Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-13 / 217. szám
190r szeptember 1? kedd NÖGEÄT) Levelesni Hatvan méter vas... Egy érdekes házasság története Kék zubbonyos fiatalember hajol az eke fölé. Egy jókora csavarkulccsal sorban meghúzogatja a rögzítőcsavarokat. A kalapáccsal még meg is ütö- geti, hogy jól tartsanak. Felegyenesedik, ledobja a szerszámokat. A szántást nézegeti. — Jól megkente? — köszönök rá. — Hajaj! — sóhajt nagyot, s üdvözlésül kezet nyújt. Valóságos vasgyúró. Feszül rajta a munkásruha. — Néhány nappal ezelőtt még nem volt baj, de jött ez az átkozott eső — magyarázza az elkent barázdákat. ^ Ráncolja a homlokát, s fürkészve pislog. Nem állom, hogy ne ingerkedjek vele. —Tud szántani másképpen is? — Miért ne! — replikázik. — De mutassa meg maga ekkora sárban... Tetszik a magabiztossága. S ezt nemcsak a szavaiból érezni, hanem minden mozdulatából. Ez a fiatal ember érzi, hová kell nyúlnia, ha valami nincs rendben. Biztos a dolgában. — Nem volt valamikor szerelő? — kérdezem önkéntelenül. — De igen... Nem bőbeszédű annyi bizonyos. De ezt a rövid ismeretség számlájára is írhatjuk. Miért is lenne közlékeny? Elvégre nem mondhatja el mindjárt az élettörténetét. — Be akar írni az újságba? Meglep a kérdése. — Miért ne! Szabadkozik. Nem néz fel, ütögeti a traktor lánctalpát. Nagy darabokban hull a sár a láncszemek közül. — Nem járt maga külföldön? — kérdem gyanakodva. Felkapja a fejét. Fürkészve pillant a szemembe. — Miért? — Olyan furcsa a kiejtése, mintha nem élt volna itthon sokáig. .. — Nem vagyok magyar állampolgár. .. — No!... — A Csallóközből származtam ide. — Rokonai élnek itt? Mosolyog a meglepődésemen. — Vannak rokonaim az országban, de nem ez a lényeg. Ide nősültem! Leülünk a lánctalpra, s a fiatal traktoros mesél. — Hét éve kezdődött. A feleségem nevét akkor olvastam egy újságban... Jankó Imre huszonhárom éves. Pozsony mellett élt egy kis szlovákiai faluban. Traktor-szerelőnek tanult. Ügy élt, mint minden fiatal. Szeretett szórakozni, táncolni, és levelezni. Egy szép napon a szlovákiai Új Ifjúság című újságban böngészte a levelezési rovatot: „Levelezni szeretnénk... Találomra kiválasztott egy nevet: Horváth Júlia. Szép levelet írt a kislánynak. Megírta, hogy szeretne vele levelezni, írja meg mi érdekli, és így. tovább. S azután jöttek- mentek a levelek. Három évvel később Imrének dolga akadt Magyarországon. Jött meglátogatni a rokonokat. Gondolt egy nagyot és merészet: meglátogatja a levelezőpartnert is. Horváth Júlia tari kislány, s így Jankó Imre útja Tarra vezetett. Mindketten nagyon örültek a személyes találkozásnak. S hogy mekkora volt ez az öröm, bizonyítja a néhány évvel később létrejött házasság. — Mit tagadjam, tetszett — mondja a fiatal traktoros. — Mondtam az anyáméknak, amikor hazautaztam, hogy én elveszem feleségül... Imre így határozott. De közbeszólt még sok minden. Az egyik legfontosabb dolog — a katonaság. Mint csehszlovák állampolgárnak neki is le kellett tölteni a kötelező katonaidőt. S addig szó sem lehetett a nősülésről. — Nem vált hátrányomra a katonaság — mondja. — Sokat tanultam ott. Jobban megismerkedtem a gépekkel. Szóval a szerelést is inkább ott sajátítottam el. A szerelem azonban mindennél nagyobb volt. Imre még katona volt, amikor már megkötötte a házasságot. — Mit szóltak a szülei, hogy elköltözik otthonról? — örültek is, bánkódtak is... Mint minden szülő, örülnek a szülök, ha a gyerek megtalálja a helyét az életben, hogy jó helyre kerül, de bánkódnak is. Minden házasság egy család szétválását is jelenti. Új család alakul, s egy másik család széthull. Imre gondolkozik. Valahová messzire tekint. Megszakad a beszélgetés fonala. Nem akarok szólni én sem. Talán éppen az emlékeivel vívódik. Azután mégis ő töri meg a csendet. — Nagyon örülök, hogy hét évvel ezelőtt