Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-02 / 234. szám
1966. október 2 vasárnap NÖGRÄD 9 CSANÁDY JANOS KÉT VERSE L Nyár végi lap Már lassan itt az ősz. A magány lezárja az évet. Minden kapu kitárva; mint kihűlt pajta-ajtók, lengenek. Keresztül vág a huzat a tájon csendesen. Szép, szomorú cső konoklik, zsebbe kerülnek a monoklik, hogy meg ne ázzanak. Libák, libák kavarognak, varjak kárognak, kiált sirály-csapat, kíséri az üres hajót. Nincs utas, nincs galacsin- alamizsna, csökkent az idegenforgalom, elvándorolt a turista, a gólya, a fecske, a nyári cirkusz sátor, a gyáva oroszlán és a bátor . majom. Loccspoccs a járdán. Medrében leng a Balaton árván, mint utolsó levél kihűlt vulkánok galagonya-ágán. II. Otthonok Ezek a nehéz arcok, komolyak, a sörtchaj, az ifjúsági-szeplők. Pattanások, a megfogott szavak, mint szerszámaik: nehezen kelendők, és nyugalmuk, mellyet a bizalom ültetett ifjú és izmos szívükbe: hogy munka és kenyér az asztalon, melyet az otthonokban körbeülve közösen, szépen fogyasztanak el apáik sorsától messze-kerülve; akik úgy gyökereznek már c földbe, mint az erős növények, tartva talajukat és megtartatva tőle minden viharokban, minden időben; a nemzedék, amelyet elkerül „Az ifjúság” viták hullámverése, \ satupadra, iskolapadra dőlve tollal, szerszámmal, alig hallhatón, s harsogva zengi a jövő dalát! Szlovák György: Színpadi pillanat Suha Andor: Hazudni kell A riporter a Népszínház utcában készített riportot» az utcaseprőről. Hogy miért választotta pont a Népszínház utcát? Istenkém. Hát választhat egy riporter? Ezt ajánlották a köztisztasági központban. „Ott egy olyan fiatalasszony seper” — mondták —- „aki elég csinos ahhoz, hogy fényképezni lehessen, és elég okos, hogy el tudja mondani munkája lényegét, élete kanyarait. Harmincéves, elhagyott nő, két kisgyermekkel. És tanul. Az általános hetedik osztályát végzi. Mártír, de azért boldog, optimista is. Hiszen csinos és csak harminc éves.” Az újságíró korán kelt, mert az utcaseprők korán kelnek. Fényképezőgépét betöltötte. A lépcsőházban észrevette, hogy lóg a cipőfűzője, lehajolt, de elszakadt. Rossz ómen — gondolta. és beült a meleg kocsiba. Reggel ötkor érkezett a riport színhelyére. Az utca első igazi lakója a kőműves volt. Fél hatkor érkezett és egy kapun át hordta az udvarba a téglát, néha homokot és meszet is vitt. Ötven eves lehetett, ingujjra vetkőzött, maga elé zöld kötényt Kötőt. Fején kac- Kiás. kis piros svájci sapka volt. Az egész ember: életerő. És valami békebeli kisiparosság áradt belőle. — ö a barátom — mondta az asszony. — Vele szoktam megosztani a bajomat. Háromszor voltam vele moziban. Cukrot vett és házakisért. A második alkalommal megcsókolt. azóta tegezzük egymást. Ötven éves. de elbír bármelyik fiatallal. nekem elhiheti. Holnap is moziba megyünk, ö vette a jegyeket. Gyermekeim napköziben vannak, nyolcig ráérek. ö meg agglegény. A riporter mindezt faarccal végighallgatta, és addig kétszer lefényképezte , az utcát, a nőt, a buszsofőrt, a sarki újságárust, mindenkit, aki már arra járt. ..