Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)

1966-10-09 / 240. szám

1966. október 9. vasárnap

UÖGRXD

ti

Lakos György:

CSENQETTYÜSZÖ*

— Tél volt. Az erdőn fejezők csattogtak, fűrészek zümmögtek és óriási bükkök rázták meg üstökűket, hogy aztán robbanásszerű robajjal dőljenek az avarra. Javában folyt a fakitermelés. Jókor hajnalban indultam munkába és kései sötétben értem haza. Sokszor gondoltam feleségemre, milyen rossz lehet neki egyedül odahaza, az erdészház magányában, ahova ember alig vetődik, csak a szarvasok és őzek sétálgatnak az ablak alatt. Még féltem is, hogy egyszer megint megunja örökös távollétemet és megszid, amint az néhányszor már előfordult. De kár volt félnem. Feleségem már nem érezte olyan nyomasztónak a magányt, mint azelőtt. A gyermeket, akit szive alatt hordozott, már társának tekintette, mintha csak világon volna és megosztaná gondját, örömét, magányát vele.

— A fakitermelő brigád is tudta, hogy feleségem várandós, közeleg az ideje. Nem múlt el nap, hogy valaki ne figyelmeztetett volna: „Vigyázz te, Lajos,! Vidd le a feleségedet a városba, amíg nem késő, mert ha itt jön rá' a hegyen, nem lesz* segítséged”. Mert hát a Bükkön nincsen se orvos, se szülésznő. A legközelebbi orvos tizenkét kilométerre, Szilvásváradon székel, a legközelebbi szülésznő pedig éppoly messzi, Ömatsán. De én nem sokat adtam az intésre, mert azelőtt néhány nappal jártunk Egerben és a főorvos megnyugtatott, hogy három, hétig nem kell tartanunk semmitől, addig nem esedékes a szülés.

— Egy délután sűrű, pihés pelyhekben szállingózni kezdett a hó. Még örültünk is a havazásnak, mert a havon könnyen eresztjük le a kitermelt fát a hegyoldalról. Lecsúszik az, mint a szánka. Az öröm azonban nem sokáig tartott, mert a hó kifogott rajtunk. Három nap is elmúlott. d* még mindig hullott, mintha sohase akarná abbahagyni.

— Az ablaknál ültem és néztem a hó viharzó hullását, azzal az egykedvűséggel, ami a tehetetlen embert jellemzi. — Feleségem ott ült az ágy szélén, arca fehér volt, mint odakint a hó, szeme csillogott és keze görcsösen kapaszkodott az ágydeszkába. Nem vá- dolt, csak azt mondta csendesen: „Nem jól érzem magamat.” Mégis mintha tőrt döftek volna a szívembe. „Megyek orvosért!” — mondtam es már indultam is, mert akkor még nem volt telefon, csak Hármaskúton.

A vihar, ha lehet, még kegyetlenebbül tombolt, mint az előbb, s alig tettem meg fele utat, rámsötétedett. Néha gödörbe estem, ahol fej - tetőig elfedett a hó. Óráknak tűnő percekbe tellett, amíg kimásztam belőle. A verejték kiverte az arcomat, hátamat, mintha nem is csikorgó tél lenike, hanem rekkenő hőség valahol a Szaharában. A hó már mindenütt mellig ért, és időnként meg kellett állnom, mert elhagyott az erőm. De mindig újból nekivágtam. A feleségemet láttam magam előtt, amint az ágy szélén ül, cgyes-egyedül egy erdészházban, kilencszáz méterre a tengerszint felett. Talán már teljes erővel szaggatja a kin. Egyedül van, és kint iszonyatosan tombol a vihar. Nem tudom, mennyi ideig tartott, míg Hármas kútra értem, de már sötét éjszaka voU. sehol nem égett lámpa. Az ajtókat csukva találtam. Megzörgettem az ablakot és kiáltottam. Pörgetésem és kiáltásom elveszett a vihar zajában. Nyugodtan betörhettem volna az ablakot, arra sem ébrednek fel. Végső kétségbeesésemben megragadtam a villámhárító vasmdját és azzal kezdtem várnia? ajtót: Sokáig döngettem, már-már betört, amikor végre kinyitották.

— Mi baj van?” — kérdezte erémsz barátom, amikor vée^ímgft, mert jól tudta. hogg*9yen ítéletidőben komoly

ok nélkül senki sem mozdul ki a házból. „A feleségem” — mondtam és a falhoz támaszkodtam, hogy össze ne essem a fáradtságtól.