kedvem volt levelezni. .. Értem,' érzem az örömét. Fiatal házas! Imre megbecsült traktoros a termelőszövetkezetben. Szeret és tud is dolgozni. A felesége tanítónő Taron. Nem mondhatni, hogy sűrűn vannak együtt, mert Imrének mostanában ugyancsak sok a dolga. A nyári munkák, betakarítás, őszi mélyszántás. Számítanak rá mindenütt. — Ha száz kezem volna is kevés lenne sokszor — mondja mosolyogva. — De az a jó, hogy van munka elég. Feláll, megböki a vasrúddal a lánctalpat. Nagy kölönc sár esik ki a kerekek közül. — No, gyerünk öreg masina! — mondja kedveskedve a gépnek. — öreg már ez a kiszolgált — mondja nekem — de lehet még vele jól dolgozni. Csak szeretni kell a munkát. Én meg szeretek dolgozni. .. Kezet szorítunk, összeragadnak az ujjaim a szorítás után. Felkapaszkodik a lánctalpas fülkéjébe. Feldübörög a motor. Megrándul a gép, az ekék belemarkolnak a lágy földbe. Kennek még az ekék, de észak felől feltámad az őszi szél. Szárad a föld. Pádár András Tizenegy óra. — A kooperációs tevékenység az utóbbi időben el- sekélyesedett — koppannak a tárgyalásvezető szavai —, ennek következtében több befejezési részhatáridőt nem tartottak be. Ezért most olyan nyilatkozatokat kérek, amelyek a határidők további lényeges eltolódását megelőzik. Egy ilyen tárgyaláson mindig úgy kezdődik a beszélgetés, hogy előveszik az előző értekezlet jegyzőkönyvét, sorra veszik a pontokat, határidőket. Ezúttal valahány pont szóba került, mindany- nyiszor elhangzott: határidő áugusztus 31.. augusztus 29., augusztus ... augusztus ... nincs készen. S hát új határidőt kell kitűzni, mert a terminus — nem is az első! — elmúlt, a munka meg maradt. Márpedig, az öblösüveggyár új feldolgozó üzemét december végéig át kell adni. Sőt, egyes részeit korábban. Hiszen, nem irigylésre méltó az öblösüveggyáriak helyzete sem. Az építkezés bontással kezdődött, s egy sor műhely, részleg ideiglenes áttelepítésével. Kéne már a végleges munkahely. De a rekonstrukció jövőre is folytatódik, arra is készülni kell: bontás lesz megint, s áttelepítés. Az üzem vezetői, mint a sakkjátékosok, akiket nehéz helyzetbe hozott az ellenfél, keresik, kutatják, hová léphetnének. „Hogy mattot ne kapjon a termelés. Mindenek előtt a mérőhenger üzemnek kell a '^hely, aztán a festődének. Különösen az elektromos beégető szalag helyén kell biztosítani a szerelés, illetve a nyugodt üzemelés feltételeit. — Van ugyanis egy gázfűtésű beégető szalag — hajol előre a széken Varga Gyula, a gyár igazgatója —, s azt átmenetileg megoldjuk, hogy amíg az elektromos szalag nem üzemel, a kevésbé kényes áruk előállítását előbbre soroljuk. De ez nem tarthat sokáig. Az export-gyártás, szállítás kíméletlen üteme arra kényszerítene bennünket, hogy kényesebb áruk beégetését is megkezdjük a gáz-szalagon. Ez pedig Vasárnapi baransolás: A tízéves partizán Egy veranda! beszélgetésen került szóba először a személye. Akkor a „Vörös zászló hőseinek útján” nagytanácsa ellátogatott Karancsberénybe. a Nógrádi partizán egység egykori főhadiszállására. Amíg a nagytanács tagjai az első ülésre gyülekeztek a verandán beszélgettünk a nógrádi partizánok egyik fiatal tagjával. György Bélával, ó abban az időben 19 éves volt. A Bandur Árpi, akivel mindig együtt járőrösködtek a Karancs-kör- n.yéki erdőben, még csak 18 éves múlott. — De volt egy tízéves fiú is. aki segített — mondta György Béla akkor. Tízéves? — hitetlenkedtünk első hallásra és tovább érdeklődtünk a történet iránt. — Innen jött mindig a bi- rinyi völgyből — folytatta György Béla — olyan tízéves forma legényke lehetett, de nevére, ha megfeszülök sem tudok már visszaemlékezni. Nyomozni kellene ujána. .. Látom ám, hogy a veranda szögletében ugyancsak szántanak a tollak a jegyzetfüzetekben. Aztán körülveszik a kollégák György Bélát, de többet nem tudnak kiszedni belőle. Vasárnap