Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)

1966-10-30 / 258. szám

WOT. óEfober 30. vasárnap

KÖ6RÄD

Vasárnapi levél

A viselkedésről

Nagy figyelemmel követem a televízióban azt a vetélkedőt, melynek keretében a szakma ifjú mesterei mérik össze elméleti, gyakorlati ismereteiket, tudásukat. Jóleső izgalom a vetélkedő részesei között feladatról feladatra nyomon követni azt a fiatalembert, aki megyénket képviseli.

A vetélkedő is azt bizonyítja, hogy szakemberek dolgában országos szintet tekintve sincs különösebb szégyenkezni valónk. Ipari munkásképzésünk valóban mesterszintü szakembereket produkál; ez nem lebecsülendő eredmény.

Van azonban valami, amiről a munkapadnál elért eredmények ellenére is beszélnünk kell végre. Arról az oldaláról az embernek, melyet kevés örömmel fordítunk magunk felé, de amely a munkán túli társadalmi élet különböző helyzeteiben mégis szemünkbe tűnik. Felfigyelünk rá utcán, szórakozóhelyen, kulturális rendezvények alkalmával.

Nemrégiben bírói ítéletet szabtak valakire, aki nyilvános helyen botrányt keltő módon viselkedett. Az Ítéletet annak tekintetbe vételével, hogy a vádlott munkahelyén példás eredménnyel látja el feladatát — felfüggesztették. Az indoklás emberileg elfogadható, méltányos álláspontot tükröz, az eset azonban, melyben pálcát kellett törnie a bírónak arról árulkodik, hogy a szakmai képzettség és az általános műveltség még nagyon sokszor nem egységes értékű. Szakiskoláinkban ma is többnyire azt vélik elsődlegesnek és mindenek előtt valónak, ha a fiatalok a mesterség fogásaiban tesznek szert nagyfokú jártasságra, gyakorlatra —> s ennek messzemenő támogatása közben erősen háttérbe szorul az a kötelesség, hogy új társadalmunk ne csupán szakmailag, de az általános műveltség oldaláról is gyarapodjék.

A huliganizmus jelenségei, ha nálunk nem túlzott méretekben és formák között is, de kétségkívül észlelhetők társadalmi életünk különböző síkjain. Ennek egyik eredője épp a műveltségi fogyatékosságokhoz mutat. Mert semmi esetre sem művelt emberre vallanak azok a jelenségek, melyekkel lépten-nyomon szembe találjuk magunkat utcán, nyilvános szórakozóhelyen, moziban, színházban, kulturális rendezvények helyein s amelyeken a jobb ízlésnek méltán megbot- ránkoznak.

A jelenségek a legváltozatosabb formákat öltik a vagánykodók szeszélye, pillanatnyi kénye-kedve szerint. Csak a napokban hallottam, hogy a megyei művelődési ház egyes székeiről ismeretlen vandálok már felhasogatták a huzatot; gyakori panasz, hogy igényes filmek vetítését ízléstelen és trágár közbeszólások teszik élvezhetetlenné, s nincs rendtartó szerv, mely féket vetne a garázdaságnak.

A leg elszomorítóbb eset legutóbb egy színházi előadás körülményeiben jelentkezett, s vált érthetően általános beszédtémává, olyannyira, hogy szinte már a megye lépésről lépésre kivívott jóhírnevét veszélyezteti.

Azoknak, akik adva önmagukra, kultúrlénynek vallják magukat, szükségtelen arról beszélni, mit jelent az irodalomnak egy olyan szellemével találkozni, mint Shakespeare. A találkozás irattan magatartás-normái alól nem lehet senkinek mentessége, aki erre a találkozásra bármily alapon igényt tart. Hogy mégis megeshetett, amit a nagybátonyi Othello előadás kapcsán már a korábbi vasárnapon futólag szóvátettem, s amire itt újólag hivatkozom, az arra figyelmeztet, hogy nevelési eredményeink messze-messze a kívánt szint alatt tartanak. Megrekedtünk annál a kellemes elégedettségnél, hogy évről évre kiváló szakembereket képezünk az utánpótlás vonalába. De a szocialista ember típusát nem pusztán munkaeredmények képviselik — sem az esztergapadnál, sem a szénfalak előtt, sem a mérnöki asztal mellett, sem az orvosi rendelő falai között. De legkevésbé a nevelői katedránál — és e legutóbbi külön megér egy néhányszavas „misét".

Mert ugyan milyen fogalmat adhat tanítványainak Shakespeareről az a pedagógus pár, aki így dialogi- zál a környezet számára is jól hallhatón előadás közben: „Te, ez megöli Desdemónát." — „Meg hát. Megfojtja."

