Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-18 / 222. szám
1988. szeptember T8. vasárnap NÖGttAÖ 7 Vasárnapi levél A giccsröl A giccs tulajdonképpen művészeti selejt — Írod leveledben, kedves Barátom, és azt kérdezed tőlem; meddig tűrjük még a selejtgyárosok tevékenységét, akik a művészet égisze alatt háborítatlan nyugalommal terjesztik értéktelen termékeiket. Kérdésedre nem adhatok megnyugtató választ, különösen a „meddig”-et illetően, hiszen jól emlékezhetsz arra a kampányra, amely ebben az ügyben néhány esztendővel ezelőtt szinte minden újság hasábjain hónapokig lángolt. Emlékezhetsz és tisztában lehetsz eredményével. Az eredmény, amint azóta is észlelheted, egyenlő a semmivel, sőt a semminél is kevesebbel, mert a giccs addigi hagyományos formái az utóbbi időben mintha újakkal „gazdagodtak” volna. A giccsnek arról a megjelenéséről, amely piacainkat, vásárainkat, búcsújáró helyeinket színes falvédök, fára mázolt olajképek formájában lepi el, szinte már haszontalan szót ejteni. A giccstermelés kismesterei — bármily kártékonyak is — nem hiszem, hogy fő és központi problémát képviselnének. Ha a művészeti selejt ellen bármi eredményt kívánunk, nem rajtuk kell a számonkérést elsősorban kezdenünk. Kiken tehát? — kérdezed ezek után joggal, s mondhatom, roppant kényes kérdés megválaszolására kény- szerítesz, mert a válasz egész sereg méltatlankodás, reklamáció alapjait veti meg. Jobb is talán, ha megkerülöm a kellemetlen összecsapást és inkább rád bízom a további következtetéseket. Nos, lássuk csak a giccs útját: A giccset valaki előállítja, kínálatba viszi, eladja. A giccs elöállitásához, forgalomba hozásához engedély kell. Az engedélyt hatóság adja. A hatóság nem művészeti értékmérő szerv. A hatóság pusztán: hatóság, amely jövedelmi adóban számol. A hatóságnak teljesen közömbös, hogy Rubens-e a mester, vagy Pemzli Kázmér, a giccsmajszter. Pemzli viszont nem halhatatlanságra vágyik; pusztán megélni akar, s lehetőleg jól élni. Azt mondod, ugye: jó-jó, de ne mások , ízlésének rontására, rovására. De kedves Barátom, az ízlés vitatható valami. Nekem ez tetszik, de bizonyos-e, hogy neked is tetszik az, ami nekem? Hogy nem illik visz- szaélni az esztétikai tudatlansággal? Ebben tökéletesen egyetértünk. Csak az a bökkenő, hogy az esetek egy részében maguk a giccsmajszterek is jóhiszemű dilettánsok, akik fakanalak rajzolataiban, falvédők verseiben, vásári dalszövegekben élik ki primitív ösztöneiket s úgy vélik: adtak valamit a világnak, s mindezért csak megérdemelt anyagi jutalmukat nyerik el. Persze, igencsak tetemes azok száma, akik céltudatos űzői a művészi szemfényvesztésnek. A kettő között nyilván semmi lényegi különbség nincs, de ízlésfertőzö ügyködésüknek csak kereskedelmi tilalommal vethetünk véget. Városunkban is nap-nap után szaporodnak a korszerű életforma új otthonai. Az „áramvonalas” lakásokban való berendezkedés azonban nagyon sokszor teljes századdal jár mögöttünk. A gombolyagot görgető cica képét, vagy gipsz, esetleg kerámia mását példának említeni szinte már maga is giccses. Biblikus szentek olcsó olajnyomatai harsogó anakronizmusai a modern emberi környezeteknek, öles keresztek alatt materialista tanok világát honosítjuk magunk köré? Bizony, nagy munka vár még a népművelőkre, amig mindez eltűnik, amíg esztétikai ízlésünk addig fejlődik, hogy végleg száműzzük a giccs ezernyi alakzatú kacatját környezetünkből. A minap olvastam a megyei képzőművészek munkaprogramját s megörvendeztetett szándékuk, mely az esztétikai izlésformálás- ra irányul. Lesz tennivalójuk bőven. Ahogyan az ábécére, vagy a zene alapfogalmaira, — úgy kell az iskola legalsó fokán elkezdeni a képzőművészeti ismeretek nyújtását A művészi szép fogalma korok és társadalmak szerint változott —, érthető és magyarázható, hát, hogy formálódó új társadalmunkban még sokak a múltból hozott fogalmakkal élnek, gondolkodnak, ítélnek erről. De épp azért, mert minden társadalom megalkotja saját esztétikáját, mi sem tétlenkedhetünk sajátunk általánossá tételében, be fogadtatásában. Mi már túl vagyunk az érdek nélküli szép, a l’art pour l’art-szép hanti és polgári elvén s azt valljuk, hogy a jelenségek, dolgok nem önmagukban, természeti létük folytán szépek, hanem a társadalmi gyakorlatban, a dolgokat saját uralma alá vonó ember számára válnak azzá. Tehát: a művészet, mint a valóság sajátos tükröződése nem passzív tükör, de visszahat a tényleges valóságra: az ember tudatát, erkölcsi és érzelemvilágát kell, hogy formálja. Enélkül nincs szépfogalom. Ezt a fogalmat csak a realista művészet képes számunkra