aztán Budapesten jártam. György Béla lakásán. Többek között szóba került a tízéves partizán fiú is. Ki lehetett? Mi a neve? Hogyan dolgozott a partizánoknak már olyan fiatalon? — Szerencséje van — mondja György Béla és a kezemben megmozdul a ceruza. — A neve? — Egy pillanat! Szombaton még magam sem tudtam, hogy névszerint ki volt. Csak találgattuk, amikor a kollégái felkerestek. Amikor megrohamoztak a Pajtástól és máshonnan. mert ők is szerették volna elsők között megírni. Most viszont megmondhatom... — Nos? — A tízéves partizánfiú Tóth László, és ma már százados. Ott él Salgótarjánban... Legszívesebben azonnal vonatra ülök, hogy még aznap találkozhassak egy riportalannyal, de György Béla érdekes részleteket mondott el az egység és talán az ország legifjabb partizánjáról. — Tőzsér Pali bácsival tartottuk mi akkoriban a kapcsolatot. Karancsberény környékén volt erdész. Ismerte jól a járást, a falubelieket a hangulatot. Legnagyobb segítsége az volt, hogy hozta-vitte a híreket. Például olyan híreket terjesztett, elsősorban a csendőrök körében, hogy az erdő tele van emberekkel, nem kívánatos oda bemenni. Még a közeiét is kerüljék. Persze hogy kerülték. Előfordult, hogy a más faluba udvaroló csendőrre ráesteledett. Szállást kért a gazdától, alkonyat után nem volt mersze hazamenni. Lényegében fegyver nélkül, hatásos propagandával megbénították a ka- rancsberényi, huszonnégy fős csendőrlaktanya egész személyi állományát. — Nem mondott valótlant Tőzsér Pali bácsi. Az erdőkben körös-körül legalább ötezer ember bujkált, szökött katona és bányából menekült csillés, vájár. A partizánegység jelentette viszont a szervezett erőt. — És a tízéves fiú? — Tőzsér Pali bácsi küldönce volt. Élelmet hozott, tejet, túrót, amit összegyűjtöttek a birinyiek. Jött föl a völgyön amit nagyon jól tudtunk védeni,a kastélyból, a harcálláspontról. Már messziről észrevettük a kis gyereket, amint baktatott felénk. Hivatalosan felszólították, aztán paroláztak vele. Átadta az élelmet és indult vissza. Nem kérdezett semmit, nem mondtak néki semmit. A hallgatás ebben a hadi helyzetben együtt járt a fegyelemmel. Néha üzent a Pali bécsi, azt pontosan átadta a fiú és máris hallatlan tömegű reklamáció veszélyébe sodor... A kivitelező, alvállalkozó, beruházó szakemberei belefésülnek a tennivalókba, kattog az írógép, szövegezik az új jegyzőkönyvi határozatot. A mérőhenger üzemben kezdhető a technológiai szerelés. Közben — szeptember 20-ig — az építők „komplettiroz- zák” az épületrészt, s elhagyják ... Ez vonatkozik a földszinti kábelcsatornák megépítésére, víz-fűtésszerelésre, festésre, mázolásra, erőátvitelre is. De megsürgetik a felvonószerelőket is. A te- herliftre szeptember 30-ra feltétlenül szükség van. Az óramutató fordult egyet. A tárgyalás vezető — Tóin Kálmán, az ÜOV beruházási osztályának munkatársa — türelmetlenül kopog a ceruzájával. — Gyerünk, elvtársak, sohasem leszünk készen ... Festődé, beégető terem. Utóbbi szeptember 20-ig technológiai szerelésre kész, október 10-ig ,,komple ttiroz- zák.” A munkateremben október 1-én kezdődhet a szerelés. A hőközpont befejezése: a földszinten október 31., lépcsőház november 15. Ezvan méter U vagy I profilvas. Utólag megrendelték, de nincs visszaigazolás, az anyagellátó semmi jóval nem biztat. Szinte lehetetlen megszerezni. „Az acélgyáriaktól kérdeztétek?” ..Bányagépgyártól?” „Nektek sincs valahol, az elfekvő között?...” Nincs, nincs. Hatvan méter vas. Ha nincs, nem lehet a szellőzőket elhelyezni, szegélybádogot... hajaj! Az idő múlik, az óramutató az egyhez közelít. Nincs vas. „Szögvas nem jó?” — kérdi valaki. „Össze kéne hegeszteni.” ..Jó, megpróbáljuk, de azért keressetek U, vagy I vasat is!” Kopog az írógép, bekerül a jegyzőkönyvbe a határozat. Aztán, valakinek eszébe jut, hogy a Hungarocell is kéne már. A