Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-04 / 210. szám
19W szeptember 4. vasam»?? ( NÖCKÁD 9 Vidám ceruzával ' i / i.VTrn Szathmárl Béla szatirikus rajza Baráth Lajost HATVANI DÁNIEL: Füstben és ragyogásban Itt élek a szálló alkonyi füstök alatt. Szabá'yos kéményekre ülnek a csillag-madarak. Ágak absztrakt nyúlványai érintik meg a párkányokat, szivalakú levelek szikráznak, mint a szerelmes, egymás húsába maró fogak. Közel van hozzám a füst és közel van a ragyogás is. így lett a létem egyszerű, mint asztalomon a pohár víz. Felhők ónozott serege, nem kérdem, milyen messze van. Sárgára festett pléh a hold, fáknak ütődik hangtalan. És bebújik a gyárkémény a lökhajtásos zengésekbe. • Párok lépnek az ösvény-menti sóhajnyl árnyék-szigetekre. Vaskerítéstűk boronáiják szivemet, — el ne gazosodjon, amíg a világ sorsa lesz egyetlen és legfőbb gondom. POLNER ZOLTÁN: Hazám Állok egy vézna akác emlékműve előtt a dombon. Az utakat gyújtogatja a nap s a lávaöntésű por alól felha ngzanak a megváltó tájak felé menetelük dübögő léptei. A szél tornácáról kiabálhattok már lázas mezők. Csend támad arcotok felett s az esők földig rontják a göthös mellű, magányos tanyákat. Fialtok elmennek konok városokba hiába Is telepítette ide le a nyomor végzetes alföldjeire apáikat az elnyomás pásztorbotja. Emlékük mindent összevérez az alkonyban és csendőrsztironyok dühét átkozza a kormos, petróleumlámpa fényű éjszaka hol Dózsa és Szántó Kovács haragja lobban. Hazám, hárommillió koldus léptű menet: idáig eljutnod volt csak nehéz - a dűlőkön át innen már hazaérsz és hazaérek estére'én is veled. EGYSZERŰ UTASOK Erdőkkel tarkított hegyekhez szokott ember vagyok. Hegy után domb következik, az egyiken akácos, a másikon sötét lombú tölgyes vagy bükk — de már a nyéki útelágazás után puszta a vidék. Ügy puszta, hogy sehol hegy, az akácosok is laposan fészkelnek. Szederkényig még csak bírtam magammal. sőt a Tisza-hídra is emlékszem. ám Polgáron rámébresztett a szomszédom. — Megengedné. .. — s kikászálódott mellőlem. Hatalmas ember volt, kemény fekete kalappal és esernyővel. Az ernyőt ötven évvel előbb csinálhatták, egy egész család számára. — Tíz percet várunk; PORTRÉ Pataki József rajza Cseres 1ibort Nyár végi emlék Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Körözsi Veconka olajosbarna szeme. Pedig annyi földem sem volt, ahová a könnyem lecseppenhetett volna. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántó-vetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el, még azt is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásomra, táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Körözsi Veconka is, ősszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarításában. Tavasszal pedig. amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végeztettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmivelö, választanom kellett: vagy béresnek állok vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az' őrletőknek. Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen törleszthettem. Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a váltamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban. sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt, mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük. amikor ö majd az én marokszedőm lesz. és a déli pihenőben együtt hüsölünk majd — minden szava megszárnya- sodott. Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már Másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedöm. Nem emlékszem én arra, milyen rendet vágtam, s ama sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után elhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. Es sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg mennyi lesz az ő marokszedö része, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyúrga búzavetésemben, és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgóit, talán még jobban, mint a múlt héten, szivem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is. Nem volt stmmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeske- dők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajosbarna.' Gyönyörködtem benne. Bizony isten. — A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestill-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszil és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járva az esze. vagy el akarna cseppenni a könnye éppen. De ő nem sírt és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott. Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás Szerint köröm közül. Veconkát aztán hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyüt- tem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét Talán jobb is így — gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből szabadulhassak. megihatunk valamit — s közvetlenséggel rámkacsintott. Merev, sajgó nyakizmomat tapogattam, s megpróbáltam lenyelni a kábultság nyálát. A fekete kalapos bizalmas mosollyal az arcán várakozott, de amikor látta, hogy nem mutatok hajlandóságot a reggeli snapszhoz, hát elindult egyedül. Divatja múlt fekete ruhája kikandikólt a kopott balonka- bát alól, hatalmas talpai óvatosan kitapogatták a legmegfelelőbb helyet a lépéshez. Az ajtóból visszanézett. Kicsit bo- csánatkérően, kicsit csalogató- an. „Vigyen el a...” — gondoltam magamban. Ha nem ébreszt fel. akkor a korai felkelést megtoldhattam volna egy jókora szundítással. Egy öreg néninek magyarázott visszatérőben, s amikor elnézésemet kérte, hogy újra zavar. vidáman az arcomba bámult. Igen, bámult. Mert mi közöm nekem ehhez az idegen emberhez? Felriaszt álmomból. és meginvitál pálinkát inni, amikor nem is tudhatja, hogy szeretem-e vagy nem. Vizsgál a különös szempár, végigmér, belém igyekszik látni. Megtapogatja frissen borotvált arcát. Nehéz, tömpe ujjait végighúzza a bőrön; ujjhegyeibe belerágta magát a munka és az idő, csíkoznak rajta a fekete vonalkák. — Jó eí! — int ki az ablakon. — Az eső ilyenkor kell... Valóban, közben eleredt az ,eső is. Lehetséges, hogy ez ál- mosított el annyira. Meg persze az egyhangú táj. Tanya tanyát követ, s a változatossághoz szokott szemem belefáradt e furcsa libikókába. — Ilyenkor kell az eső — mondom én, hogy szóljak valamit. Végtére is az öreg nem bántott engem. Jóakaraté és indulatú ember, látszik rajta. Hogy tolakodó is egy kicsit? — Debrecenybe? — kérdi erre. így mondja. Amikor megismétli. akkor sem másként. — Oda — felelem. — Én is Debrecenybe utazó^ — mosolyog rám. Szemében még több a bizalom, a kölcsönösség jele. Mert. ha már egy városba utazunk, még azt is kiderítheti egymásról az ember, hogy atyafiak vagyunk. a közlését a fülem melEleresztem Az öreg egyre sűrűbben nyálazza az ajkát. Hátradől, s hetykén pöfékel. Közben rám- rámnéz. vizsgálja közömbös arcomat, s amikor már sokáig ülünk szóüanul, megjegyzi. — Régen én nem is jártam ebben a városban. Nagykanyi- zsán katonáskodtam, meg kint Bécs mellett... Debrecenybe csak mostanába jártam. Az utóbbi években. Most már meg kell tudnom, hogy mi az isten nyilát keres az öreg az utóbbi években az ő Debrecenyében Nagykanyizsa után. Addig úgy sem nyugszik, amíg 'el nem mondja. Van az emberekben egy közlékenysé- gi hajlam. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — Minek? — kérdez vissza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hunyorog, s már nem is szürke szemének színe. Elénk kék, amilyen lehetett húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor nem kopott meg hajának színe sem. s amikor a kemény fekete kalapban jóképű fiatalembernek számíthatott. s keze sem nehezedett el a munkában. — Mert két orvosfíam van nekem ... — Igyekszik szerény maradni s nem kiíeszíteni a mellét. — Kettő, bizony! Az ujjak újra végigsimítják a frissen borotvált állat: így nézve, a kifényesedett szempárt és az ujjat, az utóbbi még fáradtabbnak, még tömpébbnek, még nehézkesebbnek tűnik. Szinte nyomasztóan ránehezedik az öt kérges ujj-az arcra, a homlokra, a kemény fekete kalapra, az autóbuszra és az elsuhanó tájra, tanyástól, bekötőutakkal, iskolába igyekvő gyerekekkel együtt. Az öt roppant, bogas ujj kozmoszt tartó oszlopnak tetszik. S rámkacsint a megfiatalodott szempár. És mintha a kacsintásában csengne az egyszerű kérdés. A hetven kedö, magáról megfeledkezett, örömmel teli kérdés: „Na?” — Hát ez igen! — csúszik ki a számon. — Gratulálok. — Köszönöm — szégyenkezik az öreg egyszerűségében. Kezet rázunk. Jó erős az öreg marka. Meleg és kemény, mint a munkálandó vas. Azután nem Is igen beszélünk a végalleti. inkább nézem a tájat. Ta- nva és dűlőutak, rajta aprócska emberek, építkezés és az egyik útmenti házon egy felírás; „Ez a tanya eladó!” Az öreg Is szorgalmasan vizsgálódik ki az ablakon. — Nem erre valósi? — Nemi — Én se! Csak utazom Debrecenybe. Meg kéne mondaná neki. bogy nem „nyövel”. hanem ..énnél” kell ennek a szép városnak a nevét kiejteni. De akkor meg elvitatkozna, és soha nem hagyna békén. Sóhajtok Inkább és nézem a tájat Megkínál cigarettával, én tüzet adok, s amikor kényelmes- kedve pöfékelni kezdünk, már szánom magam a makacsságomért. Köhögtet az erős Kossuth cigaretta. A snapsz nem ártott .volna a zsibbadt gyomornak. talán a nyakizmaimat is kiengesztelte volna a szesz jótékony, forrósága. lomásig. Most már szeretnék többet tudni az öregről, de az meg csak elégedetten szívja cigarettáját, és kibámul a tájra. Az esőről hümmögött valamit. mely nyárias melegen zuhog a földekje. az yrfszéli fákra. Most már nem néz rám titokban, hiába lesem, várom. Időnként összeráncolja homlokán a bőrt és mosolyog egy felet. Miközben hunyorog, önmagát figyeli az ablak tükrében. s mintha azt mondaná: „Na. fiú. hát ez rendjén volna eddig!” Az esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen s még borzongat Is a friss idő. — Na? — kacag rám tekintetével az öreg. Már debreceni utcán állunk, egy eresz alatt s keservesnek tűnik a szűnni nem akaró esőzés. — Egy felet... Reggel, különösen korán reggel, jólesik egy snapsz... Kacsintok. — Hát... tettetem a bizonytalant. — De jó erőset. — Jó erőset. A fiaimra! — Azokra! — mondom, s egyszerre szánom engesztelőnek és kiengesztelésnek. Az öreg már szalad is ___________ előre, át a túlsó o ldalra, egy barátságos kiskocsmába. Alig bírok á nyo. mában maradni.