Nos, a műveltségi fogyatékosság miatt talán nem is elsősoron a nézőteret betöltő fiatalokat, tanulókat illeti a szemrehányás —sokkal inkább azokat, akiknek dolga lenne a nevelésük. A kulturált viselkedés, magatartás kívánalmai alól persze így sem lehet kibúvója senkinek. Minden tiszteletem és elismerésem az előadó művészeké, akik a számukra, a produkció és a műszámára egyaránt elviselhetetlen közegben is hősiesen helytálltak, tiszteletből azok iránt, akik való- | ban igénnyel ültek be előadást nézni.

A viselkedés kívánnivalói olyan teljesíthetetlenek volnának, hogy olyan emberhez méltatlan cselekedetig merészkedhet valaki, mint a tari új művelődési otthonban is?! Lehet az, hogy Othello szavai közben, az első sorokban a helyén intézze el „kisebbik dolgát"? Hány fényévnyire kell lenni ekkor a kultúra * világától?

Futballmeccsen kitessékelik a renitenskedőt, a botrányokozót —, Atilthatják a pályalátogatástól. Művelődési otthonokban, kulturális rendezvények kapcsán még nem igen hallottam hasonló példát statuálni. Tudomásul kellene már vétetnünk, hogy kultúrintézményeinket nem szabadgarázdaságok helyéül emeltük. Meg kell teremtenünk végre eme otthonoknak a nevükhöz illő méltóságát és rangját, hogy a kultúra házaiba csak azok lépjenek, akik a hirdetet igény sze- . rint keresik élvezetüket, szórakozásukat.

Visszakanyarodva a kezdethez: jó szakembereket nevelünk. A tétel azonban minden nappal, mindinkább igazolódik: szakértelem és műveltség, mint a szó- j eialista embertípus ismérve egymástól elválaszthatatlan. Egyik a másik nélkül csak hiányos érték, nem adja a teljes-ember fogalmát.

Bftnu Tibor

Látogatóban

Madách és a magyar költészet orosz fordítójánál

Tudatták a lapok: Nóg- rád megye Tanácsa Az ember tragédiája műfordításáért Madách-emJók- plakettet adományozott Leonyid Martinovnak, a Budapesten tartózkodó kiváló szovjet költőnek

S

zabolcs utcai kórház. Harmincöté« kórterem.

— Harmincötös kórterem. R iportciranek sem hangzik rosszul — mondja egyikünk, miközben felfelé szaporázumk a lépcsőn A harmincötös kórterem nagy közö s szoba, fekszenek benne vagy huszonötén, baleseti sérülitek. A terem végéből nyílik Martimov szobája, ahová delegációnk tart. De még időznünk kell néhány pillanatot, mielőtt beléphetnénk. A fiatal tanársegéd akitől tudakozódunk, beszél-e magyarul Madách szovjet interpretátora, fejét rázza, de közli, hogy Kun doktor, az osztályos főorvos segítségünkre lesz a nyelvi találkozásban. A főorvos szobájából azonban mosolygós hölgy kíséretében tér vissza, vele lépjük át a különszoba küszöbét.

Két ágy van a szobában, puritán kórházi ágy s a helyiség is dísztelen. Ennek kényszerű lakója néhány nap, a súlyos baleset óta, hogy lábét törte, a költő.

Eredetileg úgy terveztük el, hogy Nógrád földjén köszöntjük, de számításunkat keresztül húzta az ostoba véletlen. Most betegágyánál tisztelgünk. Barna pléd alatt, mozdulatlan lábakkal fekszik, de barátkozón mosolygó szeme fürgén járja be alkalmi vendégeit. Hidas Antal, a költő és műfordító tanyázik nála éppen az alkonyba hajló délutánon, így egyszeriben két tolmácshoz is szerencsénk van.

Az első szavak —, melyeket Hidas közvetítésével a plakett és az emléklap köszönetéül kapunk — mélyen illetődöttek:

— Nagyon örülök, hogy szerény munkám ilyen megbecsülésben részesül.

Forgatja Madách arcának dombormását, az emléklap szövegét értelmez- teti oroszra hödgykísérőnk- kel s hirtelen nem is tudja, mivel viszonozhatná a figyelmességet. Asztalán keresgél, cigarettát kínál, szétbont egy selyempapír csomagot: vegyünk a cukortól fehér túrós buktákból. Közben mentegetőd- zik:

— Sajnos, űrt itallal nem szolgálhatok.

S hogy szabódurvk a kí- nálgatásra. sértődöttet mutat. A buktából fogyasztani kell.

Jövetelünk a Tragédia fordítójának szólt, természete®, ha beszélgetésünk is a műfordítás születése körül tömörül. Hogyan találkozott Madách költészetével, mi késztette oroszul megszólaltam és milyen fordítót álláspontot követett?

