Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-25 / 228. szám
fi N ö G R A D 1965. szeptember 25 vasárnap Barna Tibor: Jevgenyij Vinokurov: Balkézi AZ ÖREG Fedor Illés már a temetést követő harmadik héten azzal hozakodott elő menyecske lányának, Esztinek, hogy házasodni akar. Eszti akkor még alig törölte le a gyászeset könnyeit, s ha anyját, az örökké szájas, folyton veszekedőt nem is szerette különösebben — inkább az öregemberhez húzott — most mégis pogánynak vallotta apja tervét. Már csak a világ miatt is. Meg is mondta az öregnek, hogy ott van a helye Krisztus mellett, a latrok keresztjén, balról, ahonnan egyenest a pokolra jut..., hogy hatvannégy éves fővel nem fér már a bőrében, Fedomak nem nagyon volt bátorsága tovább feszegetni az ügyet, dünnyögött valamit és abbamaradt az egész. A múló perpatvar után tovább jól megvoltak együtt, Esztivel, meg az urával, Sándorral, meg a két gyerekkel. A két fiú különöst szemefénye volt az öregnek. Mindkettő igazi Fedor- vér: aprófajta, zömök, nagy fejű, mint a gyalog sakk. Szakasztott mását látta bennük. Szóval békesség volt a házban. Ami Fedor anyagi dolgait illeti, arra sem panaszkodhatott. Raktáros volt az építő- vállalatnál, mert a kétkezi munkát ugyan bírta még. de a járás-kelés az állványokon, a mászás, tornászkodás, nehezére esett. Így került a raktárba. Nyugalmas poszt volt ez. éppen megfelelő neki. Zsuzskával is ott jött össze, még a felesége életében. Széles, öblös asszony volt Zsuzska. Bírta a munkát is. a szekálást is, a tréfa vasta- gabbját is egyformán. Az ismeretség tulajdonképpen egy kiadós pofonnal ketdődött, Űny esett, hogy Zsuzskát egyik délután a brigádvezető valami apróságért menesztette a raktárba. Fedor akkor látta először a nőt, annyit tudott róla mindössze, hogy faluról jött az iparba, még azokban az időkben, amikor a nagy népvándorlás indult a földekről a város felé, meg azt, hogy jól tűri a kétértelmű tréfát, amivel férfinépség szívesen traktálja az asszonyokat. Ahogy akkor először megmust- rálta, rögtön kedvére valónak lelte az asszonyt. Menten kész lett az elhatározása, hogy szerencsét próbál vele. Keresgélt egy darabig a kívánt anyagok között, hadd teljék az idő, hadd melegedjék az ismeretség, aztán végül azt mondta a türelemmel várakozó asszonynak: jöjjön vissza munkája után, akkorra előkészíti, amit kért. — Véti ember mán maga, ha egyszeriben nem tudja előszedni — nyelvelt indulóban Zsuzska s úgy nevetett hozzá, hogy Fedornak egyszeriben veresedni kezdett a tarkója. Nézte meredten a kötény alatt is hivalkodó asszonytestet, aztán az ajtót, hogy jöhet-e valaki. — Hát ilyen nő ez — örvendezett magában —, csak nyúlni kell érte? Bolond volna, ha elszalasztaná, dehogy szalasztja. Az ajtóhoz lépett, rátolta a reteszt: — Előszedem én most is, ha most tetszik — s nyúlt előre, belemarkolt a domború köténybe. Átkapta az asszony derekát, lehúzni a széles asztalra, de Zsuzska úgy feszült, mint az acél, Fedor nem boldogult ellene s érezte, szégyenben marad, a nő erősebb nála, hát méginkább erőlködött. — Ne bolonduljon!... Eresszen. A BIRKÓZÁS jóformán pillanatokig tartott, aztán úgy dőlt el, hogy Zsuzska kirántotta magát és hatalmasan képen vágta. Olyan ereje volt a pofonnak. Fedor percekig szikrákat látott. — Ezt merted, te ringyó?. A fajtád bugris istenit! Zsuzska már az ajtót nyitotta. villogó szemmel onnan feleselt vissza: — Akármi vagyok, az