Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-18 / 222. szám
R NŐGRAB WW. szeptemßer 18. v&afrnap Pataki László: ŐSZI SZIRMOK A JŰLIUSI hőség elűzhe- tetlenül megrekedt a szűk irodahelységben. Az ablakkal szemben, az utca túlsó oldalán a rikító sárgára festett épület falát délelőtti tíz óra óta szünet nélkül bombázzák a napsugarak, és a bántóan élénk szín csak fokozza a hőség érzetét. A hőmérő harmincöt fokot mutat árnyékban. Koller úgy ül a széles, sötétre pácolt mahagóni íróasztalnál, hogy ne lássa a szemközti ház falfelületét Amióta elkongatták a delet, egyre fokozódó nyugtalansággal várja a szombati munkaidő végét. Ezen a kánikulai napon a szokottnál is nehezebben jön el a víkend kezdetét jelentő fél egy. Tizenkét óra harmincperckor Koller Gusztáv sóhajtva feláll az asztaltól, Izzadt tenyere sötét, gyorsan zsugorodó foltot hagy az asztallap tükör- fényes felületén. Már az ajtónál áll, amikor felesemen a telefon. A vonal túlsó végén Tokodi beszél a számlázásból: — Te vagy az Gusztikám? — Koller szó nélkül bólint, és ezt mintha csak látná Tokodi, mert hadarva, a szavak végét el-elharapva folytatja: — Ma kaptuk meg a negyedévi jelentésedet, nagyon precíz munka, kérlek ... úgy készítetted el, mint ahogy azt a nagykönyvben megírták. Mondtam is a kollégáknak, ez a Koller Guszti a legjobb munkaerő a mi kis sóhivatalunkban... he-he-he — vihog Tokodi a saját hülye viccén, de Koller nem szól rá semmit, egyelőre vár, mert kíváncsi, hova akar kilyukadni a másik? Tokodi nagy lendületet véve kirukkol a tulajdonképpeni mondanivalójával: — Nézd, Guszti bátyám, tudom, hogy kedves feleségeddel együtt a magyar tenger partján töltőd a hét végét.... gondoltam, most, hogy megvetted a kocsit, elvihetnél minket is a Balatonra ... Természetesen nem ingyen, szívességből .. .megfelelő formában, ugye én is honorálnám, hát érted, ugye? Koller érti, és elönti a düh. Mit képzel ez a tulok Tokod', csak azért, mert megdicsérte azt a rühes kimutatást, amihez ha őszinte akar lenni, neki magának egyébként .sincs sok köze — most majd fuvarozza őket? Különben is szívből utálja Tokodit, aki szemtől szembe mindenkit di- csérget, de a kollégák háta mögött pusmogni sem restell. Már-már azon van, hogy oda- , ágja: — Hagyjál békén Tokodi, nagyon unlak Tokodi! azután mégis azt mondja: — Szervizbe viszem a kocsit öregem. Nagyon sajná- jm, talán egy másik atkámmal, szervusz! — és győrien leteszi a kagylót. Csak amikor már a lépcsőházban iát', jut eszébe: holnap vasárnap és a szerviz is szünnapot tart. Legyint és kilép az utcára. Kint elszabadult a pokol. Az rcdaház előtt húzódó széles urárút lángolni látszik, a sötéten csillogó aszfalt fölött ideges táncot lejt a hőség. Koller úgy érzi, semmi értelme az egésznek, nem érdemes tovább lépni, talán csak percek vannak hátra és minden felolvad ebben a lehetetlenül forró, idegesítő vibrálásban. Aztán meglátja a csíkos trikóé suhancot. A zöld Skodát tapogatja. Ettől a látványtól egyszeriben kizökken a napok óta tartó fásultságból. Két ugrással a kocsinál terem és szinte üvölt, ahogy rákiált a meglepetéstől nyikkani sem tudó srácra. — Takarodj Innen, kölyök! Talán meg is ütné, ám a hosszú kezű-lábú kamasz nagyot ugrik és meg sem áll a ■’árokig. Koller teljesen megnyugszik, mire kinyitja a Sko; da ajtaját, és amilyen váratlanul, heves erővel tört rá az idegesség, éppen olyan gyorsan vesz erőt rajta, az iménti fáradtság. Újra érzi a dühítően édeskés nyugalmat, amely