Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-23 / 252. szám
n nögrAd TOftfl. október 23. vasárnap Vendégek köszöntése hogy vajon képes-e korunk költészete is hatni az egyéni sorsot is eldöntő történelmi- társadalmi folyamatokra, az emberek gondolkodására és cse lekedeteire ? H a nagyon röviden kelj megfogalmazni. A költészet napjai Budapesten resztvevőinek ars poeticáját. valahogy így hangozhat: rajtunk is múlik, mit hoz a holnap, merre tart Európa és a világ. Nem kis eredmény, hogy vendégeink — világnéA költészet napjai Budapesten — minden eddigi hasonló találkozónál vonzoűb és jelentősebb esemény-sorozat. Jelzik ezt mar az adatok: a rendezvények és a résztvevők nagy »zárna, a konferencia iránt érdeklődést tanúsító külföldi folyóiratok, újságok és rádióállomások tekintélyes névsora. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ezekben a napokban minden európai, aki szereti a költészetet, hisz a szép versek erejében, a népek-nemzetek egymást gazdagító szellemi barátságában, a kontinensünket behálózó híradások nyomán Budapestre tekint. Az európai líra reprezentánsai, legismertebb kiválóságai érkeztek fővárosunkba a kor költészetének időszerű kérdéseit megvitatni, Ismerkedni, barátkozni. Gazdag a hivatalos program, még gazdagabb a kölcsönös érdeklődés diktálta napirend, a beszélgetések, találkozások hosszú sora. Ez teszi lehetővé, hogy a vendégek a magyar kulturális élet javából is ízelítőt kapjanak, néhány koncert, színielőadés és kiállítás Impresszióját is magukkal vigyék. A legfontosabb és egyben legizgalmasabb — költőkről és műfordítókról lévén szó - mégis az: milyen képet kapnak vendégeink a versek fogadtatásáról. A számvetés ez- idáig igen kedvező. Barátaink — s ez nem udvarias frázisoK. hanem az őszinte elismerés szavai adják tudtunkra —csodálkoznak. Meglepte őket a személyük és műveik, s általában a költészet iránti érdeklődés intenzitása és hatósugara. Sökan közülük hallottak már arról, hogy Magyar- országon a líra nemcsak a költők és ,.irodalmi céhbeliek” elszigetelt ügye, hanem jóval szélesebb körben hódító szenvedély. De más az ilyesmit a helyszínen tapasztalni, mint olvasni, vagy hallani. A zetl és ízlésbeli ellentéteket áthidaló — egvséges meggyőződéssel vallják: hisznek a művészet, a versek emberformáló lehetőségeiben és hivatásában, abban, hogy a költők az emberi teljesség igényének kifejezésével, a vágyak, gondok és remények megszólaltatásával hatékonyan segíthetik egy humánus, szép jövö megszületését. Dersi Tamás Veress Géza: Ülő akt Vincze György: SÓGOR BÁCSI A faluban „öreg apám”-nak hívják. Anyámnak mindig „kedves sógor bácsi" volt. A kilencvennyolcat már elkerülte, mint a kilencvenhét ez is ügy elkopott. Kijár a szőlőbe és hű társát — butykosát — elviszi. Talán két pohár kadar között a világot kémleli, még mindig. Mert mióta jó Regina asszonya elment, a sok-sok gyerektől, családtól, tőle is —, s ott fent éli életét, nehezen bajlódik egyedül. Igaz, unokái és a dédek, körbeülik néha. Van közöttük egy ács, mérnök, s az a másik: „Olyan léha, kenyeret nem érdemel!" — Így mondja, de mérge eltűnő, pedig dús fekete haját kifakitotta az idő és most már mindenképpen nyűg a gyerekek nyakán. „Bizony!" — kiált, s hadakozik fürgén, cseppet sem öregen; „Én tizenkét gyereknek szegtem meg naponta kenyerem, és egyik se éhezett! No, no! Bár igaz, rongyosság —, az volt De ellene vajh’ mit tehettem, ha az élet fránya volt?!“ Akadozik, azért értem, mit mondani akar... „Tudod, nyáron nagy hőségben, tarlón csúsztattam a lábam, hogy az éles sarjú föl ne bökje... Ah, nem jártam bálban!" (Bánt, hogy elfáradt füle félre érti halk kérdésemet. S talán látásával is jócskán baj van. Meg bizton lehet: kutya nehéz már — csak úgy — mindent visszaidézni.) „Télen az erdőre! Oda jártam, hogy tüzelő legyen. Nem, nem úri fát, hanem csak a véknyát, azt adták nekem." — Mondja, beszéli egyre folyvást, bár ezt én is ismerem, szavaiból mégis újra előlép a történelem: A közelmúlt, mit sokan szívesen elfelednek. „Péter bácsi! Mi hát a hosszú élet titka?" — kérdezem. „Nem más az fiam” — s erősen rámnéz „mint a munka-értelem, mert rigóként repül az idő, ha szereted a dolgot Meg a becsületén ne ejtsen az ember soha foltot, akkor elszaladnak az évek észrevétlenül. Most is megteszem még a házkörüli dolgok