Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-18 / 222. szám
I 1966. szeptember 18. vasárnap NŐGRAD P lí. Bart a Lajoss A város fölött A vízimentő AZ ÖREGEMBER vízimentő lett: csónakkal egész nap a vizen, és úszik, ha menteni kell. De már nem tudott úszni. Valamikor, legénykorában átúszta a Balatont. Most még a földön is csak bottal járt. Hatvanéves volt 3 lába. Amikor beesteledett, hazament, és a ve je mindent megtudott — leült mellé az asztalhoz. — Menteni akar, de nem tud úszni. Mégis felvállalta a munkát. Holnap odamegy, és megmondja, ne haragudjanak ... — Mindenki tudja, — mondta az öregember — hogy átúszom a Balatont — Régen megtette, de a múltkor is a szepezdi halász mentette ki ... — A halász? — mondta az öregember —, höö. mi mindent összebeszélnek. Csak megkértem, vegyen a ladikjába, és felvett. Ennyi volt. — A halász maga mesélte, nekem mondta. Csak nem gondolja, hogy mást beszél? — Hazudott — mondta az öregember. — Oó! Honnan vette ezt a hazugságot?! Ha meglátom, megverem. — Csak maradjon békességben, és lássa be végre, hogy öreg lett. — Miért nem mondod, hogy vén? — szólt ingerülten az öregember —, miiért nem mondod mindjárt, hogy a kemye— Ha ezt megteszed — mondta nyugodtan —. akkor keress más házat, itt lakni többet nem fogsz. A veje göcsörtös, szikár ember volt, a nyakán látszott, amint nagyokat nyel. Kis idő után szólt: — Én magának csak jót akarok. Egyszer eljött hozzánk az öntödébe egy ember, és azt mondta: „Húsz évig öntők mellett dolgoztam, ne féltsenek, tudom, mit kell tenni”. Egyszer aztán ráöin- lött a vas, csapoltunk, alálépett. és elégett. Meghalt, mert sosem volt még öntőknél. — Hehe — mondta az öregember —x most meg meséket mondsz. — Nem, igaz, amit beszélek. — Beszélj csak — mondta az öregember —, megszoktam, a levegő elviszi. — Egyszer meg — folytatta a veje —, amikor a magasépítőknél dolgoztam, egy ember eltagadta, hogy szédülős. Felmentünk, már a nyolcadik emeletnél jártunk, és akkor láttuk, hogy egyszer csak kapálódzik fel. fel az ég felé. .. aztán hiába szaladtunk, már késő volt, lezuhant, nyolc emeletről. És odalett. Az öregember erre nem felelt. Felállt, fogta a botot, átment a másik szobába, és lefeküdt. Amikor elvált a ve- jétől, még mosolygott, ám amint átlépte a küszöböt, komoly lett az arca. és a botot a sarokba vágta. Anélkül ment az ágyhoz. Alig várta, hogy odaérjen. ÉJSZAKA nem aludt. Nem tudott aludni. Csak forgolódott, és nézte a sötétet. Amikor meg elszunyökált, ijedtében felriadt. nézett, remegés fogta el, és azt mormolta: tegye meg a sors, hogy ma né legyen semmi baj. és holnap ezek négyen már ne jöjjenek a Balatonba Enni sem evett. Nem érzett éhséget. Csak a négy embert nézte. A pakkot, amit a lánya csomagolt, érintetlenül hagyta... És hirtelen felhangzott a Kiáltás. Üvöltés volt. A nádas felől jött. Kapkodva evezni kezdett Az üvöltés még egyszer jött. De már több. A parton is sikítottak. Gyorsan csapkodta az evezőket, izzadt, és érezte, hogy a karjaiból az erő fogy. A csónak alig haladt. MEGLÁTTA az ember helyét ; bugyborékolt a víz. A nádas, mögött a hínárnál. Már nem bírta tovább. A ladik elakadt. Az ember nem jött fel. Csak bugyborékolt a víz. Zihált. Már nem bírta egy méterre sem. Az ember nem jött fel. A bugyborékok ki- sebbedtek. Kihajolt a csónakból. Lenyúlt a vízbe, és hirtelen — egyensúlyát vesztve, belezuhant. Minden elsötétült. Többre már nem emlékezett. Csak egy óra múltán tudta meg! mindkettőjüket kihúzta két fiatal halász. Az öregember keze görcsösen markolta a másik haját — úgy találtak rá. A másik, egy volt a négy közül, aki nem tudott úszni. Nézték az öregembert, körülvették, és azt mondták: az öregember bátor volt, ki akarta menteni a fuldoklót ö tudta csak, félelmében fogta a másikat, fuldoklótól remélt segítséget De nem szólt. Hagyta, hogy