Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-23 / 252. szám
raw. október 2S. wosnjtn 7 Vasárnapi levél A költészet napjai Kedves barátom, bizony nagyon jót mulattam azon a kijelentésen, amelyet beosztottad tett, amely szerint ö sok könyvet vásárolt már életében, de elolvasni csak az unokái fogják. Egy jelenet jutott az eszembe a televízióban nemrégiben bemutatott bűnügyi filmből, ahol abból következtettek arra, hogy az öngyilkosság gyanúja hamis, hogy az áldozat életében nem olvasott verseskönyvet. Viszont nagyon megnyugtatott, hogy a televízióban éppen a bűnügyi filmsorozat első fejezete után játszották le a szó legszorosabb értelmében Burns egyik versben írott kantátáját Szabó Lőrinc színvonalas fordításában. Félre ne érts, ebből egyáltalán nem vonok le általános következtetést, amely szerint nálunk mindenki él-hal a szép versekért, vagy egyáltalán a színvonalas könyvekért, még akkor sem, ha az olcsó könyvtár sorozatban klasszikus írók írásai kelnek el rendkívüli nagy, ötvenezres példányszámban. Viszont eszejnbe jutott még egy humoros megjegyzés az egyik termelőszövetkezeti üzemegységvezető részéről, aki új lakása díszéül több festményt vásárolt, de az általa szépnek vélt képzőművészeti müvekből a legtöbbre azt mondták az illetékesnek vélt bírálók, hogy az a giccs kézzelfogható példája, ö pedig kínos helyzetében a tsz-elnökhöz sietett, hogy segítsen neki tanácsával. Azt mondta nagyon elkeseredett hangsúllyal: „Ha olyan képet veszek, amelyik nekem is tetszik, azt mondják rá, hogy giccs. Ha viszont olyan képet veszek, amelyről az a vélemény, hogy művészi, akkor azon két szénnel rajzolt kriksz- kraksz van és az van alája írva, hogy: munkásarc.” Az ilyen ellentmondások érthetőek, hiszen mindegyikünk vágya az, hogy elmélyült művészeti élvezeteink egyidejűleg érthetőek is legyenek, mint teszem- azt Petőfi versei. Viszont az is igaz, hogy napjainkban, amikor rakéták szárnyalnak a kozmikus térségek képzeletet meghaladó távolságaiban, a régebbi költői művek némileg avíttnak, réginek hatnak. Távol áll tőlem, hogy most a különböző művészeti irányzatok mellett, kivéve a szocialista realizmust, lándzsát törjek, elítéljem azokat akik maradiak, vagy elmarasztaljam azokat, akik úgy érzik, hogy versben és képzőművészetben egyaránt „bartóki színvonalon” állanak, amikor nagyon jól tudom, hogy a zenei érzékük elmaradottabb a képzőművészetinél vagy az irodalminál. Ellenben határozottan ki kell állítom azok mellett, akik hiányos műveltségük pótlására belterjesen, idegen szóval „intenziven” forgatják az irodalom klasszikusainak műveit, legyen az próza, vagy költői mű. Nem is a. giccs ellen akarom felemelni óvó szavam, hanem a sznobság ellen. Az említett filmből ugyanis az ragadta meg figyelmemet, hogy a kiváló költő müve ugyan megtaláltatott többek könyvespolcán, de senki sem költői értékei miatt forgatta, hanem valamilyen jelzést, hivatkozást keresett egy bűnügyre vonatkozólag. Kicsit átvitten, de sokkal egyoldalibban szocialista napjainkban is találkozhatunk hasonló jelenséggel. Nem árulok el titkot, amikor elmondom, hogy egyik hivatali vezető barátomnál személyes látogatásom alkalmával több olyan könyvet találtam az üveges könyvespolcon, amelyet én is szívesen fogadnék lakásomban. Ámde amikor arra került sor, hogy az illető hány könyvet olvasott el a saját tulajdonába került könyvekből, bizony nagyon zavarba jött. Kiderült, hogy a sok szép kötésű könyv csupán szobadísznek szolgál, mint egy nipp, mint egy porcellán őzike vagy egy tarkára festett manó. Hihetetlenül hangzik, de a könyvekből a család kilencéves gyermekén kívül senki sem olvasott egy árva sort sem és a kilencéves gyermek a könyvek nyomán kérdezte meg: „Apu mit jelent az, hogy céda?” Annál is inkább meglepett ez a váratlan tapasztalat, mert az illető munkahelyén, de a közéletben is a kultúra bajnokaként jelentkezik és megrója azokat, akik hivatali munkájukat elegendőnek tekintik személyi fejlődésükhöz, legfeljebb egy televíziós este erejéig hajlandók „tovább lépni” napi munkájukon. Mi ez, ha nem sznobság, a sznobok törekvése arra, hogy legalább külsőségekben törekedjenek bizonyos kulturális szint bizonyítására, de sajnos nem elérésére. Jóleső érzés, hogy a hasonló