Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)

1966-10-30 / 258. szám

NÓGRAO

T9WS. október 30. vasárnap

o

Botió Béla:

AZ ASZTAL

SZERELMESE

Borisz Privalov:

Tyutykin megmondja a magáét

— Nem mennénk be ide?

— iúkább sürgette, mint kérdezte Cobáli bácsi. Türelmetlen sóvárgás volt a hangjában, ahogy benézett a bizományi üzletbe.

Balzac írja: kétféle költő létezik. A kifejező költő versben mondja el mindazt, amit az érző költő csak érezni tud, szavakkal, rímekkel tolmácsolni képtelen. Az idézet nem szószerinti, de az érző költő kifejezés illik az öregre, aki különben asztalos volt — mégpedig örökre.

Ha ő rátekintett egy darabka furnérra, már a fák jutottak eszébe, a furnérok szülői, ősei — mindenféle fák, nagy- lombúak és vékonykák. Egyszer egy öreg országúton, ahol a fik úgy sorakoztak kétoldalt, mint a bandukoló lAndorok, megállt egu sudár, nehéz fa előtt, s úgy látta meg a fa élő derekában a jövendőbeli asztalt, mint a szobrász a szobrát az ormótlan kőben. Megállt a fa előtt, s az asztalra gondolt, amelyet olyan gonddal szabna, faragna belőle, hogy rögtön fütyö- részni kezdett, pedig komoly ember. A szögre se úgy nézett, mint mi, közönségesen. A szög az ő számára az alkotás egyik segítője. Sokszor mustrálta szöges ládikóját úgy, ahogy a festő az olajszínek tubusait, amelyekből majil kikerekedik a kép, a táj.

Sokan hallhatták szép lobo- gását a pácolás rejtelmeiről, mert tudvalévőén a fának az adja meg első fő lépését, hogy kifejezze az elképzelést akkor, amikor rajzolat, kiszabás. összefabrikálás és fényezés után kész a mű: négy csodálatos lábán az asztalka, vagy az intarziás szekrény fenségesen, vagy a remek, masszív könyvállvány, amely aranyié diófa színével illő gőggel ülő polcaival hordozza majd az irodalmat. A deszkákról is úgy tudott beszélni, mint személyes barátairól — például sokáig emlékezett egy szálra, amely nem akart kiszáradni,

— élt ez a deszka, kérem, élt

és milyen csomós volt.. . Szomorúsággal gondolt rá vissza, mint valami hűtlen barátra.

Évtizedekig majdnem bokáig érő zöld kötényt hordott a műhelyben, amelynek gazdája annak idején házat vásárolt magának, Cobáli bácsi pedig harminc-harmincöt évig, hajnaltól estig hajladozott a műhelyben, ahol fekete-barnává vált a gyaluja — mindegyik — a sok fogástól, ahol vésői, kalapácsai rendben sorakoztak a falon, készen arra, hogy szenvedélyes szeretettel kézbe fogja őket.

Csak lánya írt neki néha falujából, ott élt szegénységben, sok gyermekével. A műhelyhez közel talált magának lakást, egy bizonyos özvegynél, albérletet. Apró szobája volt, egy fenyőfaágy a falnál, amelyet a főbérlő akkor költöztetett az albérletnek szánt szobába, amikor az ura a sírdombot választotta lakóhelyül. Egy rozoga szekrény volt még ott, s egy közönséges konyhaasztal, amelyre a főbérlő- nő barna linóleumot szögezett. Esténként, amikor Gobáli bácsi vacsoráját főzögette a konyhában, emlegette is a tölgyfa ágyat a kivénedt szekrényt, mégpedig azért, hogy elmondhassa: tudomása szerint hol s kiknél ragyog az a sok-sok bútor, amelyeket eddigi életében, szinte azt mondhatná, a szive vérével enyvezett Össze. S míg csak a főbérlönő ráncos ásítása nem jelezte, hogy vége van már az esti diskurának, lobogott belőle a szó, egy-egy tündöklő pohárszékről, amely itt meg ott, ilyen meg olyan szép lakásnak legszebb dísze, vagy az íróasztalról, amelynek cse- resnyefájába vésővel rózsákat hímzett, s amely — tudja-e, kérem, — egyenesen egy villába került.