Élő riportot akarok” — mondogatta magában, és odament a kőműveshez is. Beszélt vele. mindenről, amiről két férfi beszélhet, kattintott közben a gépével. aztán to- vábbállt. Már nyitott könyv volt előtte az utca, és a nő élete. Keveset jegyzeteit, inkább a fejével dolgozott. Egy kissé fázott a keze a gépen, miközben bámulta a kőműves meztelen karján az izmokat. —Szép. romantikus rész lesz ez a kis tiszta, utcai szerelem a riportban” — gondolta. fi örült, hogy még a szerelmi téma is az utcán hever. Meghívta a kőművest két deci forralt borra, amit ilyenkor ősz táján már minden korcsmában főznek. Az ráállt. Kérte a csapost, hogy a bor jó fahéias és cukros legyen, aztán a kőműveshez fordult — Es mondja csak. bátyám. — szürcsölte a hír- laoíró a meleg bort — nem rossz Így egyedül? — Egyedül? Ne vicceljen elvtáo- sam. Két nagy fiam van, az egyik tanár, a, másik ügyvéd. És három unokám. Hát az asszony! Attól ugyan egyszer «em maradtam egyedül életemben. A farzsebébe nyúlt, elővett egy hatalmas brief- taschnit. és abból kiszedte a családi képeket. Elővett egy megsárgult névkártyát Is. — Itt alcímem, ha lenne szíves a képeket idekülde- ni. Tudja, amik kimaradtak a lapból A riporter rágyújtott egy Kos- suth-ra. Aztán a kőműves arcába bámult: „Vén gazember” — gondolta, de csak azért haragudott, mert elrontotta a riport legszebb részét. „Már megint hazudnom kell” — morogta magában. ,.A kőműves fiaiért, unokáiért. Hiába: hazudós szakma a miénk.” Tavasz az őszben Nádaadi Péter: A nóta /t lomból ébredt. Derűs volt az álom, s miután az ébredéssel megszakadt, a hatása alatt, még percekig élvezte a könnyed, boldog fiatalos hangulatot, amit húsz éves korában nem egyszer átélt. Kint szél fújt, hűvös, vízillatú őszi szél, mely idegmegnyugtató voVt, s a kéménybe hatolva dünnyögésével még csak fokozta szívében az álomkeltette szelíd derűt. Megint azt álmodta, amit a múltkor: a Caál kocsmában ültek legénycimboráival és daloltak. Olyan eleven volt még igy ébredés után is az álombéli kép: a hosszúkás, vastag, nyárfa deszkából ácsolt, s fehérre súrolt asztal, rajta a másfélliteres üveg családi sörök, vastag poharak. Sokkal több pohár, mint ameny- nyien voltak, mert hátuk mögött ott voltak, a zenészek. Kint, az ablakon túl csönd volt már, s deret hullajtott a holdvilágos októberi ég. De nekik ott az asztalnál meleg volt a fülük, a szesz, de még- inkább a barátság, az összetartozás, a fiatal gőg adta mámor fehér fényében élték az édes jelent. Daloltak. Űj- ra és újra csak azt a nótát, amit Kálmán Feri hozott valahonnan, s amibe valósággal beleszerettek mert szövegében, de még inkább a dallamában olyan tökéletesen kifejezte mindazt a bonyolultat, ami bennük élt. Ezt a pillanatot hozta visz- sza az álom. Olyan kedve lett volna hangosan eldúdolni vagy elfütyülni. Meg is tette volna, de nem akarta felkölteni sokat dolgozó, rossz alvó feleségét, gyerekeit, akik még bolondnak nézték volna, Így csak magában, száját füttyre ' igazítva idézte a dalt: Kis pej lovam, kesely a négy lába, Azon megyek idegen országban. Itt elakadt, a múltkor is, mikor ezt álmodta csak az első versszakig jutottak a nótában és felébredt. Másnap találkozott Kálmán Ferivel, aki most már persze Ferenc, és brigádvezető a szövetkezetben, ahol 6 — gyenge szervezetű és testi hibás Bíró Károly, — csak szíjjártó. Az ócska lószerszámokat. — van vagy hetven pár ló, — tákol- ja. Elmondta neki álmát és megkérdezte, tudja-e