szigeteléshez. Tóth Kálmán körülnéz az arcokon. Építésvezető, igazgató, főmérnök egymásra pillantanak. rázzák a fejüket: nem tudnak róla. Az ÉM. Építőipari Főigazgatóságától ígérték: július végére, augusztus elejére itt lesz. Itt van a főigazgatóság képviselője is. Aki az ígéretet tette. „Valóban,i hol van a Hu- garocell? Nem jött meg? Érdekes .. zel tulajdonképpen a ,B’ és ,Á’ épület első emeletét be*- °ra a tárgyalás fejezték. A második emelet- menete meggyorsul. Durva- ről — az öltöző-fürdő szint ^ finomcsiszolda. A csősze- ez - legközelebb határoznak. reIők f5nöke tudni akarja. Most sürgősebb a ,C’ épület ko1 lesznek a csatlakozások, sorsa. Különösen, ami az I. Ho^ a szellőző berendezése- fazekas harmadik hűtőszalag- ket beköthessék. „Erről, meg ját, illetve az I. kádkemence arró1 a következő alkalommindhárom hűtőszalagját il- mal határozunk. Most a leg- leti. Alapot kell csinálni, fel- fontosabb, hogy a mérőhen- járót, utat az áru elhordásá- ger. a beogotő, festődé. . hoz, az épület egy része A főigazgatóság képviselője nincs lefedve. A nemrég épí- az «Pltők igazgatójának féltett fehérüveg kádkemencé- hangon azt magyarázza, miben ég a tűz. füstöl a ké- k®nt lehetne a kooperációs mény... szeptemberben már értekezleteket rövidebb idő termelnie kellene. Év végéig a'aff megtartani. „Ez itt tu- három- és félmillió forint ér- 'ódonképpen helyszíni mű- tékű árut. Most is születnek vezetés. Nem erre van szűk - új határidők. Szeptember 16- *8. Ha az építésvezető meg ig elkészül a harmadik hűtő- a, művezető, meg a beruhá- szalag padozata, a kádkemen- z°' •' e^°tte alaposan megtar- cénél 20-ig gyalják. előkészítik ...” Hát, a ' Hungarocell? — jut eszembe* Aztán elakad a tárgyalás, _ j-ja az megérkezett volna kiderül, hogy a C-épület tető- akkorra újkorra ígérte, fél szerkezetéhez - a fehér kád- 6rát megtakaritott volna kemence feletti részen -, két tucat szakember, nincs vasanyag. A tervezők kifelejtették a költségvetés- Még néhány rövid felszó- ből, aztán egyik a másikra 'Álás. zárszó, az értekezlet hárította a felelősséget. Hat- résztvevői nyögve simogatják. mozgatják elzsibbadt, gémberedett tagjaikat. A főmérnök egy köteg rajzot tart a kezében: „Az utolsó rajzok — mondja. — Most kaptam meg, augusztusban. Mikor már egy éve építjük a feldolgozó üzemet.” Tóth Kálmán a kezét nyújtja. Az arcán keserves mosoly suhan át, megvonja a vállát: — Látja? Hatvan méter vas... A főépítésvezető áll a folyosón, homloka masszírozásával próbálja elűzni a fejfájást. — Hogy csúszhattunk el ennyire a határidőkkel...? Nem értem. Hát, igen, amíg téglából kell építeni, még megy valahogy ...! Lassan, gondolataikba merülve lépkednek az építkezés felé. A dátumok, terminusok, mint méhek, dongának a nyomukban. Szeptember ..., október. .. december..., meg kell lennie. Meg kell lennie .., Csizmadia Géza a hátát mutatta a partizánoknak. \ — A Pali bácsi hírei aranyat értek. Egyszer azt kaptuk tőle, hogy trén érkezett a falu alá. Azonnal parancsot kaptunk, kerítsük be őket és hozzuk a harcálláspontra, öreg katonák voltak a kocsikon. Első szóra engedelmeskedtek. Nem sok hasznunk volt belőlük. mert 1885 mintájú puskákkal voltak felszerelve. Ott is maradtak a harcállásponton, amikor az egység Abroncsos pusztára költözött. Fél ökröt hagytunk nekik, hogy ne vesszenek éhen, amíg a szovjet csapatok megérkeznek. És miközben a trónt feltartóztatták, az öreg katonákat feltartott kézzel terelték maguk előtt, ott látta a közelben a tízéves partizánt is. Aztán a kis csapat ráfordult a biri- nyi völgyre, a fiú pedig beszaladt a faluba. Alighanem vitte a hírt Tőzsér Pali bácsinak. — Hát ennyit tudok róla — mondta vasárnap György Béla és az sem hétköznapi történet, amit majd Tóth László, a tízéves partizánfiú mesél el. Ez azonban már egy újabb riportba tartozik... Gáldonyi Béla