Volt aki ismerte, s azt

mondta róla: hasonlít a bohémvilág tékozló tehetségű festőihez, akik nyomorognak, remekeik pedig gazdag és műveletlen parvenükhöz jutnak. Egyébként csak azért emlegette azokat a helyeket, ahová bútorai kerültek, hogy ezzel is közölje művei megbecsülésének külső jeleit, s elmagyarázta, hogy nem is értik ők, mi a szép bennük. „Nem értik, mert nem érthetik, hogyan vált a fa, amely ott áll gyökereivel a földben, hogyan vált a gyaluk beavatkozására, a vésők, a kalpács munkájával ékes tárggyá, már szinte nem is használati dologgá, mint ahogyan — tette még hozzá — a festmény a falon sem arra való, hogy mondjuk, káposztát reszeljenek rajta.”

Művész volt, vagy csak a munkát szerette szenvedélyesen, kitérő lenne ezt megválaszolni. ..

Egy bácsika áll az antik bútorok üzlete előtt. Jó kabát, velúr kalap, élénk szem, ritka szálú bajusz. Befelé kutat a csillárfényes üzletbe. No lám: Gobáli bácsi. Hát most már nyugdíjban, csendességben, az unokájánál él, az új lakótelepen.

S akkor megismétli:

— Nem mennénk be ide?

Bent, az állami mülcereskedésben Gobáli bácsi tekintete aggodalmasan körbejár, majd hirtelen a bolt mélyébe isidül.

— Még megvan. . . Ezt kell megnézni!

A sarokban kecses kis asztalka áll, egy hatalmas szekrény árnyékában. Filigrán bútor, nemes görbületekkel, finom hajlatokkal. Csak a tetején látszik, hogy az idő elhaladt furnérja fölött.

— Tegnap még a kirakatban tartották —- mondja. — Ezért siettem...

Aztán csendesen:

— Tüstént megismertem... Van annak már harminc éve, hogy csináltam.

Megsimogatja a kis barokkasztalt és öreg szeme úgy villan, mint a régi romantikus regényekben az apáké, akik vénségükben rábukkannak elveszett gyermekükre.

Megtörölte a bajuszát:

— Meg kéne vásárolni.

Aztán más hangon, amelyből érezni lehetett a diadalt, folytatta:

— A lakásba az unokámnak. .. ö ugyanis főlaboránsnő.

Solymár József t

EGY

A TÉREN egy kerek pavilonban tejet árusítottak, tejet, kakaót, kiflit és kalácsot. Egy fehér kabátos asszony papír- pohárba mérte a tejet, meg a kakaót azoknak a járókelőknek, akik néhány percre le tudtak fékezni a pavilon előtt.

Szolárnak is eszébe jutott, megiszik egy pohár tejet, de aztán rájött, hogy nem is kívánja. Egy emlék miatt nem nagyon szerette.

Szolár tizenöt éves volt a második világháború utolsó esztendejében. De jó növésű, erőteljes kamasz, akiről fel lehetett tételezni, hogy hozzájárulhat a nagy háború sorsának eldöntéséhez. Amikor közeledett a front, elhajtották, mint leventét. Nagyon hosz- szút gyalogoltak, lábukról le- foszlott a bakancs. Iskolákban és hodályokban tetves szalmán aludtak s tíz körömmel vájták ki a sáros földből a marharépát, hogy a híg zupákon kívül valamit még tömhessenek kamasz gyomrukba.

