Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-02 / 234. szám
íi NÓGRÁD 1966. október 2. vasárnap Sxalionyi Károlyt Vacsorán Fiilöpnél E tünk. stefelfi Fülöp bekopogott hozzánk a szobába. Éppen csomagol— Hazautaznak az ünnep előtt? — Az éjfélivel —, mondta Géza. az egyik kollégám. — Az éjféli személlyel akarunk menni. Már szóltunk a feleségének. — Igen —, bólintott Fülöp. Ott állt az ajtónál, hajadon- főtt, kalapját a melléhez szorította. Az a ruha volt rajta, amiben egész nap a kertészetben dolgozott, csizmájára száradt a sáros földt. — Hát végeztek a munkájukkal? — Végeztünk —, mondta Miklós, a legfiatalabb közöttünk. Én meg éppen cigarettára akartam gyújtani, kerestem a szivarkás csomagot az ablakpárkányon, az asztalon Fülöp a zsebéhez kapott, megkínált a magáéval. Ö is rá- gyújott. Állt ott és nézte, hogyan csomagolunk. Lassan fújta ki a füstöt, egy pernyét figyelt a cigarettáján, hogy mikor hamvad el. Markába szórta a hamut. — Az asszony mondta, hogy mennek —, szólt köhintve —, aztán gondoltuk, nálunk vacsorázhatnának ... — Hirtelen körülnézett, hogy nem vesz- szük-e tolakodásnak. — Csak azért — folytatta szorongva —, mert ma már afféle ünnepi vacsora van. Búcsú előestéje . . . aztán az asszony a szárnyas-aprólékból csinált jó kis pörköltöt. Galuskával. Hát ez lenne meg egy kis bor... Elhallgatott. Géza befejezte a csomagolást, felegyenesedett. — Nem akarunk mi alkalmatlankodni. — Nagyon kedves — mondtam én is —, igazán köszönjük. De ne zavartassák magukat. Fülöp feszengve állt köztünk: — Az asszony is mondta... örült neki... Nem zavarnának. — Köhiritett> újra a markába hamuzott. — Jól esne az asszonynak is. ha meg- . tisztelnék a főztjét. Ketten vagyunk... O meg nem is iszik. Magamban nem szeretek borozni. — A vendéglőben akartunk vacsorázni —, mondta Miklós. — Á. a vendéglőben — élénkült fel Fülöp. — Mi jót tudnak ott enni? Ez a pörkölt meg... hát én megkóstoltam, mondom az asszonynak, hadd lássam, mivel várod a vendégeket... — Aggodalmasan tekintett ránk: — Akkor hát jönnek? — Szíves-örömest — mondta Géza. S én is: — Ha már jiyen kedvesek, hogyne mennénk! Fülöp megigazította a kalapja karimáját. Láthatóan boldog volt. — Egy óra múlva kész lesz minden. Csak jöjjenek, ne is kopogjanak Addigra én bezárom az állatokat, aztán ráérünk ... Szódával szeretik a bort? _ Kár belé —, mondta Miklós. _ Akkor jó, mert akartam h ozni szódát, de már nem volt. Éppen azon spekuláltam, hogy ha maguk szódával szeretik. hát honnan is kérjek eg> - eggel. m mikor kiment a szobá- zfl 1 31, Miklós azt kérdez- * i;: — Minek köszönhetjük ezt? — Hogy érted? — Miért hiv meg minket az öreg? , Gézával úgy véltük: kedvességből. De Miklós nem hitte Nagyon fiatal volt és nem hitt a kedvességben, meg az önzetlenségben. Egészen vacsoráig azt fejtegette, hogy mindenki érdekből cselekszik. — Talán kérni akar tőlünk valamit? Azt hiszi, hogy mi tudunk tenni valamit az érdekében? — Ugyan hagyd már! — szólt rá Géza. — Ismerem én az embereket — hajtogatta Miklós. — Már ha valaki cigarettával kínál, akkor is várhatod, hogy számít rád legközelebb. Szeretem. ha tudom: mit miért. Már megtanultam. Nem tudtuk meggyőzni. A faluban hosszan harangoztak, aztán csend lett. Amikor besötétedett, átvágtunk az udvaron