ellen hiába próbálna küzdeni, erősebb nála, leteperi és régóta gúzsba kötá az életkedvét — Együtt Jár a beérkezéssel, öregem — mondta a minap egyik barátja, aztán hozzátette magyarázatként: — A megszokás egyhangúságát, az újdonságot jelentő dolgok fokozatos csökkenését a „mindent megszereztem már” életérzés biztonságát szuggeráló nyugalmát és az ezzel együttjáró cseppnyi csömört érzed, te, pajtás! Elmúlik. Koller beül a volán mögé, beindítja a motort, és lassan elindul. A forró aszfalt hamarosan surrog a kerekek alatt. A kocsi jellegzetes levegője, — a benzin, a műbőr és a festék szaga, amelyhez még hozzájárul felesége diszkrét kölni illata is — túlságosan ismert egyvelegként hat. NeVn is olyan régen még úgy meg tudta dobogtatni szívét, ez az orron át is érzékelhető Jólét, hogy amikor rátelepedett a piros vászonnal borított műbőr ülésre, várnia Kellett az indítással, mert attól tartott, nekiütközik az első lámpaoszlopnak. Koller kocsija nehezen haladt előre a város hirtelen felduzzadt szombat déli forgalmában. Lépésben vezeti a pasztell színű Skodát. Van ideje gondolkodni, felesége már várja az ebéddel és az előre elkészített csomaggal. A szombati ebédek után (mióta a kocsit megvették) akármilyen is az idő, a Balatonra rándul- nak. Korábban vonattal zöty- kölődtek a vízparti házig, ahonnan azután legtöbbször átmennek felesége nagynéniéhez, Amália nénihez, aki eperlekvárral traktálja őket. A tikkasztó hőség ellenére hideg borzongás fut végig felsőtestén, majd amikor végre megszabadult a kellemetlen érzéstől, újra elönti a méreg Sebesen berreg az agyonunt filmszalag: felesége csivitelése, a fárasztó út a csillogó vízig, az órákig tartó rakos- gatás a nyaralóba érve, az asszony kék sortja, fehér blúza és széles karimájú, sárga szalmakalapja is fel-felvillan egy pillanatra, majd a kocsonyaszerű eperlekvár színe, íze. a huszas évek és Amália néni macskái... NEM BÍRJA tovább. Szinte saját magának is váratlan erővel tapos a gázra és csak a Balaton felé vezető műúton jön rá, hogy tulajdonképpen — menekül. Néhány percre boldog izgalmat érez, arra gondol: történnie kell valaminek, ami, ha rövid Időre ’s. de letéríti a maga szerkesztette kör, tárgyak okozta örömökön kívül semmi mást nem jelentő pályáról. Egyetlen egyszer szakítja meg a száguldást. Amikor lehiggadt, megáll egy útmenti csárda előtt, felhívja a feleségét és azt hazudja: vidékre kellett utaznia egy nagyon kényes ügyben. Valami igazság van a hazugságban, de eszébe se jut, hogy ezen mosolyogjon. Halálosan komolyan gondolja, neki erre az útra most, és így van szüksége, de az Izgalom sem tart soká. A házhoz közeledve egyre alább száll az újdonság ígéretétől hirtelen magasra szökött láz görbéje és a nyaraló kapujához érve már a régi fásultsággal fordítja meg a kulcsot a jól olajozott zárban. Először a fürdőszobába siet, vizet enged a kádba, m-.g- borotválkozik, megfürdik, a szekrényből tiszta inget választ, majd megnézi: van-e elegendő ital a háznál. A kutatás eredménye: egy megkezdetten üveg konyak, a másik üvegben pedig négy ujjnyi csokoládélikőr. Felhajtja 32 első pohár konyakot, és arra gondol, akármilyen kis kalanddal megelégedne már. — Gombház sej, ha leszaa mólón kad .