— Szilvásváradot hívtuk telefonon, de nem jelentkezett. Odalent is aludtak már. Pedig alig egy órával azelőtt érdeklődtek éppen, hogy nincs-e baj a feleségemmel, de erdész barátom megnyugtató választ adott. Csörgettük a telefont, de semmi válasz. Hamarosan talpon volt egész Hármaskút. Az erdész felesége, a fiatalabb erdész és a két szakiskolás fiú is. Nemcsak én, valamennyien izgatottak voltak. A fiatalabb erdész többször elismételte: „Itt emberéletről van szó!” Igen, emberéletről. Es szemem előtt láttam ismét a magányos asz- szonyt, aki talán már ... Nem, ezt már nem bírtam tovább. Beleroskadtam a székbe és mintha csak félálomban hallottam volna, hogy a két szakiskolás már útrakész, felkötötte a sítalpat. Az egyik elindult Ömassára a szülésznőért, a másik Szilvásváradra orvosért. Valamelyiknek el kell jönnie! „de hiszen az utat se ismerik!” — mondtam. Alig pár napja érkeztek hozzánk a fiúk. Aztán megint a fiatal erdészt hallottam: „Itt emberéletről van szó!”

— Pár perc alatt összeszedtem magamat. Szerettem volna, ha az erdész felesége is velem jön, de ő nem vállalkozott. Végül is a fiatal erdész tartott velem, hogy mégse legyek magamban, ha cselekedni kell az orvos helyett. Csakhogy nem lesz-e már késő? Ez kínozott egész idő alatt, amíg az előbbihez hasonló viszontagságok között, testileg- lelkileg kifáradva odaértünk a lakásomhoz, amelynek ablakán át homályosan fénylett petróleumlámpánk tompa sugara.

— Feleségem még mindig ott ült az ágy szélén, pedig az óra éjfél után kettőt mutatott. Arca sápadt volt, de már elvesztette nyugodtságát. Szeme és szája körül a kin, a fájdalom ráncai sűrűsödtek. Melléültem, megragadtam csuklóját, és szinte vele együtt éreztem, hogy mikor nyilallik belé a fájás. Egyre erősebben, mind sűrűiben ismétlődve.

— Fiatal erdész barátom azalatt begyújtott a tűzhelybe és vizet tett fel melegíteni. Kiszaladtam az udvarra és hallgatóztam, nem jönnek-e már. Tudhattam, hogy annyi idő alatt még a sítalpas szakiskolások sem érhettek el, mégis reménykedtem valamiben. Később beláttam, hogy magamra vagyok utalva. Tiszta inget váltottam, jól lemosakodtam és elszántam magamat arra, hogy megmentem a feleségemet, ha a gyerek életébe kerül is. Visszaültem mellé és fogtam a kezét. Azzal akartam megvigasztalni, hogy a viharról beszéltem, mely immár kidühöngte magát, mert halálos, mély csend vette körül a házat és az ablakokra formás jégvirágok nőttek. De szavaim nem kelthettek vigaszt. Feleségem, aki órákon át némán, hősiesen tűrte fájdalmait, most már fel-feljaj- dult, és úgy szorította a karomat, hogy majd eltörte. Így telt el még egy óra, s akkor ajtó nyílt. Valamennyien bizakodással tekintettünk az ajtó felé, de nem az orvos jött, hanem az erdész Hármaskútról. „Telefonáltak Szilvásváradról" — mondta komolyan. „A futár leért." Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Biztattam hát: „Mondd meg nyugodtan, mi a helyzet!" Lehajtotta a fejét: „Az orvos beteg, nem jöhet. Bélapátfalvára mentek másik orvosért.” Hát ez nem volt valami biztató, mégis megnyugtatta feleségemet, amit ezután mondott. Elmondta, hogy a szilvásváradi munkások, amikor hírét vették, Hogy idefent emberélet forog kockán, önként vállalták, hogy lapáttal, ásóval, seprővel utat vágnak a hóban, hogy az orvos fellőhessen, ötven fakitermelő és vasúti munkás törte. vágta a havat egyetlen ember életéért,

Szilvásváradon hátaslovat állítottak készenlétbe az orvosnak. De nemcsak odalent a völgyben indult meg a harc a hóhegyek ellen, hanem idefent a hegyen is. Telefonon értesítették a feketesári erdészt, s 6 fölülről töretett utat ökreivel.

— El tudod képzelni, mit éreztem? Az ember azt gondolja, hogy egyedül van a hegyen, magárahagyatva, segítség nélkül. És egyszerre csak hallja, hogy mindenfelé vele szoronganak, vele éreznek hozzá hasonló, egyszerű emberek. Munkások, erdészek ... Hatalmas dolog az, amikor sok-sok egyformán érző szív együtt dobban. Ez a leírhatatlan érzés adott erőt feleségemnek is, amikor azt mondta: „Már nem is fáj, meg fogom várni az orvost”. Erdész barátom pedig sietett vissza, hogy megtelefonálja a hirt: „Még semmi baj, ha jól igyekeztek, időben érkezik meg az orvosr

— Közben kivilágosodott.

