Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-20 / 198. szám
8 NÖGR A t> 1WÄ. augusztus 20. stomhal Sxentiványi Kálmán Duna-parti történet FÉNYLŐ reggel lebegett a Dunán, szél siklott, szitakötők, lepkék szárnya villant a ragyogásban. Kikötött a kis szigeten a hajó. — Még meggondolhatod,., — súgta Dományné. Domány igazgató mérgesen készülődött a leszálláshoz, úgy volt, családja Is a horgásztanyára jön. Kirándulás? Remek lesz! Dományné maga is vegyészeti üzemben dolgozik. Ahogyan közeledett a vasárnap, egyre sóhajtozott az asz- szony, szegény gyerekek, mit kezdhetnek a horgászokkal ? Felesége a korlátnál állt és integetett, Gyerekeit nem látta, vagy húsz pár ingott a fedélzet sarkában s a hajógépek dohogásától a parton nem lehetett a zenét hallani. A na- jó elment, a hullámzás partra lendült, magas a víz, sárgászöld színű és sok hordalékot sodor. Mint gólyák gubba-ztanak a csöpp nyaralók, betonlábakon. Az erkélyeken nők napfür- dőznek. Domány ballagott a töltésen, s dldergett a sátras, ős fűzfák árnyékában. Nadra- gos lányokkal találkozott, amint kiért a napra. Horgászbotos komák hagyták el. A gyár tanyája, betonlábas, hosszú épület. Domány elhárította a gondnok sirámait, lerakta a sportszatyrot s ment a saget másik oldalára a gyalogúién, magas fűben. A lóduló szél vitte a gyermekláncfű fehér bóbitáit. Valahol szólt egy táskarádió. A következő állomásnak jelzett a hajó. A gyári horgászok buzgón bólogattak az igazgatónak. Csiszár a sziget csúcsán, egv kikötött rozoga csónakban kuporgott — Szervusz öreg! Erre odébb húzódott a pádon. Jó hatvanas ember, barna arcát beszőtte az idő, tüskés haja, bozontos szemöldöke szürke, munkaruhában üldögél. Domány a csónakba lépett Jólszabott szürke öltönyben, fehér ingben, ránctalan széles arcával, kopaszságával — csak közelről látszik fiatalabb- nak az öregnél, pedig Csiszár annak Idején mestere volt egy másik gyár műhelyében. — Láttam a feleségedet a hajón — mondta halkan Csiszár. — Dolguk van. — No, amit kapott.. ( nem teszi el emlékbe. — Engem is megtiszteltél mi? — Már nem emlékszem. — Pedig, ami a lényeget illeti ..: a személyzetisnek igaza van. — Ezért jöttél, fiam? — Ezért — Odabent is megmondhattad volna. — Nem akartam, hogy engem is kiutasíts. — Mindenki úr. (. a maga kuckójában. Nem néztek egymásra. Az igazgató folytatta: — Jelentették, hányszor voltál ittas... Mostanában odabent is látszik rajtad. Go- rombáskodsz, nem hajtod végre az utasításokat Tudják, milyen viszonyban vagyunk, azt hiszik, fedezlek ... — Azért jöttél, hogy megmondd ,.. vége a barátságnak? — Nem arról van szó. De felelős vagyok... te tanítottál... — Arra nem, hogy anyad jó félórányira él a gyártól. ., a házban, ahol te is születtél... s tájára se mész. Nem voltál nála három éve. — Gondoskodóim róla.. 1 és ... — Tudom, pénzt küldesz, az utalvány hátlapján meg mentegetőzöl, látogatást ígérsz. Mint nekem a fiam, dehát az... messze él. De a lányom Pestről sem talál ki hozzám. Múltkor láttam, az unokáimmal együtt, éppen innen... Kiránduló hajón voltak. Azért telepedtem megint ide... FÉLBESZAKADT a beszélgetés. Az öreg fogott egy félkilós mámát — Nem ezért jöttem. Nem volt kedvem máshová menni. — Elhiszem. Múltkor olvastam, mennyi öreg él a szere- tet-otthonokban,.. Hát én nem megyek nyugdíjba, nem jutok ilyen sorsra. — Kivett az ülés alól egy tele üveget. — Iszol? alatt, térdelve, köhögve fújta. Evezős csónakok húztak a vizen. A nők nevetése úgy cikkant. mint felvetődő halakon a játékos fény. Domány latolgatta, nem lett volna jobb mégis a családdal hajózni? Aztán adott borra ő is, valaki elment csónakkal. Kitűnő volt a halászlé, meg a roston sült keszeg. Szálkástól meg lehetett enni. kicsit füst íze volt öreg Csiszár hamar berúgott. öklével döngette a mei- lét. kiabált a többiek előtt az igazgatónak, hogy nem megy nyugdíjba, mit csinálna magában? Lassan besötétedett Mikor a hajó kikötött a szigeten. Dományné idegesen bámult a partra, a fák alatt sűrűbb volt a sötétség. Bánta már, hogy nem maradt a férjével, a gyerekek amúgy is egész úton nélküle ugrabugráltak. A matróz tessékelte le a hídról, indult a hajó tovább. Az