— dúdolja Koller a tükör előtt, és egyszeriben jó kedve kerekedik. Elégedett magával, az a negyvenkét esztendő sem a világ, és kicsit elkésve kutatja, mennyi pénz van a tárcájába? Négyszázhetven forintot talál papírpénzben, a maréknyi aprót már nem is számolja. MÉG SÜT a nap, amikor kiér a mólóra. A víz zöldes sríne mégis a közeli naplementéről árulkodik. A móló tövében — egy kerthelyiség teraszán — öttagú tánczenekar játszik, és a zsebkendő nagyságú parketten sokan táncolnak. A kőgáton alig néhány nyaraló tartózkodik csak, és Koller megáll egy pillanatra két halraéhes horgász mellett A fiatalabb olyanforma, mint a kocsiját piszkáló kamasz volt délben Sietve tovább megy a móló közepe felé. Az élénk pirosra mázolt pádon lányok nevetgélnek, arrább egy Idősebb hölgy ül, és úgy tesz, mintha regényt olvasna. Nézi a vizet. Szeretné meglesni a naplementét. Koller háta mögött fiatalos hóóó- .•.. rukk harsan. A férfi összerezzen és lassan megfordul. A partról akkor indul a víz felé hat fiatal, a közeli üdülő vendégel. Hosszú, hihetetlenül keskeny csónakot hordoznak a vállukon. Koller érzi barna bőrük alatt táncoló izmukat, tiszta tekintetükben idegen fényeket lát felvillanni, és ettől maga sem tudja miért, megzavarodik. A vidám, talán egy kicsit túlságosan is hangos társaság éppen ő előtte teszi vízre a csónakot és rövid vita után megszületik a döntés, ki hova üljön. Koller akaratlanul is végighallgatja a beszélgetésüket, amelyből kiderül — de az üresen maradt evezőpad is elárulná — egyikük többre tartotta a táncot az evezésnél, ezért azután öten lapátolják majd a vizet. — Nem tart velünk? Van egy szabad evezőnk! — kiált Koller felé a kormánynál ülő bajuszos legény és kivillantja fehér fogsorát. Koller meglepődik a váratlan fordulattól. Nagyon bambán nézhet, mert valaki felnevet a csónakban ülők közül, ö azonban továbbra is szó nélkül nézi a vizen himbálódzó hajócskát. Szeretne nekifeszülni a sima víztükörnek és most kipróbálhatná, mennyit ér még az ereje? Jó lenne, keményen, vidáman együtt húzni az evezőt ezekkel a barnára sült, életerős fiatalokkal. Biztosan jól érezné magát velük, hiszen amikor hívták, rögtön arra gondolt: ez az, ez jó lenne, ez valami új, és mennyire más mint a huszas évek! A fiúk félreértik a magános férfi hallgatását A bajuszos ellöki a csónakot a kőpárkánytól. Még mondana valamit, az arcán is ott van még a szíves invitálás barátságot ígérő mosolya, de ez is csak egy pillanatig tart már. A többiek két erőteljes ütem után meglelik a helyes ritmust. Az öt pár evező egyszerre csattan a víz hátán, a kis mokány bajuszos öblös tölcsért formál a tenyeréből és úgy vezényel: — Hossszzzuuu... hosz- sszzúúú... A CSÖNAK elindul a túlsó partra. Valahol sirály rikolt. Szél rezdül a part felől és hátba fogja az egyre távolodó csónak utasait — céljuk felé segíti őket. Koller Gusztáv sokáig né? a fokozatosan zsugorodó csónak után, és úgy érzi: visszavonhatatlanul. örökre elmulasztott valamit... HAJNAL GÁBOR: mi „ ni y at vég Tejfehér víz tejfehér ég egymásra dőlnek párába búit a parti hegy vacogva vár a nádas a reggeli táj csupa vágy várakozás feszültség, öntsd fényedet már rá te Nap szívemen oldd a görcsöt. Nyárvégi áhítat lebeg a párás fényű reggelen helyemet seholse lelem, hívnak az őszfejű hegyek, borússzemű hegyitavak felhőket ringatnak a mélyben, fenyőillat száll észrevétlen álmomba s dallal hívogat (Koppány György felvétel ) Vészi Endre: Az elmaradt ébredés Szólaljatok megy nagyvá- ^ ros vekkerei, ti parányi fém-kakasok: meghalt az emberetek! Valóban, elment az öreg, mégpedig hajnali félötkor, elmulasztva — és hosszú évek óta első ízben! — az aggályosán pontos ébredést, amelynek kényszere