vagyok. De próbáljon meg piszkolódni, kilátom a szám én is megmondom, maga micsoda! Fedor első dühében csakugyan bosszút forróit, de időben rájött: kinevetik, őt nevetik ki, ha közszájra adja az esetet. Jobbnak látta hát hallgatni. Mert mi is történt tulajdonképpen? Nem világnagy dolog. Nem sikerült, hát nem. Van még asszony más is, mindenféle. Inkább azon kell lenni, ki ne tudódjék a pofon. Fene, aki megeszi az egész hülyeséget. Teltek-múltak a napok, de csak nem tudta elintézettnek venni Zsuzskát. Ha kinézett a raktárablakon, gyakran belé- botlott a szeme, amint megy a hullámzó pallókon, erős, barna karjával olyan biztonsággal fogja a mait erős tragicsot, hogy szobrász mintázhatná. Nem szép, az igaz, széles, csontos parasztarca van, de a ruha, a könnyű vászonruha úgy megfeszül rajta, szinte egy lépés még, végighasad, lehullik, mint felesleges holmi. Előbb észre sem vette, hogy reggelente gondosabban készülődik. Újabban háromszor is borotválkozott hetenként. Felesége. aki már erősen betegeskedett a szivével, a vérnyomásával, az figyelt fel hamarabb e tünetekre, s nem tudta mire vélni, hogy egy nan a bajuszát is lehúzta az ember. AZ ESET óta csak munka- kaügyben érintkezett Zsuzskával. Beszéltek a legszükségesebbet, ez, vagy az az anyag, vagy szerszám kell, 6 kiadta, ami kell. Nem érintették a történteket. Egy szombati napon adódott, fizetés napja volt, hogy néhányon összeverődtek betérni pohár italra a munkaközeli vendéglőbe, lemosni a gégéről a hetes téglaport. Csak menet vette észre, hogy Zsuzskát Is maguk közé fogták az emberek. Fedor állt az asztalnál, várta, hogy rendeződjenek. Nem akarta, hogy kényelmetlenségre Zsuzska mellett kelljen ücsörögnie. Végül addig várt aztán, míg csakugyan melléje jutott. Mintha kicsinálták volna, tervből, mintha csak tudnának róla a fiúk, ami volt. De honnan tudhatnának?... Nem tehetett mást, odaereszkedett az asszony mellé, hallgatott, ivott bort, hallgatta a többit, nem szólt. Zsuzska sört ivott. Kényszerűen érezte magái, mert ahogy moccant néha a lába az asztal alatt, minduntalan a Zsuzskáéra talált, s ez vérhullámokat lökött a fejébe. A nő mindebből semmit nem vett észre, legalább úgy mutatta, hogy semmit. Ha hozzáért, nem húzta vissza a térdét, hagyta, beszélt tovább, fecsegett szemközt Vágival, Fe- dorban szinte az a gondolat ébredt, ez a nő tán azt hiszi, Vágival nyomakodnak. Erre a gondolatra feszesre ült a székén. A társaságnak vidám kedve kerekedett, hangoskodott, tíó- tázott, de Fedort nem fogta most közöttük a hely. Úgy döntött, hogy hazamegy. Csendesen, feltűnés nélkül, mintha csak mellékhelyiségbe indulna. S akkor Zsuzska váratlanul feléje fordult. Ügy fordult hozzá, olyan nézéssel, mint akik közt soha, semmi harag nem volt. Derűs volt a szeme, úgy mondta: — hássa, bolond maga. Illés. — Hogy érti? — kérdezte Fedor gyanakvó óvatossággal, mert valami ellene irányuló csúfságot szimatolt a ködös bevezető mögött. Fondorlatos cselvetést. — Hogy érti? — Tudja azt úgyis .., Tudja maga. A TÖBBIEK a pohárral foglalatoskodtak, nem ügyeltek rájuk. — Hát, ha ügyit tudom, mondja meg. Mert nem tudom. történet Az asszony megemelte sörét, Fedor poharához koccintott: — Na, a békességre. — Arra? — Arra hát. Nem haragszom. Fedornak eszébe villant a pofon, a szégyen. Méghogy ez nem haragszik?! De nem szólt, kiitta egyhajtásra a bort. Jól van na. ö sem szereti a haragot. Jobb a békesség. Csak