Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-02 / 234. szám
1986. október 2. vasárnap WÖG RÄT) 7 Vasárnapi levél A hiúságról A hiúság egyidős az emberrel. Már barlanglakó ősünk ki akart válni társai közül, magára akarta hívni azok figyelmét, ámulatot kívánt kelteni, midőn első rajzát a sziklafalba karcolta. Alighanem mesternek titulálták ezért, ez emelte az önérzetét, legyezte a hiúságát. A történelem sok-sok eseményének puszta hiúság volt a mozgatója, — komikus eposzok sora bizonyítja ezt. Egyesek a nő természetrajzához kapcsolják a hiúság fogalmát (Hiúság: asszony a neved), de érzésem szerint a jellemvonásnak a férfiak épp olyan mérvben hordozói, mint a nők. Az első színészek, akik a siker tapsaira aspiráltak: férfiak voltak, még a női szerepet is maguk játszották; ezzel szemben igaz, hogy a politika hátterében nem ritkán az asszonyt hiúság mozgott. A hiúság egyik pregnáns példája a divat, kezdve a primitív népek gyakorlatától, az idegen toliakkal való ékeskedéstől a parókákon át a mű-szempillákig. Ezek az egyéni hiúságok. Van azonban a hiúságnak egy korunkban erősen divó különleges formája is: a társadalmi hiúság. Most erről szeretnék néhány szót ejteni. Indokát az a méltatlankodó levél adta meg, amely bizonyos társadalmi szervünk portájáról érkezett hozzánk és sérelmezi, hogy az egyik, rendezvény előkészítői közül szervezetüket kifelejtettük. Holott... Bevalljuk töredelmesen: elkövettük a pontatlanságot. Az eseményről adott tudósításban felsoroltuk ugyan iksz, ipszilon és zé szerveket, mint a szóban levő ügy érdem-részeseit, de az „érdemosztáskor” bizony megfeledkeztünk a panaszosról. A társadalmi síkú tevékenység korunk egészséges építő folyamatainak egyike. Az egyéni társadalmi munkától az intézményes keretekig terjed s csak köszönet jár érte. Köszönet természetesen a mellőzést szóvátevő szervnek is. Ha jár. Egyenlő mércével kiosztani az elismerést a sajtónak is kötelezettsége. Ha másért nem, tartozik ennyivel az emberi hiúságnak, vagy egy társadalmi szervezet hiúságának. A kérdés csupán az: azért teszünk-e valamit a köz érdekében, hogy segítsünk, használjunk, építsünk, közreműködőivé váljunk egy jó ügynek, vagy azért, hogy az elismerés listájára kerüljünk. Sajnos, a tapasztalatok az esetek nagy többségében ez utóbbiról árulkodnak. Társadalmi előkészítő bizottságok jönnek létre valami akció vitelére, de a cselekvés időszakában a különféle oldalról tett vállalások többnyire papiros értékűvé válnak. Egy sereg példáját sorolhatnám ennek falusi művelődési otthonok életéből, ünnepi könyvnapokkal kapcsolatosan, évfordulók szervezését, lebonyolítását illetően. Legkülönfélébb szerveink lerakják névjegyeiket, jeléül a messzemenő cselekvőkészség- nek, de az ígéret betiltására nem mindig kerül sor. Érdemes volna egyszer bepillantani azokba a jelentésekké, melyeket „vállalkozó szellemű” szerveink felettes intézményeikhez postáznak időről időre tevékenységükről. A jelentések realitását keresve alighanem bőséges meglepetésben lenne részünk. Kiderülne esetleg, hogy egyazon időben öt-hat könyvnapot, Író-olvasó találkozót, kiállítást, szoboravatót, ankétot és végtelenig sorolható, mást rendeztünk az egyetlen konkrét helyett. De az az egy mindig a jelentéstevő egyedüli sajátjának tűnik, holott talán a kisuj- ját sem mozdította meg létrejötte érdekében, önigazolás ez a