Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-11 / 216. szám
8 NÖGRÁD• 1966. szeptember 11. vasárnap Illés Béla: SOMOGYI ALBERT MASSZÁZS. Vitéz Mihály már napok óta minden reggel megmasszirozta Bálint jobb lábát és jobb karját. Bálint érzéstelenül feküdt, már úgy értve, hogy se jót, se rosszat nem jelentett számára Vitéz Mihály szorgalmas, szívós munkája. És most, egyszerre, Bálint fölsikoltott. — Jaj! Fái! Vitéz Mihály szép. komoly, szótlan ember, egy pillanatra abbahagyta a munkát. — Hál’ istennek! — kiáltotta, és ismét munkába kezdett. — Kínoznak, kínoznak — gondolta Bálint, és becsukta a szemét. De nem aludt el. Vitéz keményen dolgozott, most már nem fájt, de pár pillanat múlva megint fájt Bálint lába és a karja is. — Kínoznak, kínoznak. — Tudja, Bálint elvtárs — nagyon-nagyon boldog vagyok Ha semmi sem fáj, az baj. Akkor halott a láb vagy a kar, vagy mind a kettő. De ha magának fáj, jajgat, akkor... Nagyon boldog vagyok. Mikor Vitéz elment, és Bálint magára maradt, megpróbálta átgondolni, amit hallott, ezt a különös törvényt: ha nem fáj, az baj, ha fáj, az jó. Tréfa? Valóság? Tündér Ilona jött be. Kezében egy újság. — Géza bácsi, olvasson egy- pár sort a vezércikkből. Bálint elé tette az újságot, és Bálint megnézte a lapot.. Bzeme előtt hangyák táncoltak, nagyon kicsi hangyák, nagyon sűrűén. — Nos? Bálint nem felelt. — Ne a cikket olvassa. Minek! Olvassa el a cikk címét. Bálint odapislogott, ahol a cikk címét sejtette, de cím nincs, hanem egymás mellé ragasztott, egymásba fonódó hangyák. — Csak azt kérem, hogy olvassa el az újság címét. Bálint csodálkozott, hogy őt is érdekli a kérdés. Megpróbálta elolvasni az újság címét. — Nép ... nép ... tovább nem megy. — Ez már nagy eredmény! Gratulálok! Bálint elfordította a fejét, de Tündér Ilona nem sértődött meg. — Na, Géza bácsi, ne bántson meg, próbálja tovább olvasni a címet. Nép... és tovább? Bálint elhatározta, hogy ravasz lesz, nem nézi meg, mégis kitalálja a címet. — Népszava — mondotta diadalmasan. — No. nem. Próbálja olvasni. és csak ha elolvasta, megmondani, hogy mit olvasott. Bálint úgy tett. mintha olvasna, és megint diadalmasan kiáltott: — Népszabadság! Tündér Ilona hosszan nézett Bálint lesoványodott arcába, és csak percek múlva szólalt meg. — Eltalálta! De én mást várok. Azt, hogy olvasson. Itthagyom az újságot, próbálja elolvasni valamelyik cikknek a címét. Nem ördöngösség az csak akarni kell. MIKOR Tündér Ilona kiment, Bálint sokáig nézte az előtte heverő újságot. Hangyák, legyek ... Most a címet se látta, a cím első három betűjét sem. Pedig azt igazán nagyon akarta, összeszorította a fogát. — Akarom| Mikor ezt mondotta, tizedszer, huszadszor kimondotta, egyszerre csöngetést hallott. A telefon csöngetett. A telefonhoz ugrott, s a füléhez emelte a kagylót. Jelentkezett. — Itt az Írószövetség moszkvai szervezete. Olga Ivanovna van a telefonnál. Délután háromkor közgyűlés. Persze, a háború kérdésében. Legyen pontos. Bálint letette a kagylót. A telefon az előszobában állt, s ő bement a szobába. A felesége és a fia — pontosan tizenhét éves fia — némán ültek. — Nos? — szólalt meg Vo- logya, a fiú. — Az írószövetség délután háromkor ülést tart. Remélem, mozgósítanak minket is. — Biztos! Én biztosan bevonulok — mondotta Volo- gya. — Tizenhét éves korodban? — Tizenhat éves koromban. Bálint ott volt a közgyűlésen. Aki Moszkvában él, íróember. az mind ott volt. Először Fagyejev beszélt. Röviden. Arról beszélt, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, és ... Elmondotta, hogy mi a teendő. Ezt mindenki tudta, és mindenki vállalta. Fagyejev után Erenburg beszél, szónokol. — Eddig sok irányzat volt a szovjet irodalomban. Most csak egy irányt ismerünk: Nyugatra, Berlin felé! Ott leszünk, és győzni fogunk! Még sokan beszéltek. És á gyűlés után három