ne kívánná annyira ezt a nőt, még veszettebbül, mint a kudarc előtt. Pedig annak már féléve is lehet. Akkor még élt a felesége. De talán épp ez az, hogy már nem él, harmadik hete, hogy eltemették, isten nyugtassa. A magányosság. Épp ezért kívánja annyira Zuzs- kát, bizonyosan. — Mert, tudja, én tisztelem ám magát. Jó dolgos volt, azt mondják. Meg mondják: ér maga most is annyit, mint sok fiatalabb. Erezte Zsuzska erős combja az asztal alatt lassan a térdére ül. Egyszeriben gyöngyözni kezdett a homloka. — Hát maga? Na, ismer maga engem? Mondja meg. — Persze, hogy ismerem. — Nyavalyát ismer. Tudja: ki vagyok? Hogy azt mondták rám: kulák vagyok. — Az volt. Az csak volt. Eltörölték. — Mért kellek én magának? Hogy kirúgják? ... Miattam? — Az csak volt, mondom. — Az abrosz alatt végigmarkolta az asszony combját. Ujjaival befészkelődött a meleg ölbe. — De ez van. Megfoghatón. Zsuzska elhúzódott egy keveset, de melege még mindig átsütött Fedor kezére. — Hiszen, ha nem félnék... ha nem félteném ... Hogy miattam. .. hogy énmiattam kidobják a helyből... A szolőheqiftg... A szőlőhegyig nyújtózik az ezred. Kárpátalja. Hosszú pincefüzér. A katonák sisakból isznak, esznek, Csorog az ajkán, úgy hörböl a tüzér. A sisakokban az újbor, forr, morog! S kinek az előbb ágyú volt a gondja — Mint a kvász! — kiabálja. — Hej, harcosok! Istenemre, könnyű kis bor! — és mondja, Mondja. Most harmonika basszusa szól, És a földre sunyi félhomály lapul, Majd a kék cg könnyed magasából Mint az újbor színe, csillag fénye hull. Ferencz Győző fordítása Jobbágy Károly: Szonett melyet a költő Úrnője betegsége idején írt. Hozzátok szólok tündöklő mezők, erdők s hozzád te ékes Napsugár! Lásd! — kedvesemre kések kínja vár, hát jöjjetek és segítsétek őt. — Sokmindent mondanak. — szerénykedett Fedor, de belül úgy érezte, mintha hájjal kenegetné az asszony. — Azt mondják? — Hogy ér annyit. — De maga... csak nem akarta. — Mit? — Nem akarta. Hogy megmutassam. Hogy érek annyit. Az öreg Fedor aznap állt asszony lánya elé a szándékkal, hogy újraházasodik. Mert akárhogy is — úgy gondolta végig, úgy hányta-vetette meg —, jó dolog egy asszony balkézről, de feleségnek, hiába, mégiscsak úgy a legjobb. Az 5 korában mindenesetre. HOGY nem úgy lett mégsem, ahogy akarta? ... Nem ó tehet róla. S ha Zsuzskának meg mindegy!? ... Hát akkor: neki is oké! Ti pipacsok — a virító erőt adjátok néki és erős sudár derekatok fák, hogy ha jő a nyár, keményen álljon a világ előtt Vagy vegyétek el tőlem mindenem; a szemem fényét és csontos kezem erejét... el, az egészségemet, s adjátok néki... Mindent, ami van. Habozás nélkül s boldogan, mint ahogy én e pár sor éneket. Kasári utcarészlet. Szabó Gáspár rajza Somogyi Albert: Tclclőzö strófák A táj kopott és dísztelen (S a nyári ég is hova lett?) Mi még sárgán és félve: él, Halálra váltan nem beszél. Halálra vált hús hallgatás Köszönti a telet Az élet szép és élni jó Mondja egy régi operett S e régi operetten át Szépülni látom a halált Szépülni látom a telet, Mely ing az őszi fák felett: S én nem hajtok fejet. Gáldonyi Béla: Riporter egyenruhában a lacsony, feltűnően piros arcú, cserzett bőrű katona volt. Amikor megismertem már ezredesi rangot viselt Azt mondta, hogy a bőrét a négyéves firontszol- gálat készítette ki, cserzette érdesre. A halál állandó közelsége pedig mély barázdákkal jelentkezett az arcán. Arra különösen büszke volt, hogy