a felső házba. Tíz napot töltöttünk a faluban, geológiai méréseket végeztünk. Fü- löpéknél találtunk szállást. Az udvarukban két ház állt, s a kisebbiket, amely egyetlen szobából és egy szűk előtérből állt, mindig kiadták. Odafönn a tágas konyhában terítettek. Fehér abrosz volt az asztalon, cseréptálban illatozott a zsíros, jószágé étek. Fülöp három üveg bort készített az asztalra. Mindjárt koccintással kezdtük. A felesége alacsony, kövérkés asszony volt, az arca még piroslott a tűzhely melegétől, ö nem ivott, de azért sebtiben a kötényébe törölte a kezét, megfogta az egyik poharat és felénk emelte tisztességből: — Hozta isten magukat, kedveseim! máskor nemigen. Magunk vagyunk, így aztán nem is ünnep az ünnep... — Hiszen jól van — intette le Fülöp az asszonyt. — Van nekik elég dolguk. — Attól még eljöhetnének ... — Ügy is jönnek, ha tudnak. — Ránk nézett: — Rendes gyerekek, a feleségem még befeketítené itt őket, hogy ránk se néznek soha. Dehát maguk is tudják, hogy van az. Mindenki fut a dolga után ... Igyunk még egy po hárral, áldomásnak. Amikor megköszöntük a vacsorát, mindketten meglogacl- tatták velünk, hogy eljövünk újra. — Bármikor —, mondta Fülöp. — Es tiozzák el a feleségeiket is. A kisházban el- lakhatnaK. Z tkísért bennünket a szállásunkra, az ajtóban várt ránk, amíg felöltöztünk. Odabenn Miklós félrevont. — Idefigyelj —, mondta. — Nem fogadhat, uik el ingyen ezt a vacsorát. — Ugyan már —, mondtam. Szóltam Gézának is, hogy mit akar Miklós. — Nem tudcm —, felelte Géza. — Nem tudom ... — Hát akkor mégegyszer — mondtam Fülöpnek az ajtónál —, köszöljük szépen a lakomát Kortyintottunk. bor volt. — Lakomát?! — nevetett Savanykás Fülöp. — Az a fő, hogy ízlett és jól éreztük magunkat. — ízlik? — kérdezte Fülöp. — Megteszi —, nevetett Miklós. — Jó tiszta bor —, mondtuk. — Ebbe ugyan nincs belepancsolva semmi —, magyarázta büszkén Fülöp. — El- hihetik. Olyan tisztán van a pohárban, ahogy a tőkén termett Az asszony kínálgatta a vacsorát; ő maga megvárta, míg mindannyian ettünk, merített ugyan a tányérjába, de alig csipegetett, váltig azt nézte, van e előttünk étel, kenyeret metszett, biztatott, hogy együnk, mert sokat főzött. Enyhén csípős volt a pörkölt, éppen. ahogy kell, cseppet marta az ember száját, jól esett nagyokat inni a kadarkából. Beszélgettünk, telt az idő. Amikor a tányérokat félretoltuk Fülöp szivart vett elő a konyhaszekrény fiókjából. Kínálta: — Dózsa. Néha ráfüstölök, ' így ünnepkor, vagy ha társaságban vagyok. »rem akartunk szivarozni. fyj de Géza Hiedelemből vett egyet, kékes füst szállt a fejünk felett; koccinógattunk, jó hangulat kerekedett. Az asszony az asztal sarkánál ült, megbontotta fején a kendőt, öibeejtett kézzel hallgatott, mosolygott, figyelte a férfiak beszédét. Süteményt tett az asztalra, de inkább a bor mellfitt maradtunk. Elszaladt az idő. — Kár, hogy elmennek —, mondta az asszony, amikor Géza megnézte az óráját. — Nagy kár. Holnap libát sütök, káposztával, krumplival. Búcsúkor így szokás. Mi ketten nem sokat eszünk már. A gyerekek szétszéledtek, az egyik Pesten van. műszerész, a másik meg Miskolcon, oda ment férjhez, egy tanár vette el. Nyaranta hazalátogatnak, de — Ezt pedig —, szólt hirtelen Miklós, és egy összehajtogatott ötven forintot