asztalnál, hárman írták föl, hogy ki jelentkezik önként Bálintnak vagy egy félóráig kellett várnia. míg sorra került. Várakozás közben a fáradtságtól fájt a lába... A jobb lába. Aztán fölírták, és ő aláírta a nevét, önként jelentkezett katonának. HAZAMENT. A fiát kereste. — Bevonult — mondta a felesége. Büszkén is. szomorúan is. — Én csak három nap múlva fogok bevonulni — mondotta Bálint, kissé szégyenkezve. Mikor Bálint fölébredt, sötétség volt a szobában. De most már tudja, hogy hol a lámpa, annak a lámpának a kézbe illő szerszáma, amelyik világosságot gyújt. Meggyújtotta. A két deszkát látta, amelyik az ágyát úgy körülfogja, mint — nem érteni, ezt hon- nét tudja —, mint a haldoklók fekvőhelyét. — Tűrhetetlen — mondotta Bálint önmagának. — Nem engednek leszállni. A bal lábával rugdosta a bal oldali deszkát, nagyokat rúgott, sokáig verekedett, míg sikerült. A deszka leesett. És, talán egy perc múlva vagy talán rnég gyorsabban, ő is leesett az ágyról. Jól megütötte magát, a fejét és a lábát, a bal lábát, de nem kiabált. Megpróbált fölkelni, erőlködött, de az nem ment. Káromkodott, de ez sem használt. Az egyik nővér jött be. — De Géza bácsi 1 A nővér, aki mindig nevetni szokott, most majdnem sírt — De drága Géza bácsi, mit csinál? Mi történt magával? BÁLINT nem válaszolt. A nővér — sose hitte volna Bálint, hogy ez a karcsú lány, Orosz Erzsi ilyen erős — átfogta és fölemelte Bálintot, és visszatette az ágyára. Némán néztek egymás szemébe, és mind a ketten elsírták magukat. AUf árvég Mint szerelcmlány a pamlagon; Dúsan, buján, álmatagon — úgy terült szét a Nyár. Szemérmes lányka, á Tavasz Most, hogy már végre Nyárba nőtt, Megunta himes köntösét: kitárta drága titkait: úgy várni-várni boldogan, várni az ifjú vőlegényt, ki szűz testére harmatos szerelem-csókokat fakaszt. És jött az ifjú vőlegény: a parázs-csókú büszke Nap s szülésbe fáradt tőle már csókharmatvágyó lány: a Nyár. HÁZTETŐK Pataki József rajza — Ez a mátrai üdülő csakugyan olyan hely... ahol a boldogság kékmadarát megpillanthatja az ember... A szobám ablakából magam is gyakran látom... Ül egy fenyőágon és énekel... De szemben vele, egy másik ágon, egy varjút is látok. Az meg csak áll sötéten, némán és undorítóan tollászkodik ... Mindkét madár bizonyára szívemnek egy-egy rejtet zugából került oda ... Ezeket a szavakat a lélek káprázatáról egy kőarcú és igen szűkszavú ember mondta az üdülő társalgójában. Az asztalnál esti beszélgetésként jónéhány visszaemlékezés már elhangzott; mindenki elő jött már a magáéval: jóval, rostszál, kedvessel, mostohával — már ahogyan ez az üdülök csendes óráiban gyakran megtörténik. Ez az ember azonban az ilyen órákban is hallgatott. Most is szinte szoborszerű mozdulatlansággal beszéli. Mindenki meglepődve fordult feléje. Tudták róla, hogy olvasztár, kormánykitüntetett, s hogy a szakmájában jó neve van, de itt leginkább zárkózottságáról volt nevezetes. Szobájából csak az étkezésekhez, csendes, magányos sétákhoz mozdult ki, de ezt a tulajdonságát nehéz szakmájával magyarázták. A későbbiekben is csak a csendes, elmélyült sakkjáték érdekelte, de a partijait is némán, elmerültséggel játszotta, akár egy hivatásos nagymester. Igaz, mesterien is játszott, könnyed fölénnyel nyert meg minden partit, végül királynő előnnyel sem akadt megfelelő partnere. S lám, most megszólalt, ellágyult, közlékeny lett. Tekintete visszakerült az asztalhoz és a társaság egyik tagján derűsen megállapodott. — Bocsásson meg, mérnök elvtárs — mondta mosollyal, —. amiért az ön szavához kapcsolódtam ... Hogy ma már van perspektíva... Ez már önmagában is a boldogság ígérete. A pihenés óráiban ezt világosabban látjuk, érezzük... A mérnök előrehajolt. Sima, jóvágású, barátságos arca egyszeriben feszült lett, mint a gyakorlott kardvivóé iskola játék közben. — No. igen — mondta a kohász a mérnöknek.. Elmondta itt a mérnök elvtárs a saját nehéz múltját, nélkülözéseit, erőfeszítéseit... Milyen hihetetlenül komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, amíg hétgyermekes, kiskeresetű postás legidősebb fia megszerezte a mérnöki diplomát ... És most az egyetlen fiánál is ezt a jól bevált módszert allcalmazza. Jóllehet a fiú már egymagában sem szenvedne .az egyetemen hiányt, mert ösztöndíjhs.... de ebből öltözködésre már nem telik. Am ' nem zsebpénzeli, érje be az ösztöndíjjal; az öltözködés fedezéséhez válogathat a munkalehetőségekben... Ez már az akarat dolga .. De ön egy fityinggel sem zsebpénzeli: így edzi az acélt... No, kedves mérnök elvtárs, éppen ez az. amely úgy érzem, egy keveset rám is tartozik ... A mérnök egyre kutatóbban fürkészte a kohászt: — Nem, nem — ingatta fejét elhárító mosollyal a kohász — 3 világért sem kívánnék beleszólni... Hanem mégis az egyetem, az akarat __de a zsebpénz ... Mi ugyan nem h eten, csupán négyen voltunk testvérek, de ha valaki ezt a szót mondja zsebpénz, bizonyosan bambán néztünk volna rá. Egyszerűen nem értettük volna ezt a magyar szót. pedig hát magyarajkú gyerkőcök voltunk, elevenek, beszédesek. s hozzá nem is értelmetlenek ... Mondhatták volna helyette azt is. hogy kohézió, vagy metallungia... különben mi. nagyon sok. ennél egyszerűbb magyar szót sem igen értettünk ... Például azt, hogy lécpadló, vagy uzsonna, kockacukor ... Karczag István: Varjú a fenyőn A kohász felemelte a karját. — Adassék tisztelet — mondta s közben karját szelíden leengedte, — minden hajdani és mai derék postásunknak... dolgoznak, fáradoznak... A mi időnkben azonban volt egy hallatlan és irigyelhető előnyük: az hogy egyenruhában jártak. Állami cipőben, állami nadrágban. Postás, vasutas, mondogatta áhítattal mifelénk a nép, államiak... Roppant átütöttük ezt a rendezett kis állami szegénységet: a megtakarított kis pénzecskét, a beosztást, a kuporgatást. a nyugdíjat... egyszóval azt a szűkös állami egyensúlyt... a kispénzű állampolgári erényeket... No, az egyensúly, az állam- polgári erények terén, apám és anyám sem volt egészen tisztában a fogalmákkal, ők sem igen értettek meg egyes színmagyar szavakat, ök meg azt nem értették, hogy mi az: kuporgatni. beosztani. Nem mint hogyha nekik is nem lett volna nagyon is szükséges a beosztás, hanem a gyakorlatban nem volt mit beosztani. Tapasztalat nélkül, ugyebár, megáll minden akarat és tudomány: a nagy semmit nem lehet osztani, szorozni, kivonni, összeadni, legfeljebb a matematikában ... Mezőgazdasági cselédek voltak egy uraság birtokán, az uraságtól a birtokot egy nagybank bérelte. Apám meg anyám nem tudtak beosztani... Sőt, tovább megyek: könnyelműek voltak. Persze, lett volna némi beosztanivaló- juk: bab, krumli, liszt, kukorica, zsírocska; a készlet azonban oly csapnivalóan csekély volt, de olyan elcsüggesztően csekély, hogy a beosztásnál csak elgyengülni lehetett... Elvesztették a fejüket, s havonként egyszer-kétszer dugig teleettük magunkat... Mert mérnök elvtárs. a nyomor sötét dolog, a legsötétebb dolog az emberek között, de a mi nyomorunk, higgye el, még az acélt is kikezdte volna... A kohász legyintett. — Mináamellett — intett jóváhagyóan — a mi csalá-‘ dunkban is akadt gyerek, aki alcart... Tanulni akart. Jobb szó híján mondom, hogy akart; egyszerűen úgy jött, hogy a tanulásra rendkívül alkalmas gyerek volt, fogékony, jóeszií kis gyerek; a tanító egyszerű magyarázatára megjegyzett, megtanult mindent... Egyszóval amolyan okos kisfiú volt, aki könyv nélkül is elfújja a magáét, manapság is akad bőven ilyen, bár lényegesen eltérő körülmények között... Volt azonban valami ebben a kisfiúban, amely élesen elhatárolta a vele egykorú, és a hozzá hasonló eszes fiúcskáktól. A tanító egyszer valami rejtett gyanútól hajtva, bevitte a lakájába s egy gimnáziumi számtan példát adott fel neki. A kis- riú hibátlanul megoldotta. Űjabb és újabb példákat kapott s izokat is megoldotta. Felfedezését elmondta a plébánosnak. 