Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-23 / 252. szám
1966, október 23. vasárnap HÖGRÁD O Sáadi Sándor: Egy férfi fütyörész A fuvolázó lány U a négyszemközt mondja, *" azt is nehéz lenyelni, kiváltképpen az olyan nyakas embernek, mint Vince. Hogyne pirosítaná meg arcát a düh, amikor a népek előtt szégye- nítette a tulajdon félesége: — Ha százszor, ha ezerszer brigádvezető vagy, akkor se parancsolsz nekem. De nem ám! Szószerint igy; legalább három tucat asszony és ember előtt. A harminckét holdas kukoricatáblán, amelynek sem elejét sem a végét nem lehetet látni. Es miért e ssá- jalás? Nagyrészt a kapa miatt. Igaz, hosszú nyelű, parádés szerszám; aki kézbe veszi, annak a derekát annyira megkíméli, hogy hajnaltól csillag- költéig nótaszóval kapálhat vele. Vince saját maga faragta a nyelét, és illesztette a kapájára. Könyvben olvasta, az is lehetséges, hogy a két év előtti jutalomutazáskor látta a Szovjetunióban, de egy bizonyos: érdemes volt megcsinálni. A brigádbeliek, főként az öregebbje, irigykedve nézi a derekat megkímélő alkotmányt és némelyik fogadkozik: „Ha találok az Érczi-erdőn jókora hosszút és kevés bütykűt, levágom a cserfáról, le én!" Csakhát az a nyél olyan legyen, hogy belesimuljon a tenyérbe. a fája nem hirtelen száradó; szívós, merev legyen, mint a vas, amellett könnyű, „Vincénk, hadd próbáljam meg" — kérleli valamelyik, de Vince, aki a brtgádjabelieknek a lelkét kitenné, mérgesen dobja a szót; — Ha az ingemet kéri, Mátyás bátyám, ebben a percben levetem, de a kapát nem adom ’ Javában, folyik a kukorlca- egyelés és, hogy másfelé irányítsa a figyelmet, rákezdi: — Két éve láttam a Szovjetunióban olyan masinát, amelyik a kukoricaszárat leszecskázza, a fejeket nemcsak letöri, de fosztja is. Gadóék nagyobbik lánya, az, amelyik daueroltatja a haját, és olyan rövid szoknyában jár, hogy a hajolásnál a combja java része látszik, hangosan nevet: — Vince bátyám, ide ne hozasson olyan masinát; a fosztást hagyja meg nekünk, mert nincs szebb, mint az őszi csillagok alatt nótaszóval kopoz- ni a csöveket TÓTH ELEMÉR: „Szégyentelen — gondolja Mari — törleszkedtél tavaly az uramhoz, kényeskedve sikong- tad az őszi csillagok alatt: „Nyughasson, Vince bátyám, ez a brigádvezetőnek is tilos." Süt a nap, verejték futja meg az arcokat, de milyen a fiatalja? Olyan, hogy harso- gón dalol. Mari összecsukja a száját, valamiféle szitkot is mormog magában, amikor látja, hogy az ura tekintete megragad a dauerolt hajún. Ad- diq-addig, amíg melléje sündörög, súgnak-búgnak, aminek a vége az, hogy Vince a lány kezébe csúsztatja a féltett kapát. fk/firi fújtat, mint a gőz- gép, elkapja az ura karját: — Nékem tilos kézbe fogni, más dolgozhat vele? — Tartsd a szádat — így vissza az ember és következne a többi, de motorbiciklijén a föld alól bukkan elő, Janár Jani a tsz-elnök. Tárgyal a brigádvezetővel, aminek a vége az — akkor már a föld megint elnyelte a Csepelt, gazdástól együtt —, hogy Vince parancsba adja: — Tizennégyen a konyhakertészetbe, paradicsomot kaccsolni! Sorolja a neveket, Mariét harmadiknak említvén és akkor buggyan ki az asszony száján az, hogy néki a brigádvezető nem parancsol. — Nem parancsolok? Éppen neked nem? Akkor ezt érdemied! A pofon csattant. Vince adta, Mari kapta. Az asszony ledobta