nyújtani. A giccs olyan művészeten kívüli termék, amely a szép egyetlen ismérvével sem bír a mi értelmezésünkben. Olyan kacat, amely szemétre való, nem otthonainkba. Leszámolni velük mégsem könnyű. Befészkelték magukat életünkbe rózsás fakanalak, veres falyédők, fatörzs festmények, színes szentképek, papírvirágok, gipszmacskák, kertitörpék alakjában; gyártjuk magániparban és államilag. Bizony, államilag is! , És még kérded, Barátom, hogy mikor lesz vége? ... Hát látod-látod, mégis kiszedted belőlem a szót: hol kellene kezdeni a radikális intézkedést. De addig még sok giccs „lefolyik" a mi kereskedelmünkön, amíg ez intézkedésre sor kerül. — De mégse csüggedj, megérleli a következetes küzdelem, ha egyelőre kilátástalannak látszik is. Bízva abban, hogy tovább is, csüggedetlenül a jó ügy mellett állsz, baráti szeretettel köszönt: Barna Tibor Tóth Dexső: Szocialista kultúra — eszmei harc S okakat foglalkoztat ma az a kérdés, vajon megvalósult-e, biztosítottnak tekinthető-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája? Válaszként joggal idézhetnénk mindazokat az adatokat — abszolút számokat és a relatív növekedés statisztikáit —, amelyek kultúránk tömeges jellegét bizonyítják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is egyik kritériuma. Ami pedig kultúránk szocialista tartalmát illeti, uralkodó motívuma nyilvánvaló az oktatásban, a népművelésben, de irodalomban, művészetben sem nehéz — akárcsak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meggyőz a szocialista realizmus intenzív jelenlétéről, térhódításáról, illetőleg közvetett hatásáról. Szocialista kultúránk, művészetünk a revizionizmus és dog- matizmus ellen folytatott két- frontos harc eredményeképpen ugyanakkor reálisabb, elmélyültebb, elemzőbb, tartalmában sokrétűbb, formájában sokszínűbb: ideológiailag meggyőzőbb lett A fejlődésnek és az eredményeknek puszta regisztrálása azonban bármennyire szükséges (a távlatvesztés sokszor épp azzal kezdődik, hogy az eredményeket nem tartjuk számon) — mégsem elegendő alap a hegemónia kérdésén es megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul maga után vonja az ellenpéldák felsorolását Kulturális életünkben hatnak nem-marxista nézetek, nem egy jele mutatkozik a polgári, kispolgári ízlésnek. Az ilyen összevetés alapján kialakult kép aztán persze két arcú, az eredmények és fogyatékosságok elrendeződnek s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sokszor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy mennyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsúlyozni, hogy egy keresztmetszeti kép igazsága csak féligazság marad, ha nem kapcsoljuk hozzá a folyamat igazságát is. S itt elsősorban nem az ugyancsak jogos, de megszokott érvre gondolunk, hogy t. i. történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz —, vagy akárcsak a tíz — év előtti helyzethez mérten. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakoztatásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése nemcsak pillanatnyi keresztmetszet, hanem folyamatos ideológiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert ha pusztán a keresztmetszeti kép alapján alakul ki kulturális életünk megítélőinek tábora, az az ,.optimisták” és „pesszimisták” csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális életünk jó, abban ha lappangva is, mindig benne fog foglaltatni az ideológiai harcról lemondó elégedettség. Aki másrészt ugyancsak csupán a keresztmetszeti arányok alapján vonja kétségbe kultúránk szocialista jellegét, annak vélekedése könnyen vált olyan pesszimizmusba, amely következménye, de további oka is lehet az ideológiai harcról való lemondásnak. l A gazdasági építés mellett ma osztályharc kérdése a szocialista tudat, erkölcs, életforma kialakítása, a marxista— leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a szövetségi politika helyes megvalósítása is ideológiai vitát feltételez. Mindez természetszerűleg megnöveli a kulturális életnek, mint kifejezetten ideológiai területnek a jelentőségét. Az itt folyó eszmei harc ugyanakkor különösen bonyolult is. Hiszen az élet más — politikai, gazdasági — területeiről kiszorult, vagy ott korlátozott polgári-kispolgári nézetek főként itt juthatnak nyilvánossághoz; a fellazítási politika is sok szempontból erre a területre irányul, ösz- szegezve: a kulturális élet az ideológiai harc egyik főfrontjává, ugyanakkor sokban legbonyolultabb területévé vált. E bből következik, hogy sem helyzetének megítélése. sem az abból levont konzekvenciák nem lehetnek helyesek, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a