Látni, hogy örömét leli a témában és szívesen beszél róla, a munka apró műhelytitkairól is:

— Azért fordítottam le a Tragédiát, mert a világirodalom egyik nagyszerű alkotásának tartom. Ismertem már egy régi orosz prózai fordításból és úgy éreztem, szükséges, hogy az eredetit megkö- zelítőbb hűséggel, verses alakiban adjam a szovjet emberek kezébe. Az elhatározás szerencsés megvalósulását Kun Agnes — és itt a szobáiban levő hölgyre, szíves tolmácsunkra jelez — és Hidas Antal segítsége és közreműködése tette lehetővé. Körülbelül négy évig dolgoztam a fordításon és igyekeztem összes ritmikus, finom árnyalatát megközelíteni. visszaadni nyelvünkön. Szóval: megcsináltam, amit megcsinálhattam.

Egy pillanatra Hidas Antal veszi át 'a szót:

— Martínov vállalkozása nagyszerűen sikerült. Nem véletlenül, mert Madách filozófiai lírája nagyon közel áll hozzá, és sikerült megmutatnia a mű archaikusságát is. akár az egyiptomi, akár ä romai, párizsi, vagy londoni képet tekintjük.

:— Itt tartózkodásomat — folytatja megint Martínov — felhasználtam, hogy megnézzem Madách most színre került másik művét, a Mózest. Nagyon tetszett a nyelvi megújítás, amit Keresztúry Dezső vállalt. Szerintem fordítani is úgy kell, hogy a tizenkilencedik század nyelvét, vagy Danton, Fáraó, Isten nyelvét akként adjuk vissza, ahogyan azt a ma embere, a huszadik századi ember elképzeli. Nem volt mégsem köny- nyű a feladat. Madách formanyelve sajátosan magyaros, de filozófiai nyelve a tizennyolcadik—tizenkilencedik századé; egészen világos, hogy Madách kiket olvasott. Ügy kellett közelednem hozzá, hogy a fordítás egyben a ma nyelvéin, modem nyelven is hangzódjék. Bizonyos értelemben át kellett szinkronizálnom, úgy, hogy Danton, vagy Robespierre a ma emberének elképzelése szerint beszéljen.

E

zt már tréfálkozva jegyzi meg: — A legnehezebb számomra az eszkimó nyelv volt, mert arról fogalmam sincs.

Es ismét komolyra térve.

— Meg kell mondanom, hogy Madách jambusaibói minden igyekezetem ellenére egy orosz variáns lett, melyet nagyon óvatos arehaízálással lehorgonyoztam a tizenkilencedik századhoz. Ebben egyébként szigorú szerkesztőm. Kun Ágnes nagyon vigyázott rám, semmi úszást nem engedett; meg.

Martínov a magyar költészet nagy barátja, kitűnő ismerője és avatott közvetítője, tolmácsolója Fordításában frissült formában szólalt meg oroszul Vörösmarty, Petőfi. Arany, Ady, József Attila.

Ki következik utánuk? —

— Új terveim közkitt Radnóti Miklós fordítása foglalkoztat most leghevesebben. A jövő évben nagy válogatást szeretnék adni tőle.

A barna plédről Radnóti-kötetet emel fel; íme, itt is vele van. Barátai, holtak és élők, magyar költők, a betegágyánál is.

Kemény faragású arc a Martinové. Nem olvasni rajta, hogy fájások gyötrik. Nem adja tudtunkra. Másról beszél. Hogy a Corvinánál új kiadásra készítik elő Tragédia-fordítását, ... hogy küld a sajátjából néhány kötetet, szíves ajándékul Nógrád- nak, s hogy nekünk juttatja fordítás-kéziratait, melyekben Madách orosz nyelven szólal meg.

E

bben a pillanatában a találkozásnak már tisztán. láttuk: nem mi vittünk ajándékot Martinovnak.

B. T.

(Vasas kép zom ín) és zeti kiállítás

Mindenekelőtt: két megállapítással kezdem. Az egyik: a szakköri tevékenység szakmai célkitűzése, hogy a műalkotás létrehozását a kör tagja a jó tanulmány szintjén elsajátítsa. A másik: az eszmei célkitűzés, azaz a szemléletformálás, . a művészethez értő emberek nevelése. Véleményem szerint ez utóbbi a lényegesebb.

Szemlélődésünket a vasas képzőművészek első országos tárlatán, amelyet a vasas munkás színjátszó fesztivál programjaként rendeztek Salgótarjánban, e két szempont vezette.