nélkülözhetetlenség bizonyítására? Ezért oly fájdalmas, ha a sajtó megfeledkezik dokumentálni az „érdemet”, legyezni a hátsó szándékú hiúságot? Ismerek sajnos olyan históriát is, ahol a felsőbb „illetékes szerv” kifejezetten kerékkötőjévé vált egy jó és csak dicsérhető kezdeményezésnek, mert úgy látta, nem válhat egyedüli és kizárólagos bezsebelöjévé az elismerésnek. Az ilyenfajta hiúság, talán mondani sem kell, kifejezetten kóros sőt káros tünet, megbénítja és elkedvetleníti a cselekvőket. Illetéktelenekkel osztozni megszolgált érdemekben —, berzenkedik ellene önérzetünk és egészséges hiúságunk, mely természetes együttjárója jól végzett munkánknak. Illetéktelenül részt kívánni mások érdeméből, mások erényeivel díszelegni viszont erkölcstelen követelés. Húíság- ból útját állni mások kezdeményezésének és eredményének, elfogadhatatlan, igazolhatatlan álláspont, különösen, ha pozíciós előnyt élvez a gáncsvető. Az említett példában is bizonyára megoszlottak volna az érdemek, ha a kezdeményezést megértő segítés ösztönzi Ha a hiúság a közös munkában való nemes versengésre, az eredményre, a végzendők sikerére apellál. A hiúságnak így van egyedüli jogossága társadalmunkban; erejéhez, feltételeihez mérten, ki, milyen fokon tud és hajlandó hasznoskodni közös dolgainkban. Ne vegye hát zokon tisztelt Panaszos Szerv, ha az újság napi krónikájában neve említetten maradt. Bár a hasonló vállalások dolgában már van néhány kedvezőtlen tapasztalatom, mégis szántam rá időt, hogy utána nézzek a „mellőzésnek". Sajnos, ez esetben — mint sok korábbi másban — nincs alapja, jogosultsága méltatlankodásnak, ön, Tisztelt Szerv, azon túl, hogy leadta névjegyét az előkészítő bizottság asztalára, bizony, a legkisebb ujját sem mozdította meg a dolgok előbbre, juttatásáért. Megkérdezem hát — úgy vélem, jogosan — most mire nyújtja be a számlát. Mit akar a nyilvános elismeréssel megfizettetni? Elvégre: valamire a hiúság jogát is alapozni kell. Anélkül bármit írunk Önökről, a dicséret papíros értékű marad. Hiányzik mellőle az -rdem értékfedezete. Barna Tibor cA színházi hid: salgótarjáni lehetőségei A megyei Művelődési Ház sokirányú kötelezettségei kö zött, ha talán nem is legfontosabb, de feltétlenül elsők között említhető feladat a salgótarjáni színházkultúra megalapozása. Kevés városi rangú helyt van hazánknak, amely oly szegény és jeltelen volna színházi hagyományok dolgában, mint Salgótarján. Az öntevékeny, jó szándékú műkedvelésen túl — tisztelet érte múltban és jelenben mindazoknak, akiket illet — alig- alig lelni nyomát nálunk i- színpadművészetnek. Értheti volt hát a felfokozott várakozás, mely a József Attila Művelődési Ház elkészültéhez fűződött. A vérmes reményeket a szárnyra bocsátott terv-előzetesek is táplálták, melyek budapesti és nagy vidéki színházak rendszeres vendégjátékát jelezték. A tervezgetés szakaszában elmondta a Nógrád hasábjain a segítés, a közreműködés lehetőségeit a Debreceni Csokonai Színház, a Veszprémi Petőfi Színház, az Állami Déryné Színház igazgatója, s tudomásunk szerint biztató tárgyalások folytak a szolnoki, a miskolci direkcióval _ hogy csak a vidéki kilátásokat vegyük számba. B:- zonyos, hogy végül nem műiden feltétel kedvezett megállapodásra, hogy a művelődési ház jelenlegi túlzott anyagi megkötöttsege sok hasznosnak ítélt, de gazdaságilag kétséges kimenetelű