a kapát, indult hazafelé. Vége a dalolásnak, nem hallatszik más, csak a kapák csattogása, néha egy-egy nyögés. Vincének hirtelenjében sürgős dolga akadt. A tanácsházán ajtót nyitogat, veri az asztalt bizonyos megígért, de meg nem kapott pétisó miatt, alkonyaikor tolvajként nyitja otthon a kaput, kémlel a ház felé. Az anyja csendesen megkérdezi: — Megütötted? — Szégyenitett a népek előtt. — Kötötte a bugyrot, kézenfogta a kisgyereket, ment, vissza se nézett. A vacsorát inkább túrják, mint eszik. Reggel mondja az öregasszony: — Éccaka hallottam a só- hajtozásodat. — Csak azért, mert a kisgyereket is elvitte ... — Nem csak azért... Igaz-e, fiam? — Ne faggasson, eredjen a dolgára. Eteti a baromfit, ki-be jár, Vince ül a pitvarszélen, beletúr a hajába, rángatja a bajusza rövid szálait, egy-egy sóhajtás is megnyitja a száját Hallja, hogy az öregasszony szekrényt nyitogat, sublótfiókot huzigál, nagyünnepi, barna szövetruhában lép ki az ajtón, mintha misére készülne. — Elmegyek, Vincém. — Hová, édesanyám? — Ha sietek, elérem a hatórás vonatot... Az állomásra menet, veszek a közértben a kisunokámnak csokoládét, a nászasszonyomnak sósborsze- szes cukrot... Sietek, nem akarom az éccaka megint a sóhajtozásodat hallgatni... Ne félj, hazahozom őket fnkább futott, mint sie- * tett a gyalogúton, amelyre ráhajolt a harmatban ázott vadszegfű, méhet rejtő szopóka és a fénylő levelű lósóska. Vince nézett utána. Először halkan, azután egyre hangosabban fütyörészni kezdett (Koppány György felvetek# Gyertyános Zoltán: Kenni, vagy nem kenni? Zongoraverseny 1966 Labrana Jorge Gomeznak 2 Jár-kel Európában az ősz. Jaj, keserít, ha dúlják erőműveid. Bartók. Liszt muzsikája zeng fel. Forradalmak zengzetes ígéretével Lehull a tájra, újra sikolt. átkiáltoz hazádnak a latin földrész. Benne a vissz hangos föld sí-rl. Az államokból szállnak a gépek föiétek. Engem sirat Ázsia, engem. Nem féltelek én mégsem Labrana Jorge. Sötét bikák a zongorák. Ha mind eléd futnának, hátuk lenne a fényes út. Azon jutnál a holdra. — Születésnapodra a legszebb ajándék lenne — szólt a feleség s nagy ásítás közben belefúrta magát a lágy paplanba. — Es a városka forgalmasabb helyére költözhetnénk ebből az udvari fészerből — toldotta meg a férj, Fábián. A feleségnek pillanatok alatt elszállt szeméből az álmosság. Kidugva kócos fejét a takaró alól, megfellebbezhetetlen hangon közölte véleményét: — De csak a műhellyel, semmi mással! — Jó, jó, elmondtad százszor. A rozzant üzlethelyiségre, ha megkapnánk, úgyis egy vagyon menne rá. — Rozzant! — repdikázott a feleség — Használaton kívül van, vagy három esztendeje. De a tanács mégsem utalja ki neked, bár féléve ott a papírod. — Ott! Mondd nem lehetne valahogy „meglökni” azt az ügyet? A feleség felült az ágyon. — Végre valami okos is kipattan abból az asztalos agyadból! Ahogy az apám mondogatta, isten nyugosztalja: ..Gyerünk azzal a kenőcscsel! Nem nyikorog és főleg jobban guruil, ha kenjük!” Fábián szája tátva maradt: — Mire gondolsz? A feleség arcon csókól ta: — Pénzre, no nem sokra Néhány ezer forintot igazán megér, majd behozzuk a réven. Az osztályvezető markába nyomod és kész. — De hiszen haldoklik az asztalosmesterségem, honnan szerzel ennyi pénzt? — A kuncsaftok adtak előleget tegnap a szekrényre, ma