Milyen választ ad e kérdésekre a kiállítás egésze? Körülbelül 400 beérkezett képzőművészeti alkotásból — festményből, szoborból, grafikáiból — 80 munkát látunk. A zsűri dolga nem lehetett könnyű, feladatát ennek ellenére megnyugtatóan oldotta meg. Zömükben az arra érdemes alkotások kerültek a tálakra.

Nem képzőművészek művei, műkedvelőké, az ország vasipari üzemeiben dolgozóiké. A tárlat a vasas önképzőkört tevékenység seregszemléje.

Ilyen aspektusból vizsgálva megnyugtatóan sokszínű, minden bizonnyal híven tükrözi az üzemekben folyó ez irányú tevékenység eredményeit,

s gondolom, hiányosságait is. Részben a reprezentalás jellegéből adódó egyenetlenségei ellenére jó színvonalú gyűjteményes tárlatot láthat az érdeklődő.

Az anyag részletes elemzése nem célunk, észrevételeinket a teljesség igénye nélkül tesszük.

Lássuk a díjazott munkákat. A díjak: I. Avar Ferenc: Kapu. II. Lipctai Tamás szobra, III. Makrai János: Pipázó ember, IV. Szabó Mária: Csendélet korsókkal, Botond Károly: önarckép, Márton

Gyula: Műterem, Gönczöl

József: Udvar, Matula Lajos: Lemezdomiborítás.

A tematikailag is sokszínű anyagban találunk tanulmányokat, tájképéket csendéleteket, üzemi tájakat, üzembelsőket, stb. Ez utóbbiaknál megjegyezzük, láthatóan a zsűri is inkább a témát, a szándékot értékelte. Az üzemét, annak belső hangulatát a körök tagjai gyakran nem tudták művészi fokon visszaadni. Nagy Ildikó Vasgyára kevesebb eszközzel kifejezőbb Mezőfi Tibor Gyárrészleténél. Andriska József Ajkai részlete ugyancsak gyengén fogalmazott. Péter József Fazekas című linója sem oldja mag megnyugtatóan a témát, a Hajóépítők folthatása megfelelően érvényesül, kicsit túlpingált, kompozíciója jó. Tóth Gyula Szerelők című munkája, bár teohnikai hatása van, rajzi értékkel nem rendelkezik, konstrukciós hibáktól hemzseg.

Több örömet szereznek a csendéletek, a portrék. Márton Gyula Műterme a tárlat egyik legjobb darabja ebben a műfajban, méltán díjazták. Kéri Imre tanulmányfeje gondosan kimunkált, becsületes szorgalomról, mesterségbeli tudásról vall, a tárlat legjobb tanulmánya. Král Éva két tanulmányfeje megközelítően elfogadható, felfedezhető rajtuk — erényem kívül — a művészieskedés.

Néhány szó a festmény anyagról, amely ezen a kiállításon erősebb hang, s a szakkörökön belüli következetes tevékenységről tanúskodik. Nagy Ildikó Györöki tája, festői szemléletet árul el, nagy színfoltokban építi a képet. Hafner Károly Fehérvári utcarészlete a reneszánsz perspektíva szabályai szerint készült, korszerű színhangja művészien adja vissza az esti utca hangulatát. Horváth Imre Dunapartja nemes egyszerűséggel, kevés színnel megalkotott munka.

Kétségkívül a tárlat egyik tehetségesebb, kiforrottabb egyénisége Avar Ferenc (Kapu című képe I. díjat kapott.)

Mind a Falu, mind pedig a Kapu című művén felfedezhető a Szőnyi hatás, amely elsősorban a lírai hangvételben jut kifejezésre, és sohasem bántóan. Színvilága is ezt a költői fogalmazást szolgálja. A Kapu teljesen* meseszerű. sajátos hangú művészi alkotás. Makrai János Pipázó embere aránytalanságával kifejező, alakjánák megjelenítése, messze túlmutat a tanulmányon, művészien átírt. Botond Károly Önarcképe belsőleg hiteles, kellemes színteul tű rajáról tanúskodik.

Keleti Jenő Csatorna a Duna felett című képe az ipari objektumot festői értékekkel gazdag kompozícióban mutatja be, színiharmóniája érettebb alkotót sejtet. Chrer- kó Imre Tája szőnyeghatású, művészi festmény, mesehangulatot. költészetet áraszt.

Liptai Tamás szobira a tárlat egyik kiforrott képzőművészeti alkotása, magasan kiemelkedik a viszonylag szegényebb, amúgyis kevés szoboranyagból.

Összegezve az elmondottakat, jó színvonalú, a vasas munkás önképzőkörök tevékenységéről sokat elmondó, esetenként művészi élményekkel szolgáló kiállítást láttunk.

Tóth Elemér