN: Idő mélyén elrejtőztél Megvillanó gyerekkorom bújdosó hold, Boda Kati! Régi város, tűz-vigyázó nagy fiait megszólító régi utca, változatlan sallangos ház, boltos kapu. Fordult az év ötvenedszer holdas arcod hol keressem? Merre futott könnyű lábad? Csak a hangod, csak a hangod az is fölrebbenő sejtés esőző ősz-vetre illat. De ha voltál valaha is iszap alján fényes kavics. Kutas Guszti, Szollár Laci élt valaha Boda Kati? Ez a város nem tart számon mintha nem is éltél volna, régi város múltat őrző nagy fiait megszólító mit érhet, ha nem vagy benne? Nem sirat el, nem idéz már mintha nem is éltél volna kurta szoknyád nem lobogott nem kopogott szapora lábad szemed kékjén sem úsztattál szűkös udvart, boltos házat csontod rejti idegen föld... Boda Kati, Boda Kati elrejtőztél idők mélyén iszap alján fényes kavics — Lehettél te valaha is? DUTKA ÁKOS: Végrendelet Korom máglyáján égjen el a testem, Nyelje el az izzó krematórium. Szabad szelekkel bátran hadd lebegjen. Sirdomb ne hirdesse kérkedőn, hiún. Lengjen csak vissza nyüzsgő műhelyedbe, Száguldó Élet. Ez az óhajom, Hogy voltam, éltem, sokszor lelkesülve, Hirdesse néhány árva verssorom. S ha nem lenne szív, hol visszhangra lelne, Szórjátok kertemben szét marék porom. Feltámadok, színként, illatként lebegve, Az esti szélben bókolő virágokon. Szabó Gáspár: öreg palóeháaafc — Ronda pacákok vagyunk A zenekar megújrázta a — mondta a vodka-imádó, számot és ekkor történt a baj. Vannak itt vagy százan, de A fiúban dolgozni kezdett a piások csak mi ketten. Ezek vodka, egy fordulatnál egyen- nem isznak? súlyát veszítette és nagyot lökött a lány asztalán. Kidőlt — Dehogynem — legyintett egy félpohárnyi sör, rálöttyent a hosszú. — Isznak, csak job- az idős férfire, aki a lánnyal ban bírják. Meg nem hőbö- voit. rögnek. Nálunk az ivás egyenlő a balhéval. Itt nem. Más- A fiatalember magyarul da- fajták ... dogott valamit: — Idealizálunk, elvtárskám? — horkan fel a vodka-párti. — A fenét, csak beszélgetünk. így látom, így van! — Sok a szöveg kiskomám. Szívjunk még egy pohárral: Az emberek milyenségét különben sem az dönti el, hogy viselkednek részegen. Ez nem mérvadó. Persze a fene tudja? Mi? ... Szevasz. Ittak. Az egyik csendesen, maga elé nézőén, mint akit nem érdekel, hogy mi történik körülötte, hogyan zsong a hatalmas vendéglő, a másik meg jobbra-balra pislogva, idegesen, mintha jönne valaki, akitől félnie kell. A vodka- partin látszott, hogy bambára tudja inni magát, akinek olyankor mindegy minden, a nyakigláb meg olyan, aki részegen nagyon erős, s másnap nem győzi megbánni, amit részeg fejjel csinált. Éjfél felé járt, egyre többen nótázgattak, ütötték a gopak ritmusát, majd hátradőltek a poharaktól és teli szájjal suttogtak egymásnak, de úgy, hogy az asztal felett szinte ott pompázott a folyó, amiről daloltak: a Volga anyácska. — Tudnak mulatni — Je- gyezte meg a hosszú. — Ilyen szépen mulatni csak nagy- szívű emberek tudnak. Mi minden benne van ezekben: erő, lágyság, büszkeség ... A másik közbevágott: — Tán bennünk nincs? Mink tán nem tudunk mulatni! Különben igazad van, de hagyd abba. Én pihenni jöttem. nem a népek lelki alkatáról vitatkozni, ök oroszosán mulatnak, mi meg magyarosan. Ez is szép, meg az is.. Szevasz, igyunk még egy