nyújtott át az öregnek —, ezt pedig fogadja el. Igazán annyit ettünk, ittunk. Fülöp hátrahőkölt: — Hogy tetszik képzelni?! — Hát... — dadogta Miklós —, nem kívánhatjuk ingyen. Géza gyorsan elfordult, én a csomagommal bajlódtam. Nem akartam odanézni. — Istenem — mondta kétségbeesetten Fülöp —, én hívtam meg magukat... Ne tessék már... Miklós dadogott még valamit, aztán zavartan zsebre gyűrte a pénzt. Elviselhetetlen csend támadt. — Hát akkor menjünk —, szólt Géza. Meglógtuk a csomagokat. Fülöp némán baktatott utánunk. A kapuban szótlanul kezet nyújtott. — Igazán nagyon kedves volt —, mondtam neki. — Majd eljövünk megint... — Szívesen várjuk, — bólintott szomorúan. Ügy érezte, semmibe vettük. Pataki József: Salgótarjáni városrész Fekete Istvánt Kísértetfárás o tt hagytuk. Nem hallottuk, hogy bement volna a házba. A badányi dékány, azaz sekrestyés júliusban halt meg, ami nem olyan világrengető dolog, hiszen a dékányok is több-kevesebb évek után beadják a kulcsot — jelen esetben a templomkulcsot. Hogy mégis megemlítem ezt az eseményt, oka egyszerűen az, hogy a dékány nélkül nem lenne a legendából semmi, és Futó Kati néni semmiképpen nem láthatta volna a sánta harangozót, halála után három nappal az öreg harangláb alatt, amely őrtorony volt még a török időkben. , A valóság pedig az, hogy látta! Fényes nappal, abban a ruhában, amiben eltemették. Egyik kezében füstölő, másik kezében a harangkötél, melyet néha megrántott, erőtlenül persze, de egy szellemtől többet kívánni nem is lehetett. A harang apró kondulásait az egész falu hallotta. A sírásó is! További kételynek tehát helye nincs. Kati néni később még hozzátette, hogy a boldogult szelleme igen bánatosan nézett rá, — csodálatos, hogy tud az ilyen kísértet nézni! — kezét ájtatos mozdulattal összetette, ami kérés volt egyúttal, ámbár, hogy mi kellett volna a boldogultnak, ez nem derült ki. Ezt még Kati néni sem értette meg. Ezekután a szellem köddé vált, csak a kötél himbálódzott egy kicsit a torony alatt, de szél nem volt már egy leheletnyi sem. Én ezen a nevezetes napon szintén Badányban jártam. Véletlenül, mondhatnám akaratom ellenére. Apám süldőket akart venni a badányi tanítótól és felültetett maga mellé, hogy szem előtt legyek, egyszóval: ne rontsam otthon a levegőt. — Húzz cipőt is — mondta, hogy elkeseredésem teljes legyen, holott ebben az időben minden rendes gyerek mái régen mezítláb járt. És apa nélkül... Szabó Gáspár: Palóc falu Az út egyébként kellemes leit volna, ha apám — micsoda szokás? — nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont akkor még nem láttam és sem hosszúsága sem szélessége nem érdekelt. Örültem, amikor megérkeztünk. Megbámultam a mester kecskeszakállát, a hegyes galambokat a háztetőn s amikor megalkudtak, apám az iskolaajtóra mutatott. — Eriggy be, nézd meg a faliképeket. Ök pedig bementek egy kis áldomásra. A kis poros iskolateremben fonnyadt virágszag úszkált, a falakon még ott voltak a vizsga régi koszorúi — s az ablakon éhes legyek ostromolták az érthetetlen üvegeket. Megnéztem a faliképeket, de mivel a krokodilus és paradicsom madár is ugyanaz volt, mint a mi iskolánkban, el kezdtem unatkozni. A táblára firkáltam volna, de nem volt kréta. A szekrény zárva volt... A mester asztalában