vállalkozás útját elvágta — de annál, amit féléves működésében felmutathat, mégis többet reméltünk. A féléves mérleg eredménye: (szigorúan csak színházi produkciókat tekintve) két operett és egy társadalmi vígjáték. Ezekből az egyik zenés mű és a vígjáték a Miskolci Nemzeti Színház jóvoltából jutott el színpadunkra. Az is kétségtelen: nem írhatjuk egészében a művelődési ház számlájára a produkciók eddigi késlekedését. Az új intézmény olyan időszakban kezdte meg funkcióját. mikor színházaink már kapuzárásra készülődtek — ezzel szemben viszont sokkal több határozottságot várnak a tervekben az év hátralevő részét, és az új naptári esztendőt illetőleg S az sem egészen megnyugtató, hogy a korábban számba vettek sorából mindössze a miskolci és a Déryné egyes előadásaira számíthatunk — minden különösebb műsorpolitikai elgondolás nélkül. S már ameny- nyiben néhány konkrét megállapodáson túl Miskolcra egyáltalán számítani lehet. Erről a gondunkról beszélgettünk Lendvai Ferenccel, a közös irányítású miskolci—egri társulat igazgatójával. Arról: milyen lehetőségeit lájtja vendégjátékaiknak, a salgótarjáni színházi élet kibontakoztatásának? — Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk — kezdte érdekes és elgondolkodtató fejtegetését az igazgató —, hogy a „szín- házcsinálás” jelenlegi formája, a vendégjáték megfelel-e azoknak a művészeti, kultúrpolitikai feladatoknak, amelyek megoldását magunk elé tűztük. Az én egyéni véleményem az, hogy semmiképpen nem. Az ilyen elszórt előadások talán kielégítik néhány száz lelkes színházbarát és nehány száz kuitúrsznob igényét és szükségletét, de aligha válhatnak egy város minden rétegét foglalkoztató, érdeklő művészeti eseménnyé. Szerintem a jövő: az egységes elgondolásra épített előadás-ciklusoké — most Miskolcon is ezt az útat járjuk. Nem kelj vegyeskereskedéssé tenni a színházat, a vendégjátékokban pedig ' különösen fenyeget ez a veszély. A ve- gyeskereskedés-jelleg, ahol ömlesztve kap a közönség egymásutánban operettet, vígjátékot, drámát, mai és klasz- szikus művet, ahogy a körülmények. az együttesek ráéré- se éppen engedik. A korábbi évek hibás színházi koncepcióinak egyike volt, hogy azt hittük, úgy töltjük be teljességgel feladatunkat, ha egymást követően magyar, szovjet. haladó nyugati darabot tűzünk műsorra. Mindenből valamit. Rá kellett jönnünk, hogy ezzel a gyakorlattal végül semmit nem adtunk, vagy legalább is alig adtunk valamit. — Mit vonhatunk le ebből salgótarjáni tanulságnak? — Azt, hogy színházi kultúra csak akkor ereszthet egészséges gyökeret, ha a művészek nem csupán az előadások néhány órájában és a színpadról, közvetve érintkeznek a várossal, hanem a mindennapos életben is. Ennek megfelelően célravezetőbbnek tartanám, ha színházunk egy- egy részlege esetleg két-három hetet időzne itt az év meghatározott szakában és műsorciklust adna. Miskolci gyakorlatunkból például az tűnt ki, hogy három-négy klasszikus, korban és tematikában egymásra épülve, egymást kiegészítve jóval többet nyújt kulturális’ céljaink érdekében, mintha ez a három-négy mű három-négy év folyamatában kerül színpadra. Különösen érvényes ez Salgótarján esetében. A mai rohanó életben egy-egy előadási alkalom nem alkalmas színházkultúra megalapozására. — Es a székesfehérvári gyakorlat? ... Ahol fővárosi és vidéki qzinházak szinte napról napra egymásnak