még a nóta második szakaszát. — Te ilyeneket álmodsz? — mondta a mindig siető, s gondterhelt Ferenc. A nóta végére persze nem emlékezett. Nem emlékezett a dal folytatására a másik jóbarát Bak Gergely sem. Pedig 6 jobban ráér fütyürészni, hiszen juhász. A szövetkezet birkaf atkájával jár. Mikor a nótáról kérdezte, bent járt a majorba, a juh-gomolyát adta át a tejkezelőnek. Rajta kívül Komáromi Imre él még a tíztagú komacsapatukból. Hatan már elmentek. Ki a háborúban, ki a fogságban, ki betegségben halt meg. Nagyon megritkult a kilencszázhuszas évfolyam míg egyenesbe jött a világ. így meditált magában egy jó félórát, aztán sikerült újra elaludnia. Reggel hatkor csörgött az óra. Sietve öltözött, hogy le ne késsen a teherautóról. A felesége is veszett-kedvű ilyenkor, nem jó a közelében lenni, mert csak összevesznek. Megviselt külsejű, törődött, öregembernek látja Bíró Károlyt a falu, ha így reggelente nyűhetetlen, barna bársony nadrágjában, bakancsában, — amit néha elfelejtett letörölni a portól, — rövid kabátjában, ütődött, zöld kalapjában, sánta jobblába miatt kezében bottal, borostás arccal kilép a kis kapun. Ki gondolná az ilyen emberről, hogy egy nóta dallama motoszkál a fejében. Még Komáromi Imre sem gondolta volna, akivel a Piactéren az autóra várva összeakadt Bíró. A határba ment kifelé Imre egylovas szekerével. Ö még egyéni paraszt néhányad-ma- gával a faluban. — Megállj csak, hogy is van? Én is daloltam már álmomban, — mondta a nagyra nőtt s már erősen hajlott ember. — Nem csoda, ha dalolta álmában: Imre húsz éves kora óta hegedülgetett. Töprengett is Komáromi pár percig. Próbált emlékezni, de nem jutottak eszébe a verssorok. De menni is kellett Bírónak, mert jött a teherautó. A műhelybe azzal a megnyugvással lépett be, amit a munkában szokott ember érez, ha újra kezdi azt. amit megszokott, ami nélkül üres volna a napja. Egy hámhúzó pártáját kellett újra varrni, mert el- foszladozott rajta a fonál. Görbe késével előbb elvagdosta a szakadozott, de itt-ott még tartó varrást, aztán árral kiszedegette az öltéseket. Megtisztogatta a ló izzadságtól, portól, sártól megvastagodott húzószíját. Belecsavarta a „csikóba” vagyis a szíjjártók varrószékébe. Spárgát hegyezett, megszurkolta, befűzte a két tűbe, s varrni kezdett. Sánta lábának jól esett az ülés. lelkének a nyugalom. Kint a major udvaron vontatók dübörögtek, silót szállítottak a gödrökhöz, disznók visítottak, mert mázsálták őket. A szomszédos gépműhelyben valami motort ber- regtettek a fiúk. Bíró Károly pedig varrt. Két karja egyszerre lendült hátra a spárgával. A fogásokat ismerő markában körínyedén mozgott az ár és a tü. Nyugodt, jó munka a varrás, az ember gondolkozni. álmodozni is képes munka közben. Ebéd után, mikor újra hozzáfogott dolgozni, hirtelen, anélkül, hogy gondolkozni kezdett volna rajta, felvillant végre emlékezetében a nóta folytatása. Nem az egész, csak egy töredéke: .. .Nem baj anyám, ha szegény is, Szegény vagyok én magam is. Szegény, szegény az én galambom is... Végre! Egészen felvidult, mintha valami kincset talált volna. S elkezdte énekelni, most már hangosan. Tudta: előbb-utóbb eszébe jut mind a hámm versszak. Vgy mulat az ember, túl ■* a negyvenötön. Ez is öröm: nyár végi öröm.