politikai és ideológiai összefüggéseket, amelyek kulturális életünk jelenlegi helyzetét meghatározzák, s amelyek továbbfejlődésének is biztosítékai. Alapvető célunk, hogy szocialista kultúrát, irodalmat és művészetet minél szélesebb rétegekhez juttassunk el. Ahogyan azonban a kulturális életet az általános összefüggések keretében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy| ezt a célt nem lehet olyan formán megoldani, hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat. Ahogyan az Ideológiai Irányelvek rámutattak, ideológiai életünk a marxizmus térhódítása mellett is ellentmondásos, egészében pedig elmaradott a gazdasági-politikai fejlődés mögött. Ilyen körülmények közt a szocialista kultúra kizárólagossága csak adminisztratív úton lenne fenntartható, az ideológiai vita megkerülését jelentené, kulturális téren ideológiai álegységhez vezetne, annak összes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének kirekesztése is ideológiai visszavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kulturális életünkben a szocialista tartalmak mellett másnak is helyet aduink, nem következik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent kirekesztőnk, ami politikailag ellenséges, s ami a szocialista közierkölcsöt sérti. A szocialista, másfelől a politikailag ellenséges tendenciák köri azonban az ideológiai minőségek széles skálája húzódik Mint ismeretes, kulturális politikánk nyilvánosságot biztosít nem-szocialista hazai és külföldi alkotásoknak, kulturális termékeknek is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszögezte: megjelenhet minden jó szándékú, nem ellenséges alkotás. Lényegében az így kialakult helyzettel kapcsolatosak azok a tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését A szocialista és nem szocialista alkotások jelenléte akkor vezet zavarhoz, bizonytalansághoz, akkor kelti az ideológiai „harmadik út” illúzióját, ha a szemlélő nem számol az ideológiai harc elkerülhetetlen tényezőjével. Ez a tévedés kaphat olyan jobboldali, revizionista színezetű tartalmat hogy az adott helyzet annyira jó —, hogy akár maradjon is így. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a helyzetet és végső soron a kulturális élet irányzatonként! szerveződésénél. az irányzatokhoz kötött folyóiratpolitika stb., konzervatív szervezeti igényeinél köt ki. A tévedés azonban vezethet olyan „balos” konzekvenciához is, amely kimondva — kimondatlanul az eszmei egység túlnyomórészt adminisztratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy helytelennek bizonyult módsz írben látja változatlanul a kivezető utat S ezeknek az álláspontoknak megvan a maguk téves elméleti vetületi is. Ezzel kapcsolatban közvetlenül is emlékeztetünk a Kulturális Elméleti Munkaközösségnek a Társadalmi Szemlében nemrég megjelent, A* irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban c. tanulmányára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pártosság, elkötelezettség és dekadencia kategóriáit éppen ezt a kulturális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai színskálát bontja fel s ad ennek révén világosan körvonalazott elvi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez. Éppen ennek az ideológiai „térképnek” az alapján válik világossá, hogy az ideológiai harc jobboldali megkerülése az elkötelezettségét jellemzően pártossággá, a dekadenciát elkötelezettséggé, a politikailag ellenségeset dekadenciává játssza át, „lépteti elő”. Mig a „balos” torzítás a pártosságot a napi politika közvetlen szolgálatára szűkíti, s így o pártos alkotások jelentős hányadát az ideológiailag ellentmondásos műveik közé sorolja, az elkötelezettségben rejlő relatív értéket tagadva, azt mindenestől a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvetlenül azonosítja r politikailag ellenségessel. Nem kétséges, hogy mindkét álláspont közös gyökere az ideológiai harc követelményének szem elől vesztése, megtérülése. S ami kérdésünk szempontjából lényeges: mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, statisztikákra, műfelsorolásokra épülő, önmagában mégoly reális képé is. A szocialista kultúra hegemóniája tehát eredmény és kötelesség, ténykérdés és felkészültséget igénylő feladat vállalás a szó mély, történelmi érteimében. Elengedhetetlenül fontos, hogy általában, de különösen kulturális életünk megítélésével kapcsolatban állandóan napirenden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemóniája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelszó napi gyakorlattá Szálljon a dal! (Koppány György felvétele)