egy jó vastag mogyoró pálca. Ahá! Hát itt is!... Különben a kecskeszakállból nem is néztem ki semmi jót. Az ablak alatt gágogtak a ludak. Ez mindjárt elterelte gondolataimat a pálcáról. Csendesen kinyitottam az egyik ablakot, és elővettem a csúzlit, melyet a finomabb emberek gumipuskának neveznek. De a finomabb emberek nem is értettek hozzá, én pedig értettem. A csúzliba folyami kavics van előírva, de környékünkön nem volt sem folyam, sem kavics. A badányi legények ugyan azt énekelték sorozáskor, hogy: „A badányi kikötőben áll egy hadihajó” ... Ez azonban csak merő és felfokozott képzelődés volt. A badányi patak gólyahírt és nefelejcset termett, — minden valamire való béka átugrotta, — de kavicsot nem termett. Így aztán öregszemű söréttcl lövöldöztem, ami jobb, mint a kavics és messze még a tél, amikor a sörét hiányát a vadásztarisznyában észreveszik. A libák azonban messze voltak. Nézelődtem. A mester szobájából harmóniumszó szivárgott át, tehát apámat szórakoztatja — az én szemem pedig megakadt a harangon. Ott állt az öreg torony alig húsz lépésre egy kis gyep közepén s már a második lövésemre megszólalt a kis harang: — Plink! Csendes, szénaszagú nyári délután volt. A harmonium fuvolás zsongása szétáradt a házban, tehát semmiképpen sem hallhatták, amikor a kis harang megint ijedten feljaj- dult: — Kiing ... De meghallották a faluban) A fiatalok ugyan a mezőn dolgoztak, de ■a kis kertajtóban itt is megjelent egy öregasz- szony, ott is, és tenyerüket <* szemük fölé emelték, hogy jobban lássanak és fejüket megcsóválták. Halk harmóniumszó, bazsarózsa illat, pókháló fent a padlásokon, öreg szívek és titkos álmok, melyeket megpendítettek a rejtelmes kis kondu- lások. — Ting — mondta újra it kis harang — ting ..., valami megüt engem ... De az öregasszonyok ezt nem értették és borzongva elindultak az öreg őrtorony felé. ahol Futó Kati néni már várta őket. Másnap ebéd után Görbío Pista barátom és mesterem csizmában jelent meg kapunkban, ami nyár derekán és hétköznap megdöbbentő tünemény volt. — Gyere! — mondta igen komolyan. — A badányi dékány megjelent az öreg torony alatt. Előbb egy verset harangozott, aztán kérte a népeket, hrry imódko'zar>"k érte " ért kivett a perselyből hátom forint tizenkét krajcárt . .. Gyere, mindenki odamegy. Hát azt nem lehetett mondani, hogy mindenki odament, de egy-két öregasszony arrafelé ballagott az úton és nem is válaszoltak a legényeknek, akik szénát kaszáltak, és azt üzenték a meghalt harangozó- nak. ha találkoznak vele, hogy szóljon azon a másvilágon egy kis száraz időért csak amíg a széna megszárad ... Az öregasszonyok szemében azonban, mintha valami bűvölet lobogott volna, s én, aki tudtam a kísértetfárás okát, magam is beleestem ennek a bűvöletnek lehetetlen valóságába. A torony körül csend, néha halk suttogás, a földszagú fekete szoknyák suhogása, ösz- szekulcsolt, száraz, eres kezek és szemek, melyek felfelé néznek a végtelenbe. Kamilla- szag és néma házak, a házak mögött árnyék, a temető felől nehéz délutáni porfelhő... Szinte rázott a borzongás, és este: mély részvéttel gondoltam a megtévedt dékányra, aki három forint tizenkét krajcárért ilyen bajba került. Ámbár az ilyen kis összeget ■— úgy véltem — igazán vissza^ adhatná a rokonsága tt.