napról napra belényilalt, mint valami idegfájdalom. A vekkeres ember évtizedek óta megszokta már a hajnali ébredést. Mivel régóta magányosan él. a vekkerre bízta magáttalán nem is az ébresztés miatt, csak azért, hogy valami hangra nyissa ki szemét, hogy az elalvás és az ébredés zsilipjei közé szorult csendet megszakítsa az ezüstös kis cserregés. az ébresztőóra okosan erélyes hangja. Majdnem fél évszázadot dolgozott szakmájában, amikor váratlanul nyugdíjba küldték. Váratlanul, mert ugyan ki az, aki ne tartaná az ilyesmit váratlannak? A törvényszerű és a váratlan itt nincs ellentmondásban egymással. Nem kellett többé a régi beosztás szerint élnie, s mint ahogy ilyenkor lenni szokott, a keretbe foglalt idő szétnyomta öröknek látszó formáit, és alaktalanul hömpölyögve ellepte emberünk mindennapjait. Az idő látható lett, érzékelhető, mégpedig túlsúlyban, fölöslegben. Emberünk elhatározta, hogy átrendezi életét és ezzel megzabolázza az időt. Fölösleges a hajnali félöt; azelőtt, kietlen sötét téli hajnalokon amúgyis ábrándozott róla, hogy egyszer majd fittyet hány a csengetésnek, orrára húzza a dunyhát és alszik a jó melegben, teljes kivllágosodásig. Elegendő lesz hét órakor fölkelni. Viszont az este kitágítható. A kt- lencóral lefekvést tízre, féltizenegyre lehet elhalasztani, különös tekintettel az ezután beiktatott rendszeres mozi- meg színházlátogatásokra. De a beidegzés zsarnoki kényszere kidobta agyából az elhatározást, s az új életet megelőző estén szokás szerint megint fölhúzta az ébresztőóra riasztócsengőjét s így hajnali félötkor ugyanúgy ébredt, mint máskor. Mikor tudatosan ráeszmélt, hogy a szürke félhomály mögött a végtelen idő térsége várja, betölthetetlenül sok idő, s megkísérelt tovább aludni, nyugtalan lett és érezte, az álmosság felszikkadt a szeméből. Ez viszont lehetetlenné tette, hogy este végigülje a mozi utolsó előadását, amelyre éppen fennmaradási izmainak tornásztatása miatt váltott jegyet. Így az egész nap rosszul múlt el, a helytelen időgazdálkodás szorítójában. Vigyázott hát a vekkerre; nem húzta föl a jelzőberendezést. Akkor meg éppen erre riadt föl, és pontosan félötkor; az elmaradt csengetésre. Fogta az órát és a szekrénybe rakta a fehérneműk közé. Másnap távoli cirpelésre ébredt, és megintcsak félötkor, mintha az ingek közül csengetne ki az óra, beléjük fullad, va, de mégéis hallhatóan. Így kerül ki a vekker a kamrába. De a hajnali ébresztés csak nem maradt el. Kiderült, legközelebbi szomszédja is éppen erre az időre állítja be óráját. Egy darabig tűrte ezt, de a - tán átment a szomszédjához <■« békésen elpanaszolta keserv A szomszéd megértette az öregembert, és ezentúl az előszobából ébresztette magát. Ve a vekkert, ha nem is tőle, de valahonnét mindig hallani lehetett. A szomszéd házból, a szomszéd utcából. Emberünk gyanakvása nőtt. Csak nem járhatja sorra a vekkertulajdonosokat? Sokan vannak a hajnali félötkor kelők. És az ok is nyomós, hogy ébresztessék magukat. Így hát beletörődött ebbe. Visszahozta tehát vekkerét a kamrából, visszalépett az ébresztőórások népns társadalmába. temérdek időt meg úgy próbálta pusztítani, hogy mindenféle hasznos meg haszontalan munkát keresett magának. Az idő abroncsai nem szorították, végtelen utakon kószált benne ébredéstől elal- vásig. Míg aztán az utolsó reggelen hiába kiáltozott a vekker korrekt, ezüst hangon ébredést. A vekkeres ember szembeszállt vele és ezúttal először: megtagadta az engedelmességet