így jutottak el Ausztriába, ahol munkára osztották be őket. A Linz környéki kisváros nagy vasútállomását az amerikaiak kétnaponként menetrendszerűen szétbombázÜjságdfcban megjelent bírálatok és viharos közgyűlés után végre leváltották Jevlam- pijevet. Ennek folytán Tyutykin felette megszomorodott az ő szívében. Nem a volt főnöke miatt ette őt a penész, más forrása volt mélységes bánatának: nem volt megelégedve önmagával. Elvégre mindenki megbírálta Jevlampijevet. Az egyik talpraesetten a faliújságban, a másik vakmerőén a a gyűlésen, akik pedig féltek a netán! konfliktusoktól, azok a büfében, a dohányzó szobában, (Miután előbb óvatosan körültekintettek). Mindenki elmondta a maga bírálatát, még a mindennel szemben közömbös kifutó, sőt az álomszuszék éjjeliőr is. Mindenki, csak Tyutykin nem. Nem táplált a kebelében annyi állampolgári férfiasságot, hogy elmondja a véleményét. Amióta — úgy tizenöt éve — a főnökség megbírálása miatt leváltották

ták- A légi erődök után ők következtek: összeszedték a hullákat, eltakarították a vagonroncsokat. betömték a bomíbetölcséreket, lefektették az új síneket s mire végeztek, újra jöttek a repülők. Csak attól féltek, hogy az amerikaiak egyszer megváltoztatják a menetrendet, de mindig megbízhatóan pontosan érkeztek.

AZ ELHAJTOTT kamaszok életében viszonylagos nyugalom alakult ki s főleg hazafelé vonulva nem is« bánták, ha egy kicsit megénekeltették őket. Szolár, mint jó növésű, testes fiú, a második sor bal- szelén menetelt, közvetlenül Lukínics mögött. Ezt a Luki- nicsot különben Cézárnak is nevezték, mert nemcsak a legmagasabb és legerősebb volt a társaságban, hanem még ráadásul végtelen fölényesség, hellyel-közzel gőg is aradi magatartásából. ö például csak akkor énekelt, ha kedve volt, mégsem mert neki szólni sem az oktató, sem a légnyomástól kacsintgató® zupás őrmester. A rövid viharkabátját is úgy hordta Lukínics, hogy elegánsabbnak tűnt sok fiatal tísztecsfcénél. Ezt nemcsak a többi levente-gyerekek állapították meg, hanem a járókelők is felfigyeltek rá,

az állásából, azóta semmiféle ügyben nem nyilvánított véleményt. Hej, pedig milyen jó meleg helyecske volt az, még most is sajog érte a szive!

Most erkölcsileg volt nehéz a helyzete. Micsoda blamázs! Elvégre egy tehetségtelen vezetőt váltottak le, alaposan megmosták a fejét, és szinte a legalacsonyabb munkakörbe helyezték.

A pocsék lelki görcs egész nap nem hagyta el Tyutykint. „Űristen, legalább eszembe jutna, hogy valaha és valahol n.égis csak megbíráltam ezt a Jevlampijevet — gyötrődött. Lehetséges, hogy sohasem nyilatkoztam vele kapcsolatban szívem szerint? Kisül a szemem, ha a gyermekeim szemébe kell néznem”.

Amint ment. mendegélt hazafelé, hirtelen világosság támadt az elméjében. Olyan boldogan és hangosan csapott a homlokára, hogy a járókelők

a sarki tejboltból pedig az eladónő mindig kijött, ha már a magyar- nótát meghallotta. A szakaszból sokan nézték a nőt, pedig nem sok néznivaló volt rajta. Az alakja lapos, mint a deszka, az orra pisze, a bőre szeplős, s világos vörös haján fehér gubanc volt a kendő. „A Cézárt nézi. Lu- kinics a kedvenc. Cézár, imád téged az a nő!” — mondogatták vihogva, ha beérkeztek az egyik helyi iskolából átalakított szállás körletbe. „Hagyjatok!. Kell a... ez a tiroll Bös- ke” — tiltakozott bosszúsan Lukánics.

EZ AZ ÜGY bizonyára megmaradt volna tréfának, ha a kis Havasit el nem kapja valami kórság. Már az úton nagyon behabzsolt a marharépából, aztán még ráevett valamit, elég az hozzá, hogy legyengült, járni se bírt, csak feküdt a szalmán s fogyott, fogyott, pedig már akkor ts nyápic volt, amikor bevonult. Egy szanitéc megnézte, adott neki gyógyszert, de azt mondta: akkor maradna meg legbiztonságosabban a gyerek, ha sok tejet inna. Dehát a munkaszolgálatra osztott leventék soha még véletlenül sem koptak tejet., a városban is csak jegyre adták csecsemőknek.

csodálkozva megálltak.