dicsérjék. Pedig már biztosan tudta, nem tud úszni. A történetet egy újságíró is látta. Ott nyaralt. Csodának tartotta az öregembert, és cikket írt róla. „Egy hatvanéves ember hőstette ... A balatoni távúszás valamikori bajnoka, élete kockáztatása árán ...” Harmadnap értesítették az öregembert: bátor magatartásáért kitüntetést kapott. Lassan olvasta a gépelt írást, és remegett a keze. A veje mellette állt. és nézte az öregembert. Aztán halkan szólt: — Ne haragudjon, ne haragudjon, amiért azt mondtam, hogy nem tud már úszni. Az öregember lassan letette a kezében tartott írást, a vejére nézett, aztán a botra, ami a lába mellett állt. — Menjél — mondta —. szólj, a munkát tovább nem vállalom. Keressenek helyettem mást, holnap már nem megyek. A VEJE a botra nézett, aztán az öregemberre. — Most mond le? — kérdezte —, éppen most mond le, amikor kitüntetést kapott'’ — Éppen most — mondta az öregember —, éppen azért! —, erőltetve nevetett. És maga elé nézett, és látta, hogy még mindig remeg a keze. Pataki József rajza rét is te rágod meg, mielőtt megeszem? — Kicsit hallgatott: — Még nyolcvan kilós zsákot is viszek, ha akarok. A vej felnézett és lemondóan a levegőbe intett. — Te nekem nem intesz — mondta az öregember —, az én asztalomnál nem intesz, mert akkor felállsz, és kimégy. — Hát jó — mondta a veje —, nem intek, de elmegy, és megmondja, hogy már nem tud úszni. Ha nem. hát én megyek. Az öregember vejére nézett. Izzadt volt, amikor reggel megmosakodott. Aztán elindult a felvállalt munkára. Tudta, amit a veje fgért, nem meri megtenni; fél, hogy akkor nem lesz háza. ahol lakjon. Sütött a nap, melegítette az öregember arcát. Ült a ladikban, lassan, lomhán evezett, és mosolygott. De belül remegett. Sokan fürödtek. A legtöbben csak álltak a sekélyben, de volt az úszók között négy, akitől félt. Ketten mindig lenyomták egymást, és aztán fulladozva kapkodtak levegőért, ketten meg alig tudtak úszni. A négy közül bármelyikre JLL ÜZEMI KONYHA. Lovas Kálmán rajza m z első találkozás a múlt /% nyáron zajlott le, igen így helyes: lezajlott. Nem sejtettem, hogy hacacáré, díszbankett közepébe csöppenek, amikor megígértem Gorádnak, hogy elmegyek az iskolai találkozóra. Aztán meglepetéssel láttam, az ismert öreg arcok között egy ismeretlen fiatalt, kirítt pökhendi elegánciájával. Arany nyak- kendőcsatt büszkélkedett a mellén, gyémántgyűrű az ujjún. Szuromi — annak idején a B-be járt, most nyugdíjas könyvelő — mutatta be, szokatlanul hetyke hangon, rendkívül büszkén: — A fiam. Tegnapelőtt jött New Ycrrk-ból. Megnézheted magadnak, olyan karriert csinált, hogy csuda... Homályosan emlékeztem az öreg régebbi panaszaira, az egyetlen fiú csak nehezen végezte el az iskoláit, valamilyen vállalatnál volt kistisztviselő, ott is belekeveredett mindenfélébe. aztán búcsú nélkül távozott. Az apja évekig nem eifilítette, tavaly mutatta egyszer a fényképét, de akkor sem nagyon dicsekedett, most azonban diadallal hordta körül a fiát. városba, aztán hazafuvaroz. En azonban elhárítottam, nem is tudom, miért. Az öreg Szuromi így búcsúzott: — Szívesen meghívnálak, gyere velünk, holnap-holnap- utánra. a Balatonra, de közben Pista mindenáron le akar ugorni Templomnyékre, tudod, a rokonokat meg akarja látogatni, egy kis ajándékot ad mindenkinek. Temérdek pénze van. Az is csoda, hogy ennyire feltört, de hogy eközben nem feledkezik meg az öreg apjáról, meg még rokonairól sem ... Tudod ... nagy dolog ez. gyárul beszéltek. Egy fiatalabb férfi ült háttal felém, az arcát nem láthattam és nagyon kapacitálta a másikat, az idősebbet: — Gyuszi, nem teheted ezt velem, egy ötvenest mégis csak ki tudsz guberálni.., Tudod te nagyon jól, hogy mihely lehet, visszafizetem... A Shmi- thék ígérték, a jövő héten lesz valami a számomra ... A másik gúnyosan közbevágott: — Megint valami