sznobok száma csökkenőben van. Ismerőseim legtöbbje lázasan igyekszik pótolni azt az elmaradást, amelynek oka éppenséggel elmaradott, régi gazdasági helyzetük, a felszabadulás előtti liorszak kiszolgáltatottsága volt. Nagyon örvendetes, hogy ellenpólusként elébük tudom állítani azt a közéleti funkcionárius ismerősömet, aki nemcsak szociográfiákból és statisztikai jelentésekből ismeri a parasztság, köztük az agrárproletárok, életét, hanem a szépirodalom alkotásaiból is és úgy beszél Móricz Zsigmondról, mintha személyes ismerőse lett volna. S amikor megkérdeztem, hogy honnan ez a tájékozottság, azt felelte: „Baráiom, ma csak az töltheti be igazán hivatását, aki lépést tart a kulturális fejlődéssel. Sőt éppen nekünk kell ösztönöznünk másokat arra, hogy kellő érdeklődéssel forduljanak az irodalom nagyjainak műveihez.” Jól tudjuk, hogy sokan vannak közöttünk, akik életüket nem a költők megismerésére, hanem csodálatos, szép harcokra fordították. De azt is jól tudjuk, hogy a békésebb, a gazdasági alkotásra fordított napok pihenő idejében mód van arra, hogy az elcsigázott elődök mulasztásait pótoljuk. Természetesen nem úgy, hogy verseskönyveket, regényeket vásárolunk garmadára, hanem úgy, hogy több könyvet olvasunk, mint amennyi a házi könyvtárban megtalálható. Segít ehhez igényeinket kielégítő, vagy legfeljebb korlátozottan kielégítő módon az üzemi, a járási és a megyei könyvtár. S ha igényeink mindezeken túlnőnének, akadnak még mindig országos könyvtárak, amelyekben bőséges, sőt kimeríthetetlen a választék klasszikus és mai, de mindenképpen színvonalas könyvekből. Lakos György Vitányi Ivánt Művészet és közérthetőség A művészet és a közérthetőség kérdései körül igen sok vita zajlott már le az utóbbi években A viták sokszor szenvedélyesek és élesek voltak, de volt egy nagy hiányosságuk; nem igyekeztek tárgyilagos vizsgálódással a dolog mélyére hatolni. Véleményem szerint azonban itt olyan súlyos problémáról van szó, amelydben nem szabad elhamarkodottan ítélni, még kevésbé a tények helyett vágyainkból kiindulva. A vágyak és kívánságok helyett a közönség és a művészet kapcsolatának tudományos vizsgálatára keil építenünk. Mit is jelent az, hogy közönség? Ne vegyük felesleges okvetetlenkedésnek ezt a kérdést, olyanféle iskolás „tudományosságnak”, amely mindent meghatározással akar kezdeni. Azért kell ezt megkérdeznünk, mert a fogalom, pontosabban a közönség szerepe nem mindenki előtt tisztázott Az ugyan nyilvánvaló, hogy a közönség valahol a művész és a nép között van. mindig szélesebb körre terjed ki, mint a művészek csoportjai, de szűkebbre, mini maga a nép. Szerepe tehát általában véve a közvetítés, amely azonban bizonyos történelmi viszonyok között (tehát elsősorban a kapitalizmusban) könnyen vált át szigeteléssé. Ezért aztán sokakban ébredt fel a vágy, hogy a közönséget legjobb volna kiküszöbölni, s helyébe olyan helyzetet teremteni, amelyben a művész közvetítés nélkül, közvetlenül fordulhat az egész néphez. Ebben a felfogásban a közönség múltbeli „csoke- vény”, már pusztulásra ítélt rossz, amely a kapitalizmus maradványaival együtt el fog halni, hogy átadja helyét a közönséggé vált népnek. Csakhogy ez utópia, és nemcsak egyelőre, de mindaddig, amíg a társadalmi fejlődés várható menetéről képet alkothatunk magunk-^ nak. A jövő kommunista társadalma például semmi esetre sem jelenti azt, hogy minden embernek egyforma Kell legyen a művészi ízlése, sőt éppen azt teszi lehetővé, hogy saját hajlamainak megfelelő művészi tevékenységet folytasson. Ami nem jelent egységes közönséget, hanem éppen a közönség magasfokú differenciáltságát. És nem is különbözik majd ez olyan nagyon a jelenlegi helyzettől' Hiszen lényegében ma is majd minden ember közönsége valamilyen művészetnek; a nép tehát nem közönségre és nem-közönségre oszlik, hanem ennek a fajta művészetnek és annak a fajta művészetnek a közönségére. Amiben változást várhatunk és akarhatunk, az az, hogy az igazi művészet minél szélesebb rétegekhez jusson éL Amazt nem várhatjuk reálisan, hogy a mai, a differenciáltság egy nagy, egységes ízlésű néppé szélesedett közönségnek adja át a helyét. Nem várhatjuk, hálistennek, — mert nehezen tudnék szörnyűbbet elképzelni is a művészet