adják a színpadot? ... — A fehérvári gyakorlat semmire sem jó. Statisztikai szemfenyvesztes. Hogy elmegy egy színház és előadást tart, még ne^n lehet kultúrának nevezni, ez az emberek becsapása. Valami kultúra elterjesztése nem az, hogy mindig ugyanaz az ötszáz ember látja, hanem, ha egy város felfigyel rá. Eljönni egyszer, például ide. az mindig alkalmi. A színész nem erre a színpadra próbált, a díszlet nem ide készült, mások a világítási adottságok, feltételek, tehát egy kész terméket idegen környezetbe erőszakolunk. Minden esetlegessé válik, a produkció távolról sem lehet teljes értékű, tgv csak a színházkultúra látszatát érhetjük el. Ez viszont az emberek becsapása. már pedig a közönség bizalmára még inkább vigyáznunk kell, mint eddig. Bizonyos, hogy a gazdasági mechanizmus reformjában az üzemek, vállalatok a pénzüket nem színházra fogják költeni. A színházjárás a dolgozók növekvő kereseti lehetőségeiben realizálódik maid. S hogy járjanak is színházba, ennek igényét nekünk kell felkeltenünk. Miskolcon is — és Salgótarjánban is. — Miben számíthatunk hát Miskolcra? — Az állandó kapcsolat megteremtésének reális lehetőségeit most vizsgáljuk. Én a leghasznosabbnak azt látom, ha a művelődési ház ciklusok szerint építi meg éves programját. Arra gondolok, hogy meg lehetne tervezni több műsorban zenei ciklust, irodalmi estek ciklusát, táncművészeti ciklust és színházi ciklust. Ilyen formában Salgótarján messzemenően számíthat szolgálatainkra. Eddigi tapasztalataink azt jelzik, hogy színházunk kedvesen fogadott vendég, mi készek vagyunk a kapcsolatok további erősítésére, ha azok művészeti törekvéseinkkel, elgondolásainkkal egybeesnek. Az a gyakorlat, amelyet most folytatunk, szükségmegoldás, melyet értelmetlennek érzek hosszabb távra tartósítani. Nem felszíni, hanem tartalmi kapcsolatra törekszünk Salgótarjánnal. Nem háromszáz, vagy hátszáz sznobnak akarunk játszani, hanem a város egészének. Ügy. hogy Miskolc és Eger mellett Salgótarján színházává legyünk, művészeinket és törekvéseinket ez a nagyléptűén fejlődő város is magáénak vallja. A feltételekről érdemes gondolkodnunk. A színházi élet salgótarjáni lehetőségeiről döntünk. B. T. Az irodalomról, az elkötelezettségről, a mai ifjúságról Soks%emUö»t Veres Péterrel Szokásos író-olvasó találkozó volt, amolyan hétköznapi ünnep az igazi könyvbarát, és merjük remélni az író számára. A helyszín, a keretek, a közeg megszokott: az intézmény legalkalmasabb helyisége, fehér asztal, közel száz ember, a minden valószínűség szerint kötelezett gyerekhad, a látványosságot kedvelő, jószándékú idősebb nénikék, és a találkozáson valóban tanulni vágyó pár tucat olvasó. A baglyasaljai vendég az „elevenen megjelent” író, Veres Péter. Az ő közismerten lebilincselő mivoltából eredő hangulat csak az egyik tényezője, hogy ez a találkozó va- lapii pluszt is nyújtott az eddigiekhez képest. A tulajdonképpeni nyereség az olvasók számára, hogy az író hangosan gondolkodása, reflexiója egy-egy feltett kérdésre nemcsak az olvasási kedv megszületésének lehet bábája, hanem a már megszerzett műveltséget is mélyítette, terebélyesítette. Nem csupán a szépíró, hanem a publicista, a közéleti ember, és a kultúipolitikus is megszólalt ezen az estén Veres Péter személyében. Az olvasók és az író tanulságos dialógusából az alábbi közérdeklődésre számot tartó