rokoni látogatás Magyarországon? — Ah, az most egy ideig nem megy... De valami nagy üzlet ... Elmondom neked a Nádasa József: Második találkozás — Hát igen, feltörtem, hűtőszekrény-gyáram van New York-ban, nem nagy üzem, 250-en dolgoznak ... Van egy kis vityillóm Floridában, két autóm, az egyikkel jöttem át. tavalyi típusú Cadillac ócska gép. mihelyt hazaérkezem, becserélem ... Ja, ja ... nálunk ez így van. Villogtatta a fogát, rákiáltott az idős főpincérre — „helló, boy, mindent én fizetek" — a maradékot a második százasból odatolta borravalónak, az egész kerthelyiség minket figyelt, pontosabban őt, a „császárt”. Persze akkor is felénk fordult mindenki, amikor a vendéglő előtt álló hatalmas kocsiból előhozta a filmfelvevő gépét és nemcsak az asztaltársaságot, de az egész terasz közönségét filmre vette. Búcsúzáskor felajánlotta,, hogy sétakocsikázásra visz a Bólogattam, hümmögtem, kezet szorítottam Szuromival és Mr. Szuromival, egy pillanatig utánapillantottam a ragyogó autónak, aztán hazamentem. Bevallom, a következő tíz hónapban teljesen megfeledkeztem az öreg Szuromiről, meg gazdag fiáról, a jégszekrény-gyárosról. Kaptam ugyan egy-két telefont, szemrehányást, restelltem a dolgot, de- hát mit csináljak. Az idén. hogy rövid látogatásra Bécsbe ugrottam, szokás szerint az egyik délelőtt beültem az Európa kávéházba, ez a külföldre szakadt hazánkfiainak gyülekezőhelye. Kíváncsi természet vagyok, soha nem mulasztom el, hacsak egy órára is, idelátogatni. Ezúttal nem találtam senki ismerőst a kávéházban, de az egyik szomszédos asztalnál matippet, társulj bele, aztán megfelezzük a hasznot.,. Nagyobb tétel bilincset keresnek, kézi bilincset... Itt Ausztriában, vagy egyáltalán Európában olcsón fel lehet vásárolni és szállítani Washingtonnak... — Hagyj békén ezzel a marhasággal... Ejnyé. már tizenegy ... Mennem kell... — Add azt az ötvenest, mi az neked? — Itt egy huszas, de most már ... Pincér, fizetek ... Az idősebbik ment, a fiatalabbik utána fordult és ekkor jöttem rá, hogy én ezt az embert ismerem. Hát persze, ö az ifjú dúsgazdag jégszekrénygyáros, a vagyon csúcsára tön autótulajdonos, Mr. Szuromi. Üdvözöltem. Meglepődve nézett rám. értetlenül. ' — Nem ismer meg, Mr. Szuromi? Felkelt az asztalától, még mindig bizonytalanul nézett rám, én viszont biztattam: — Foglaljon helyet, hogy van? Hogy mennek az üzletek, a hűtőszekrény-gyártás ...? Most már világosság gyűlt az agyában, elmosolyodott, legyintett: — Már emlékszem, persze, hogy emlékszem, maga is ott volt, amikor a faterral azt a nagy felhajtást csináltam. Mindenki bevette. Maga is, ugye... — Hát nem igaz? Becserélte a Cadilac-ot? — Már ne ugrasson engem azzal a marhasággal! Ügy vettem észre, hogy maga dörzsöltebb fickó, mint azok a többiek ... Templomnyéken majdnem díszpolgárrá választottak, mert ezer forintot ajándékoztam a szociális otthonnak ... — Akkor maga mégis csak gazdag ember! — Mondtam már, hogy ne ugrasson... A kinti ügynökségtől kaptafa a repülőjegyet, ide Bécsbe, itt adták a kocsit, az öltönyöket is ők rendelték. meg azt a tízezer forintot, amit elkölthettem Magyarországon. Éppen, hogy futotta ide-oda száguldoztam, mint Amerikából érkezett császár. aki elkábítja azokat a mandrókat! Megtörtént a tíznapos „gáztámadás”, amikor megint kijöttem, vége volt mindennek ... Visszavették a kocsit, még látja, a gyűrűt is lehúzták, kétezer Schillinget dobtak ide, ennyi strapáért... Mit csodálkozik? Mondja ... maga visszamegy? — Hát persze, hogy visszamegyek ... — Persze... De nehogy ezt elmondja, bár ezek a csibészek megérdemelnék, hogy ... felhasználják az embert, kifacsarják. aztán... A fene egye meg őket... Mégis, nehogy elmondja, nehogy a szegény öregem... — Nem fogja megtudni... zm tudná kifizetni a kávémat, nagyon csóró vagyok.. Tavaly Pes- fizeltem a maga cech-