1 pap kipróbálta a kisfiút, s az eredmények láttán kérészit vetett. Hamarosan hírét is költötték, hogy a cselédházban -gy üstökös bontogatja a csóváját. A hír eljutott a szolgabíróig. ő és a jegyző is megnézték maguknak a gyereket. Úgy találták, hogy egy toprongyos kis csodagyerek áll előttük. Tanakodni kezdtek a fiúcska további sorsáról. A tanító kioeresedett füllel a gimnázium mellett kardoskodott. Ha a gyerek a négy elemit elvégzi, ajánlásokkal és ösztöndíjjal menjen gimnáziumba. A plébános erőteljesen bólogatott. A szolgabíró savanykásan hümmögött. A jegyző pedig, mint aki fogas kérdést kapott, öt ujjával kényesen megérintette a nyakkendőjét, még a széken is megemelkedett. Hogyhát ő nem tartja a legszerencsésebbnek ezt a megoldást. Ez az uradalom közismerten mételyes terület, kupaktanácsokról jönnek hírek, mozgolódásokról, nehéz itt a cselédnépet féken tartani, ide vaskéz kell. ezt a megkülönböztetést engedékenységnek, gyengeségnek vennék,bizony nem szülne jó vért__ m utasd nekik a kis ujjadat, már az egész kezedet akarják... A szolgabíró találta meg az arany középutat. Tanítanák meg a sakkjátékra a fiút... Hogy ez az út talán érvényesüléshez vezet... Nagyobb versenyek, egyesületi felkarolás ... így mondta valahogyan a szolgabíró ... Csaknem suttogva beszélt már. — Befogták hát a fiút sakkjátékra... Ö, de nem kellett azt nagyon befogni... Csakhamar vidáman, játszi könnyedséggel végigverte az oktatóit... A tanító büszke volt, a pap meghatott, a szolgabíró derűs... A jegyző pedig epés. Máskülönben is epés ember volt a jegyző, hiú, öntelt, indulatos. Magasabb minisztériumi beosztásból került le valami miatt az istenverte vidékre, á balsors sorvasztotta és feltüskéz- te... És úgy látszik ezt a balsorsot látta fintorogni akkor is, amikor a sakkban egy kis cselédkölyök minduntalan a földhöz vágta. Nem is tűrte tovább a sorstól ezt a pimaszságot és alaposan visszavágott. Egy nyárvégi délutánon a hivatali szobájában játszott négyszemközt a gyerekkel, ö sakk-könyvből, a fiú egymás után adta neki a mattokat. A jegyző egyre nagyobb zajjal rakta vissza a táblára a figurákat; izzadt, fújt, a nyakkendőjét lazítgatta, a játék alatt harákolt, a lépések után kapkodott, bizonytalankodott... A kis partner annál határozottabban nyomult a cél felé előre, kitartóan szorítva gyengébb ellenfelét... Persze győzni akart a kisfiú. Mondhatom mérnök elvtárs, komolyan akart, s azt hiszem mindkét félben sistergő lánggal éget az akarat. A jegyzőben azért, mert isten tudja mit tett rá a lelkében a játszmára, talán sorsa jobbrafordulását, a fiú meg azért, mert hát miért ne győzne, ha lehet... Egyszerre csak rámordul a jegyző; „Ne harangozz itt nekem a csülkeiddel, zavarsz vele...” A gyerek elmerült a játékban, tovább is harangozott. Erre a. jegyző megmattolta, de — játékon kívül: leseperte a tábláról a figurákat, és éktelen káromkodással visszakézböl pofonvágta a fiút... Azután ... azután már nem játszott olyan mesterien a fiú... Félt a sakk játék* ól. S mert jófejű gyerek volt, a jegyző leckéjét is megtanulta... Megtanult nem akarni... A kohász felállt, karórájára nézett. A mérnök is felállt és pillanatokig sápadtan nézte a kohászt. — Igen, persze... mondta zavartan. Azután nekividámultan: — De hiszen még a sakktábla is kikerült a varjú csőréből! ... * — Igen — bólintott a kohász, —, jobb később, mint soha. — Óhajt talán még egy-két partit lefekvés előtt?.., — Boldogan! — kiáltott fel a mérnök. — Hanem tudja, mi legyen azzal a varjúival? ...Van nálam légpuska., szedjük le, azután főzzünk belőle jó varjúlevest. Minek rontsa itt a levegőt? (■.