részleteket jegyeztük fel. OLVASÖ: Rendkívül változatos, gazdag életpályája, közismert. Mégis melyek azok a momentumok amelyek segítették íróvá lennie? ÍRÓ: Varga Antal tanítóm gondoskodása rólam, egyik eminens diákjáról, a költészet — mert az én gyermekkoromban így nevezték az irodalmat — korai megismerése, Diderot, Voltaire, Tolsztoj, Gorkij, Anatole France nyújtotta élmények, és az a felismerés, hogy az irodalom az igazság megkeresésének olyan eszköze, amellyel szebbé lehel tenni a világot magunk és mások számára. Az utóbbi a fontosabb, hiszen az ember csak a többieknek és többiek által él a világon. Értékes gondolatainkat a közösség okulására papírra vetni és ezáltal —. ami a legnehezebb — megtanítani gondolkodva élni az embereket — ez az író feladata. Ma a művészinek sokféle, zajos, hangos lehetősége van (film, rádió, televízió stb.) de tartalmas gondolkodási kultúrát csak olvasással lehet szerezni, csak olvasva, tehát gondolkodva kerek a műveltség. íróvá lenni talán segített szenvedélyes antiszkepticizmusom. amely mindig azt sugallta, hogy nem lehet jó munkása az a jelennek, aki nem hisz a jövőnek, nem bízik az igazság győzelmében. OLVASÖ: Világszerte sokat vitatott napjainkban az írói elkötelezettség, valamint a realizmus problémája, ön hogyan foglal állást ezekben a kérdésekben? ÍRÓ: Az örök, az általános emberi, az igazság melletti elkötelezettség a fontos. Jómagam az emberi nem elkötelezettje vagyok. Az irodalom Arany János-i ars poeticáját használva „a valóság égi mása”. „Mindaz, ami az emberi képzeletben, a képzelet által felhevített gondolatban és a mindezt érzelemmel telítő emberi szívben megszületik, igaz művé válik, azzal mindig gazdagodik, több és nagyobb lesz a megismert’ valóság. Nem a „realizmus”, hanem a „realitás”. Költő kell hozzá, művész kell hozzá, semmi más... Ugyanazok a jelenségek az írói egyéniség, az individuum szemüvegén másként látszanak. Gondoljunk csak az azonos karban élő Csehov, és Tolsztoj, vagy a szintén kortárs Gorkij és Solohov művészetére. Napjainkban sem a módszer, a felfogás a fontos, hanem az, hogy szocialista-e az író maga. lelke szöveteiben van-e szocialista világnézet. OLVASÓ: Rólunk, fiatalokról alkotott véleményét szeretnénk hallani. Valóban elkényeztetettek vagyunk? ÍRÓ: Legyen szabad idéznem a Mai ifjúság — holnapi társadalom című írásom egyik részletét, amelyben erre a sokak által feltett kérdésre igyekeztem választ adni:... „Az arányok és a kortendenciák a legfontosabbak ... Közügy, nagy közügy hát, hogy milyen életelvek és milyen magatartás-, gondolkozás-, ízlésnormák vernek gyökeret a rnat ifjúságban. A cinizmust és a rossz értelemben vett maaa- nakvalóságot az ifjúság jóra is hajlamos tömegeiben nem engedhetjük meggyökerezni valami rosszul értelmezett liberalizmusból” vagy a modernség bálványozásából. Az átlagról, a „zömről” van szó, amelyik jó nevelés-vezetés mellett egészséges tud maradni, és amely maga a nemzet Ez az ifjúság hát a holnapi magyar társadalom, de egyben a holnapi magyar nemzet “ ,?nnek 02 ifjúságnak meg keil ertenie, és a zöme meg js érti, ha jó és okos szóban, szép példában és — Kémény hafározottságban (mert ez is kell!) megmutatja neki. bogy nincs erkölcsi joga a K?" fejlŐdÓ. Uj civilizáció ti«n hCjii ? szépségeihez, ha nem vállalja az országér* a I?5m2ete!rt’ a közösségéri aló Csongrádi* Béla