apraját, csak a fiam zsörtölődik, nem tisztel már engem: apját! Szóval ez fáj, s inkább az nagyon, hogy soh’sem kapálhatok. Az kellene!” — és lélegzik, remeg — „Cudarul fáj é bot, mert mindig vele kell járni... Futni, hűm... nein szabad. Pedig hidd fiam oly szíves-örömest lennék én velük. Ügy egyben, a többivel. De félek, hogy az idő elüt. Múltkor az elnök mondta, a Sós gyerek. Ügy bekiabált: „Gyüjjön zsákolni bátyám! Hisz1 tudom, magának az se árt." Bár úgy lett volttá, de a szeme sarkából nevetett... Így aratás- meg szüretkor mozdul bennem a fájdalom, hogy nem lehetek köztük. Ez, ez a keserves bánatom. Vágnám én, igy ni!" (S mutatja, mint vágott rendet valaha, de felnyög, mert kenetlen kerékként nyikordul dereka.) „Haa, ácsi! hátod az évek, hogy elszeleltek?” A faluban „öreg apám"-nak hívják. Anyámnak mindig „kedves sógor bácsi" vott S érzem, véréből én is örököltem, — melyet megfestett az életértelem a munkaszeretetét; egyetlen jussom szívesen viselhetem. pontos fogalmazást elsőrendű kötelességüknek tartó költők véleményét komolyan lehet venni. Ha ők — franciák, oroszok, németek, lengyelek, olaszok. csehek és mind a többiek is — lelkesednek, érdemes szemügyre venni az okokat. Akkor is érdemes, ha jól- ismert. nálunk ma már természetesnek tartott jelenségekről van szó. Például aver- seskönyvék példányszámáról és kelendőségéről, arról, hogy Magyarországon egy évtizede nem megy ritkaság számba a nyolc-tízezer példányban megjelenő verskötet. S hogy olykor ilyenekből is új, második kiadást lehet — és kell! — nyomni. A versnek nálunk törzsközönsége van. A találkozó ankétjain és estjein ez a közönség aratja a legnagyobb sikert. Azok a fiatal és idős verskedvelők, akik váratlanul nagy számban jelennek meg az üzemi és társadalmi klubokban, az irodaimii színpadok matinéin. Jelenlétük is örvendetes — mondják a vendégek, de még figyelemre méltóbb az érdeklődés, a tájékozottság, ami a hallgatóság kérdéseiből és a versekre visszhangzó reagálásból egyaránt kiderül. Ez persze a kitűnő előadókat dicséri, ök most a legnehezebbre vállalkoztak. Idegen nyelv szavaival, csak a hangzás lehetőségeit kihasználva is tudják a vendég költők verseit úgy megszólaltatni, hogy a jelenlevő szerzők felismerjék és elégedetten vállalják a közös produkciót. S mindez nem csupán keretezi, nem is csak változatos színekkel gazdagítja a nemzetközi találkozó programját. A magyar közönség fogékonysága és érdeklődése a kortárs líra eredményei iránt, a legszorosabban összefügg a megbeszélések egyik legfontosabb témájával. Azzal a kérdéssel, A 85 éves Picasso Pablo Picasso 1906-ban még csak 25 éves volt, de sok barátja és tisztelője szei'int már akkor is nagy festőművész. Ma, hatvan évvel később még mindig nagy, újat és megint csak újat kereső, tág horizontokat bejáró. Egyéniségének bélyegét rányomta félévszázad képzőművészetére, szinte nincs olyan irányzat, vagy iskola, amely ne val- laná mesteréül és nincs ország, vagy világrész, ahol ne tisztelnék nevét. Egyes művei, mint a békegalambot ábrázoló rajza, a század legfontosabb és legismertebb jelképévé váltak, nagyszabású és bonyolult képei valameny- nyi modern képzőművészeti könyvben megtalálhatók. Ez a hatalmas hatás és a személyét övező népszerűség a történelem kivételes ajándéka, csak a legnagyobbaknak adatik meg. S Picasso életműve valóban a század nagyszerű eredményeit, kitágult látókörét és tragikus ellentmondásait egyaránt híven tükrözi. vein, ekkor készülnek gyöngéd körvonalú és törékeny szépségű Harlekin-figurái, a cirkuszosok és a vándorartisták életét rokonszenvvel bemutató kompozíciók. Igazságot szomjazó nyugtalansága azonban nem elégedhetett meg a perifériákra szorultak iránti rokonszenvvel. Az érzelmes képeket festő Pi- cassóból — 1908 körül — türelmetlen és rombolva építő szenvedély lobbant fel, amely aztán végigkísérte egész életében. A néger faszobrok, vagy a kései Cézanne-képek geometriája a valóság mélyebb és igazabb arcát ígérték számára. Megkezdődött az a formaelemző és formaépítkező munka, amelynek eredménye a „kubizmus” lett. Picasso, és francia barátja, Braque elsősorban csendéleteket festettek ezekben az években, a testek és a formák egymásba-kulcso- lódó játékát, dinamikus elevenségét igyekeztek megrasen geometrikus formái teljesen felbontották az addigi ábrázolás