— Tíz óra tájban feleségem ismét fájdalomra riadt. Ez az új roham jóval erősebb volt minden előbbinél. Most már kérlelhetetlenül közeledett a perc, amelyhez orvos kell, vagy szülésznő. Fiatal erdész barátom még mindig nálam volt, kimentem hozzá a konyhába és figyelmeztettem, hogy hiába, az orvost nem győzzük megvárni, az idő elérkezett... Érdeklődtem, tud ja-e, mit kell ilyenkor tenni, de ő se tudott többet nálam, hiszen egyikünknek sem kellett még gyerek szülésnél segédkeznie. A tisztaság a legfontosabb. Megmosakodtam mégegyszer, és ismét odaültem feleségem mellé. Az izgalom verejték- cseppeket csalt a homlokomra és megnyugtatásnak szánt szavaim inkább izgatták, mint megnyugtatták, annyira elvesztettem önuralmamat. Méa most is ki-kiszaladtam. hátha meglátom az orvost jönni, de mindig hiába A fájdalom-rohamok most már egymást érték, feleségem szünet

nélkül jajgatott. Igyekezett visszatartani fájdalom-kitörését, de így még' hátborzongatóbb volt nyöszörgése, nyögése. Rettenetes szeretteink, fájdalmát látni és tudni, hogy képtelenek vagyunk a fájdalmat enyhíteni Azt hittem beleőrülök. Hiszen mindezért, ami történt, magamat vádoltam. Miért is nem vittem le erőszakkal a kórházba, ha már a szép szónak nem engedett. Mindig azt mondta, hogy mig járni tud, addig nem tud dolog nélkül élni. S most itt van. Ha valami baja történik, mindenféleképpen az én telkemen szárad.

— Fogtam a karját és bolondságokat beszéltem. Egyszer csak azt mondja: „Te, Lajcsi, menj, nézd meg, mi »an kint mert csengetyűszót hallok!" Mivel én nem hallottam, semmit, szentül meg voltam győződve, hogy lázálmai vannak. De akkor én is olyasféle hangot hallottam, mintha csengőcskét rázna valaki az ablak alatt. Kirohantam a tornácra, s azt hittem, összeesek az örömtől. Bánkút felől négy ló jött, kis szánt húzva, nyakukban csengetyűk csilingeltek. A szánon, messziről megismertem, a massai szülésznő ült.

— Tíz perc múlva megérkezett az orvos is Bélapátfalváról. A többi azután ment a maga rendjén. Nem telt el egy óra, Ilonka a világon volt. Mert kislány lett, gondolhatod, az táncolt már a születése előtt is... De ezt a napot és azt az éjszakát sohase felejtem el. Mert, barátom, én azon az éjszakán, azon a napon a gyakorlatban tanultam meg. hogy nálunk a legnagyobb kincs az ember. De azt is megtanultam, hogy milyen nagy lélek lakik azokban az emberekben, akik ma élnek és ma találnak magukra igazán: munkásokban, erdészekben, orvosokban ...

• Bemet ■ wtnS JMtnt ■ Btikkfemsflion” eteti ktinyrtböl. )

POLGÁR ISTVÁN:

Lehetetlen nyugton maradni

Feszültem, forró volt az arcom, győztesnek hittem magamat, lökött rajtam az akarat, a düh, hogy ne hagyjak a vak világot elpusztulni gyarlón a kárörvendő ég alatt.

Elveim szírijéről lenéztem, szó szóra tört, a perc megállt, odaidéztem a halált, s ellenérv-sas jött, és kitárt szárnyából kétségen s reményen edződött gondolataimba egy pihe hullt, tollpihe-bomba — megszégyenítve hevülésem, mely villogott, mint harci bárd.

Mi vagyok én? És mik vagyunk mi, akik bolondul nekivágunk megint s megint — elérni vágyunk, minden rossztól megszabadulni? Paránynál is parányabb semmik, kis dolgokban kis mesterek, káromkodásos, testmeleg közösség, melyben sistereg a hétköznap, s ha ünnep csendít, játszunk, akár a kisgyerek.

Mire való szirtekre hágni, világmegváltó indulat drótjain rángatnod magad,

Etnát vinni szíved alatt mire való? — tollpihe száll, ni, tollpihe vagy, tollpihe vagy.

Csak perc volt, kurta perc, csak annyi, hogy e sugallat rámtiport.

Lehetetlen nyugton maradni, feszülve, hadakozva csak mi, csak mi formálhatjuk a kort.

Most itt ülök elcsendesedve.

Hanem holnap, holnapután, ahol felhőt ont a dohány, cigarettaszünetkor, este, ha rákezd egyik cimborám, műszaki konferencián, ha huzatot kap a tüzecske ...!

Ojra és mindig és megint kitörnek nemes düheink.

Pataki József rajzai