a rekamiéra. Futja ebből... Fábián alighogy ledőlt az ágyra, elaludt a felesége szentenciájával a fejében. Rettenetes álom kerítette hatalmába. Apja, a jó öreg Fábián százszoros nagysággá növekedve, kimeredt óriási szemekkel nézett reá, s így dühöngött: „Ötven évet éltél meg tisztességgel, és most korrupción jár az eszed? De méltatlan vagy a Fábián nemzetségre!” Ezután a rokonság valamennyi tagja ott termett és üldözőbe vette őt.. i Felriadt. A másik oldalára feküdt. Az álom most egészen másképpen folytatódott. Ragyogott a nap. s kellemesen enyhe szél lengedezett. Körös- körűi virág, és a virágok közötti ösvényen találkozott a tanács osztályvezetőjével, aki fejbóiintással átvette tőle a pénzt, és olyan fényesen ragyogott az arca, mintha ezerágú csillár lenne. S ez az áicmkép annyira elfeledtette vele a korábbi „apai intelmeket”, hogy reggel csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: szépen leragasztani aci- kornyás borítékot, ahová a pénzt tette a felesége. Mindenesetre bevett négy szean- nyi nyugta tót, majd elsietett. Menet közben többször megtapogatta a belső zsebét. A tanács első emeletén a szíve hevesebben vert — Rendkívül fontos dologban jöttem az osztályvezetőhöz — hajolt egészen közel a titkárnő füléhez. A titkárnő az osztályvezető ajtajára mutatott: —• Tessék befáradni t Fábián megfogta a kilincset Egy pillanatra megtorpant. Mentegetődző tekintettel szólt a titkárnőhöz: — Vagy talán más alkalommal? — Ugyan kérem, rendkívüli dologban bármikor — szólt a nő. — Menjen csak! Az asztal mellett egy középkorú ember ült. Iratokat böngészett. Fel sem tekintve mondta: — Nem gondolja. Katika,, éhgyomorra jól esne egy erős kávé? De nagyon erős legyen ám! Fábián elköhintette magát és arra törekedett, hogy minél több férfire valló jeleket adjon magáról. Az osztályvezető felemelte a fejét. Méltatlankodva végignézte a jövevényt, és az előbbitől egészen elfúló hangon kérdezte: — Nem tud olvasni? Kint a tábla, hogy csak 11-től van fogadóóra. — Iskolát végeztem kérem — válaszolt félénken Fábián — de én, Fábián Imre asztalos különleges ügyben jöttem. — Elővette a leragasztott borítékot és az asztal sarkára csúsztatta. — Ügy! — mondta az osztályvezető — a kérelmet az iktatóba kell vinni. — Ez nem az — hafoogta Fábián és az arcán szenvedés és elszántság tükröződött. — Önnek szól, személyesen önnek. Az osztályvezető a boríték után nyúlt. Feltépte: kiömlöttek a százasak. — Micsoda?! Engem akar megvesztegetni?!... A továbbiakban Fóbián csupán úgy emlékezett, mintha az első álom folytatódott volna. Kirontott a szobából, a felriadt titkárnőt majdnem elsodorta. Viharsebesen száguldott le a lépcsőn, ki az utcára A lakásuk közelében ocsúdott fel. Szembe jött vele a felesége valami papírt lobogtatva. — Megvan, aranyoskám, alighogy elmentél, a postás hozta. A tanács kiutalta at üzlethelyiséget. Fábián hápogva hátráit-hát- rált, le a járdáról, csaknem az arra robogó gépkocsi alá került... Időközben az osztályvezető behívatta a titkárnőt. Együtt számolták az asztalra kiterített pénzt: Kétezernégyszáz. — Az a szerencséje, hogy már megkapta a helyiséget.— A titkárnőhöz fordult: — Kérem ezt az összeget maradéktalanul küldje csekken a szociális otthon csekkszámlájára. Es feladóként írja oda: Fábián Imre asztalos.