törvényeit, ám a formák azóta áthatották a modern civilizáció tárgyi világát; az építészettől — az autó-karosszériáig. Picasso művészete a későbbi évtizedekben is egyre változott és gazdagodott. Az 1920- as években az Európában turnézó Orosz Balett, és a számukra zenét komponáló Stra- vinszkij hatására Picasso is elkezdett egy neo-klasszikus korszakot, amelyben a népművészet figurái és mesés elemei nagy szerepet kaptak. A húszas-harmincas évek szürrealizmusa Picassot a kollektív hiedelemvilág örökségének, a mítoszoknak újra-felfe- dezéséhez vezette: a spanyol származású művész ekkor talált vissza szülőföldjének népi világához, a bikaviadalok tradícióihoz, és az arénán folyó küzdelem hősi erejű jelképeihez. A harmincas évek nyoi polgárháború tragédiája alkalmat adtak ahhoz, hogy ezt a mítoszvilágot Picasso ne öncélúan, hanem a humanitás küzdelmeinek és megpróbáltatásainak jelképeként ábrázolja 1937-ben festette „Guernica” című óriási vásznát, amely életművének koronája, itt összegeződtek korábbi korszakainak elvont kutatásai a XX. század gondolkodó és politizáló emberének szenvedélyes leikével. A 85 éves Picasso a soha nem nyugvó kutatószenvedély, a művészi bátorság, és az emberi nagyság, a békés alkotómunkáért vívott harc egyik eleven szimbóluma. E nagy művész művében a tragikus mellett mindig fontos szerepet játszott a komikus is; az álarc mögé rejtőző és igazi arcát és érzéseit csak a válságos pillanatokban megmutató Harlekin-figura. Harcolni az igazságért, és felszabadultan játszani, játszva teremteni — ezek azok az erények, amelyeket Picasso oly nagy erővel mutat. Ezért köszönti őt, születésnapján olyan hálával és szeretettel a világ. E nagy festő életútja is tele van mozgalmas fordulókkal. Spanyolországban született 1881-ben, s apja, aki szintén festő volt. már kezdettől a művészpályára nevelte. 1900—1901-ben látogatott először Párizsba, ahol az impresszionizmus művészete _ és Toulouse-Lautrec bravúros rajzai gyakorolják rá a leg- nagvobb hatást. A Montmartre és a Montoamasse kávéházainak életét festi, Idealizálás nélkül, drámai őszinteséggel. 1904-től kezdve végleg Párizsban telepszik le, ekkor kezdi festeni „kék” képeit, ezeken a külvárosok nyomorgó elesettjei jelennek meg szorongató éjszakai világítás ban. és szánalmas magányos ságban. A következő két-há- rom évben a „rózsaszín” árnyalat válik uralkodóvá műgadni. A kubista képek erő- erősödő fasizmusa és a spa(—y-> A „GUERNICA* Picasso e 3 1/2 m magas ét majd 8 m hosszú, szürke, fekete és fehér színű képen azt festette meg, amit átélt, amikor a német repülők, 1937- ben, a spanyol polgárháború idején, bombazáport zúdítottak a védtelen Guernica kisváros polgári lakosságára. A bika itt a fasizmust jelenti, a vadságot, erőszakot — (a háborút marokkói csapatokkal és német bombázókkal nyerték meg) — és a lándzsával keresztüldöfött ló a spanyol nép. A csupasz villanykörte, bántóan éles fényével mintha az óvóhelyek hangulatát idézné fel, a ló alatt a levágott kar a kettétört karddal meg a virág, a bika és a ló feje felett az égre gágogó, kétségbeesetten vergődő liba — minden csupa szimbólum. A téma ég- rekiáltó szörnyűsége ellenére a kompozíció klasszikus: « főcselekmény közepén háromszögbe van összefogva, a levágott kartól, a baloldali sarokban, a ló fején át a menekülő asszony hátranyújtott lábáig, a jobb, alsó sarokban. A középponti cselekmény mellett az oldalszárnyak — egyrészt a bika és a jajveszéke- lő asszony, a megölt gyermekével, másrészt a két kezét felnyújtó, fejét hátrahajtó asz- szony az égő házban és az ablakon kihájló fáklyát tartó asszonyt alak — egyensúlyban vannak. E festményen a szürke hol sárgásnak tetszik és mintha meleg volna, hol meg kékes és hideg. Picasso nem akarja lerázni magáról a francia iskola kifinomult színkultúráját. Ami az élőlények formáinak erőszakos eltorzítását illeti, arra feljogosítja a téma. A karikatúrában megszoktuk, hogy a művész túlozza, amit észre akar vétetni és elhagyja, amit nem érez lényegesnek. Itt Picasso a lelkét tette fel rá, hogy kifejezze ezt a minden emberi mértéken túli kínt, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Száz meg száz vázlaton át jutót( el, hosszú keresés, tapogatózás után ide, ahol minden vonás maga a tömör erőszak. (Rudolf Broby—Johansotl jellemzése alapján)