kortyot. Ittak, majd hosszú megjegyezte, hogy otthon ilyenkor mindig előjön a „ki a legény a csárdában" elv. Nem bicskázás, ez már a múlté, nem is verekedés, hanem az, hogy hatan hat félét akarnak. Ezen sokáig vitatkoztak, de egyszercsak játszani kezdett a zenekar, — Hűha — ugrott fel a hosszú. A Csárdáskirálynö! Emlékszel még? — dúdolta és két sasszét csinált a szék körül. A másik rászólt :» — Ne marháskodj már, így tényleg mi látszunk a legrt- szegebbeknek. — Na és? Azért is táncolok, felkérek valakit — mondta a nyakigláb és odalépett a másik asztalhoz. A lány karcsú volt és szőke. Remekül keringőzött. Az első pillanatban megteremtettek valamit, amit az unatkozó, a kritikus szemű nagynénik mondanak legegyszerűbben: szép pár. A fiú énekelni kezdett: „Szép volt, be szép". A lány nevetett, majd ö is dúdolta a dallamot, a saját nyelvén. Ekkor már sokan lesték a ke- ringöjüket, a zenekar odajátszott. Körülöttük vagy három — négy asztalnál jobbra-balra dőlve tizen-huszan együtt táncoltak velük, öregesen, a székeken ülve, a keringő kavargását követve. — Bocsánat, nem akartam, bocsánat... A kopaszodó férfi az asztalnál szinte ordította: — Mit ugrál itt, miért ugrál? A lány kétségbeesetten nézett az anyjára: Az asszony rátette kezét a férfi vállára és csendesíteni próbálta, de az még jobban kiabált... A fiatalember nagyokat harapott a szája szélébe, hirtelen kijózanodott, de olyan zavarban volt, hogy újra csak magyarul mentegetőzött, mintha nem tudná, nem ért abból itt senki semmit. A kopaszodó férfi nagysokára abbahagyta a kiabálást, visszahúzódtak kidagadt nyakerei, amikor a tanácstalanul álldogáló hosszú fiatalember újra meghajolt a lány előtt. Az visszamosolygott és táncolni indultak, de a kopaszodó férfi újra kiabálni kezdett: — Leülsz, érted, ide ,ülsz mellém. Nem táncolsz ezzel a ... érted? Nem!... Megfagyott a levegő, a lány vérvörös volt, amikor a fiatalemberre nézett... — Tudja... tudja... apuka... nagyon furcsa néha... Ha iszik nagyon furcsa. Ne haragudjon — mondta és sírva szaladt oda az asztalhoz. A vodka-szerető mitugrász ember flegmán telitöltötte « poharakat: — Azért akadhat itt is zűr, mi? A lány viszont bűbájos— A hórihorgas fiú belecsapott a levegőbe: — Te, te! Ha nem lennék vendég szétaprítanám ezt a vén embert, hát mit gondol ez, mi? A vodka-imádó megint töltőn: — Nyugalom, igyál. A fenébe is, tényleg nem tehetsz róla. Kár, tényleg nem értem ... A hosszú fiú idegesen ser- gette a cigarettáját: — Komoly szivarnak látszik pedig. A, menjünk feküdjünk le. Csak tudod mi a bosszantó? Prézli vagányságból felkértem az első kislányt, aki utamba akad — és rettenetesen tetszik. — Ne bámulj annyira oda, mert az öreg ránk borítja as asztalt, az lesz a vége. Na, szia... Nemsokára ismét megszólalt a zene. A. lány asztalához egy szőke fiatalember settenkedett oda. Hallották, ahogy bemutatja szüleinek: a munkatársam, és elmentek táncolni. — Te, idefigyelj, én nem tudom mit csinálok — mondta a nyakigláb. — Semmit, az ég egy világon semmit, iszunk még és megyünk ... Ittak, amikor két mankóján odadobálta magát az asztalukhoz a kopasz öreg ember: — Barátom, ne haragudj. Felkérheted majd a lányomat .. Ne haragudj, elfogott valami rossz az előbb. Tudod, ott maradt a két lábam nálatok i