Helyreállt az erkölcsi egyensúly, eszébe jutott valami! Még pedig egy kritikai megjegyzése a kelekótya Jevlam- pijewel kapcsolattan.

Örömtől repeső. könnyed léptekkel szökdelt fel második emeleti laikására. Csodálatba ejtette a nejét, vidám hangulatával. Asztalhoz ült Ivott egy kupica pálinkát, falatozott egy kicsit, majd csak úgy mellesleg kijelentette:

— Tudod. Mása, mi újság’ Végre leváltották Jevlampijevet ... Mi csináltuk együttes erővel... kollektiven.

— De hiszen, ha jól tudóin, neked nem volt rossz véleményed erről a Jevlampijev- ről! — mondta a felesége, akit zavarba hozott Tyutykin rózsás hangulata.

— Nekem — vágott rémült arcot a könyvelő — mármint nekem? Hát nem emlékszel rá, hogy mit mondtam egyszer erről az ürgéről? Nyáron az üdülőben, tavaly, he?

Fagyos csendben fejezték be az ebédet. Az asszony önfel- áldozóan iparkodott visszaemlékezni a dologra, de nem tudott. Az este sem hozott semmiféle eredményt. Csak amikor ágyba feküdtek, akkor jutott az eszébe, mit is mondott neki a férje erről a Jevlam- pijevről. Valóban beszéltek vajamat. Éjjel Tyutykin gondosan bezárta az ajtót, rászólt a feleségére, hogy dugja a paplan alá a fejét, és a következő szavakat suttogta;

— Kettőnk közt mondom. Senkinek egy árva kukkot sem. Nekem az a véleményem, hogy ez a Jevlampijev egy olyan izé... Világos ?

És elaludt

Reggel Tyutykin bátran tekinthetett munkatársai szemébe, és ha alkalom nyílott rá jelentőségteljesen mondhatta:

— Ami pedig Jevlampijevet illeti, én már egy féléve megmondtam valakinek, hogy teljességgel alkalmatlan vezetői állásra.

(Oroszból fordította: Pogonyi Antal)

gyerekeknek meg szoptatós anyáknak. Akkor jutott valakinek eszébe, hogy Lukinlcs esetleg tudna tejet szerezni, bizonyára adna neki a „tárolj Böske”.

Lukínics háborgott, farba- rúgással fenyegette, aki szó- bahozta előtte a témát, de mert a kis Havasi állapota egyre romlott, s már attól lehetett tartani, hogy végleg ldnyújtózik, mégis elindult tejért.

És kapott is. Minden este egy liter pasztőrtejet adott neki a „Böske”. Záróra után adta s csak az üveget kellett neki visszavinni másnap.

Lukínics majd két héten át hordta a pasztőrtejet. Ügy vitte be a körletbe, hogy )>e sem nyomta a papírkupakot. Havasi kapta a tejet az utolsó cseppig. Először úgy látszott, hogy ez sem használ, de aztán lassacskán csak felpendült a gyerek. Rákapott a babaikosztra is. Mint egy istent, úgy imádta Lukinicsot, s amikor érezte, megél a tejkúra nélkül is, megköszönte, hogy megmentette az életét, de most már több tejre nincs szüksége.

LUKÍNICS azonban aznap este is elment „tiroli Böské- hez” és elhozta a járandóságot. A többiek csak bámultak, hogy vajon mit akar. ö pedig leült a szalmára, kipisz- kálta a papírkupakot s egymaga itta ki mind a liter léjét. Aztán falhozvágta az üveget, hogy a fehérhólyagos cserepek szanaszét hullottak a pokrócokra. Lukínics utoljára nem vitte vissza az üres üveget, hiába várta a „Böske”.

Pataki József: Házak

Reich Károly grafikája