jövőjére nézve ennél. A művészet fejlődésének lendítőereje ugyanis éppen a különböző ízlésű művész- és közönségcsoportok küzdelme. Amit várhatunk és amiért dolgozhatunk, az „csak” az, hogy ebben a sokoldalúan rétegzett közönségben minél nagyobb legyen azoknak száma (és súlya), akik a jő és a legjobb művészétnél? szolgálnak közönségül. És ez is igen-igen nagy dolog! A fejlődés útja ebben az értelemben csak a jó művészet közönségének kiszélesedése lehet Nem ledet kikapcsolni a közönség szerepét A néphez az út a közönségen keresztül vezet E nnek a dialektikának fel nem ismerése tragikus ellentmondásokat eredményezhet. Ebbe kerültek bele például azok s zeneszerzők, akik a népre való hivatkozással akarták túlhaladni Bartókot, mondván, hogy Bartók kevesek számára való, „ezoterikus” művészét s ők majd az egész néphez fordulnak kantátáikkal. Az eredmény: Bartókot egyre többen értik és szeretik, a koncerttermekben nemcsak Bartóknak tapsolnak, hanem olyan követőiknek is, akiket az előbbiek eleve érthetetleneknek bélyegeztek. És itt érkezünk el a közérthetőség annyi vitatott és legtöbbször félreértett fogalmához. Véleményön szerint ugyanis félreértés e kérdést pusztán formai szempontból tárgyalni. Sőt ha azt tartanánk érthetőnek — amint sokszor teszik —, ami tartalmától függetlenül azonnal, minden képzettség vagy elmélyedés nélkül érthető mindenki számára, akkor közösséget vállalnánk minden olyan esztétikával, amely a kellemest, a „bevérzést”. az önélvezetet fölébe helyezi a szépségnek és az igazságnak. Megtagadnánk a művészet igazi társadalmi küldetését, ha az érthetőséget szükségtelen - nek. feleslegesnek vagy egyenesen hiábavalónak bélyegeznénk. A kérdés lényege ott van, hogy a közérthetőséget nemcsak a forma és a téma. hanem a mű egész szempontjából kell megítélni, beleértve mindenekelőtt a tartalmai Bartók művészete, ha pusztán a formát tekintjük, létrejöttekor semmi esetre sem volt „közérthető”, s valóban, néhány ember ha értette Magyarországon. Ha Itt megállná»!?, akkor a marxizmusnak Hu- bay Jenői vagy egyenesen Zerkovitz. Bélát kellene vele szemben előnyben részesítenie. Ha azonban azt nézzük, hogy Bartók művészete vallomás a XX század európai emberének életéről, sorsáról, helyzetéről, küzdelmeiről, s hogy ezt Bartók olyan szélességben és mélységben ölelte ál mint rajta kívül a zenében senki más, akkor nem várhatjuk, hogy ez a vallomás a? „Ujjé, a ligetben nagyszerű” közvetlenségével ömöljön ajkáról. Mindazok, akik Bartók művészetét korszerű esztétikai fegyverzetében vizsgálják, elmondták, hogy ehhez a hatalmas feladathoz, éhhez a roppant mondanivalóhoz képest Bartók bámulatosan egyszerű es érthető, tartalmát és témáját minden esetben a legtisztább világossággal, a leg- logíkusaibb rendben fejezi ki Elsősorban tehát nem azért nem értették, mert új zenei eszközöket hasznait, hanem mert olyan dolgokat mondott, amelyet akkor kevesen akartak, vagy tudtak megérteni Ez az oka annak, hogy Bartók érthetősége ma napról napra növekszik, az egykor vele szemben érthetőnek kikiáltott zeneszerzők mellett pedig ma fáradt unalommal megy el a közönség. V égső soron nincs vagy legalábbis alig van olyan művészet (ha valóban művészetről van szó!), amelyet kisebb vagy nagyobb fáradtsággal ne lehetne megérteni. A kérdés nem az, hogy könnyű-« vagy nehéz a műhöz vezető út, hanem hogy ha eljutottunk hozzá, mit kapunk tőle. Egy-egy „nehezen érthető” talmi műalkotás sivárságára éppen akkor döbbenünk rá, amikor más megértettük, a az értésben banálisnak, elcsépeltnek éa leegyszerűsítettnek mutatkozott. Nem a műalkotás a fontos a mi számunkra, hanem az élet; nem az a fontos, hogy érthető-e a mű önmagában és önmagáért, hanem az. hogy érdemes-« megértenünk? Nemcsak a „közérthetőség”, de a „köz- értendőség” Is, nemcsak az. hogy öt értjük-e, hanem az ja, hogy meg tud-e értetni velünk valami lényegeset az életről, sorsunkról, jövónkról, küzdelmeinkről, az emberi társadalomról. De ezen belül a művésznek a művészet lényegéből fakadó esztétikai és társadalmi kötelessége, hogy mondanivalóját — annak szintjéhez képest — maximális világossággal fejezze ki. Az igazi művészet — ebben az értelemben — mindig közérthető. Uszályok a Dunán Koppány György felvétel*