akkor született, amikor a Vörös Hadsereg megalakult Különben névrokona volt annak a Komyilovnak, akit a polgárháború Idején alaposan megszalasztották a voröskam- nák. Ez a kettősség Inkább csak külsőségnek számított, valójában kitűnő lövész volt; pisztolyban a Szovjetunió többszörös bajnoka. Nagy ballisztikai szaktekintély, aki a a röppálya adatait memoriterként sorolja, ha éppen álmából ébresztik, és aki bekötött szemmel is pillanatok alatt szétszedi a nem éppen könnyű Gorjunovot, aki a gyalogsági pisztollyal röptiben eltalálja a felserrenő fácánt Igazi katona volt. Kifogyhatatlan a különféle, érdekes fronttörténetekből. Akadt közöttük szomorú és kedvesen vidám, emberséges cselekedet és a háborúban teljesen megszokott kegyetlenség is. Már akkor — az ötvenes évek elején — őszintén beszélt, hogy hallgatni is félt az ember a szavát, hátha valami katonai, vagy politikai vétket követ el már azzal is. Nos, a történetek között is vannak kedvesek és kedvesebbek. Komyilov ezredes történeteiből a legkedvesebb volt az újságíró esete, ami egy frontra küldött haditudósító viselt dolgait mondja el DD Akkoriban az ezrednél a mesterlövészeket 1 rányitotta Komyilov őrnagy. Mint országos céllövőbajnok és mint kiváló szakértője a különféle lőfegyvereknek, nagy hasznát vették ebben a beosztásban A mesterlövész sokszor egymaga csatákat nyert egyetlen jól Irányzott lövésével az előretolt fedezékből. Távcsöves puskájával megleste és megsemmisítette a Wehrmaeht-pa- rancsnokot, a tüzérségi figyelőt, a parancsnoki gépkocsit. Mivel a szovjet felderítés nagyon Jől működött, a németek a kisebb támadásokat, a helyi jellegű harci feladatokat nem rögzítették térképekre. Csupán szóbeli utasításokkal irányították a front kisebb egységeit. így aztán egy-egy zászlóalj vagy század parancsnokának a kilövése legtöbbször a tervezett támadás meghiúsítását jelentette, vagy legalábbis néhány napra el kellett azt halasztani. Ezeket a mesterlövészeket irányította az ezrednél Kor- nyilov őrnagy. Kijelölte számukra a legalkalmasabb helyet. Sokszor napokig Ültek Így, dermedt némaságban és mozdulatlanul figyelték a biztos kezű katonák a front túlsó oldalát. Meglesték, milyen időközönként indulnak ellenőrzésre » szemben álló német egység parancsnokai, hol ütötték fel tanyájukat a tüzérségi megfigyelők? És csak akkor tették ujjúkat a távcsöves puska ravaszára, amikor már teljesen biztosak voltak a dolgukban ... Moszkvában — a háború utolsó évében — egy fiatal riporter jelentkezett frontszolgálatra. Egyik napról a másikra kinevezték haditudósítónak. Egyenruhába bujtatták, nagy csizmákat kapott, két pár vadonatúj kapcával, hogy könnyebben lépegessen bennük. A félcipőhöz szokott lábakat hamar kikezdte a rosz- szul tekert kapca, a csizmák kemény kérge. Es Anatoli j Petrovicsnak majdnem ez okozta a vesztét. A magyarországi fronton, Tolbuchin marsall parancsnoksága alá tartozó szakaszon, „A” hadosztálynál katonás rövidséggel fogadták. An?- tolij Petrovicsot az ezred törzsparancsnoka röviden tájékoztatta a harci helyzetről. — Nos, akkor miről is akar ön írni, ha már kijött a frontra? — Természetesen a mesterlövészekről — válaszolta határozottan a fiatal riporteri Már sókat hallott róluk és izgatta a fantáziáját. így folytatta: •— Ugye, törzsparancsnok elvtárs, ön is helyesnek tartja a témaválasztást? Az alezredes rövid úton intézkedett. Nem sok időt vesztegetet; a