asszony majdnem -J. sírta magát, a hajón maradt Domány hallotta a hajókürtöt, de nem bánta, itt alszik az öregekkel, hajnalban is el lehet menni. Majd megbeszéli az üzemi orvossal, öreg Csiszárt vizsgálatra küldik el, ne úgy beszéljék a gyárban, hogy elvonókúrára ment. Nem kell megszégyeníteni, Ilyen művezető nincs még egy. Aztán a maga anyjára gondolt. Keményen előveszi otthon a gyerekeket, minden héten látogassák meg, ad pénzt, vegyenek neki ajándékot S ő maga is szakít időt a látogatásra. Ha az asszony még egyszer elő meri hozni, hogy holmi otthonban jobb lenne a mamának, alaposan letorkolja. Mi lenne, ha magukhoz vennék? Mikor utoljára náluk volt, sírva fakadt szegény mama ebéd közben, a gyerekek megjegyzéseket tettek rá. EGYRE gondolkozott. Mégis jó volt eljönnie a szigetre. Az öreg Csiszár közben oldalra dőlve hortyogott, álmában a gyerekeiről kiabált v TÓTH ELEMÉK mvÁRvcű Tyúk-kapirgáltató délutánok csendjében, amikor a kertek alá szöknek a kutyák, seregély-rajok ringanak elő a messzeségből. Amerre szállnak felkavarják a levegőt, mint sok-sok eleven ventillátor, aztán hirtelen szétrebben a csapat, kis darabokban rápotyognak a fákra. Micsoda lármát csapnak, az ember csak győzze hallgatni őket, szerencsére pillanatig sem tudnak egy helyben maradni, tovább repülnek. Távolabb elnyeli őket a szilva-kék erdő. Nemsokára megkezdik majd az őszi szántást, megcsillan a nedves szén-fekete barázda éppen úgy, mint gyermekkoromban, pedig mennyi minden megváltozott azóta. Előjönnek a varjak, szemelgetni kezdik a gilisztákat a földből, azok meg csak tekeregnek gyanútlanul még az utolsó percekben is, mert nincsen szemük, nem láthatják a veszélyt. Hányszor elnéztem ezt, míg kérődzve pihentek az ökrök a föld végén, meg-megcsörrent fejükön a lánc. Még a csörrenést is, mintha hallanám, pedig messze van az már, mint a gyerekkor. — Mint neked... vélem? Látod, elhúzódtak a szakik. Domány jó ideig hallgatott, nézte, hogyan siklik a fény a fodrozó vizen s alacsonyra csapódnak a fecskék, öreg füzek árnyékában. Csiszár némán felajánlotta egy:k horog- nyelét — Azért nem kellett volna kidobnod a személyzetist Csiszár furcsán mosolygott — Éppen veszekedtem az emberekkel. ö meg közbeszól, hogy a te utasításod ... elvonókúrára megyek, vagy nyugdíjaztok. Amúgy is nehéz nap volt. — Az emberek előtt mondta? Domány elfogadta. Amint az árnyék elhúzódott, levette az ingét, de az öreg visszaparancsolta rá, hamis a szél. — A te anyád nem panaszkodik. A közelben lakom, néha találkozunk... Azt ha- zudja, havonta kétszer Is meglátogatjátok, az unokái írnak ... A feleséged meg hozzátok csalja, könyörög neki, lakhatna nálatok... De 6 nem megy el semmiért. Az igazgató hallgatott. Megitták az üveg bort. Közelebb jöttek az öreg barátai. Egy görbelábú elvitte a zsákmányt, tüzet rakott a kondér SOMOGYI ALBERT ÁloiM az ősi bölcsőben Könnyű illatok szálltak a légen elébem, míg bolyongtam a pusztában át — S felém hozta távoli szellő távol városok halk, zsongó szavát. Fönn már az égen gyúltak a fények: az éjnek halvány mécsei, a csillagok. S lángjuk, mint egy-cgy drága, szép, tisztafényű tündérszem: csillogott. És én pedig, az örök-bánatos, harmatos, estharmatos friss fűbe dőltem, s álom szállt álmatlan szememre ebben a nagy, lágy, ősi bölcsőben. /Verne« György Pillés tejeskáyé Voltam én házitanító sokfelé ifjú koromban. Bíbelődtem fafejű osztálytársakkal, akik annyit konyítottak a középiskolai tudományokhoz, mint macska a zongorázáshoz: rá lehet tenni a billentyűkre, végig is fut rajtuk, de istenments attól a hangtól, mely így keletkezik. Mit kínlódtam, nagy ég, egy valódi ezredes fiával, aki méghozzá két évvel idősebb volt nálam, már 17 éves fiatalúr; fütyült az én oktató keneteimre, mivelhogy őtet Boriska érdekelte, egy nagykeblű asszony a szomszédból. De volt nekem, ez az igazság, eszes növendékem is. Nem is azért foglalatoskodtattak engem körülötte, mivel az ifjú nagyon rászorult, hanem csupán azért, mert sok pénzük volt, meg tudtak fizetni egy társalkodót, akivé én voltaképp lettem. Egy kicsit kihallgattam, meg ő is engem, egy kicsit cincogtunk, még moziba is elküldték minket; tellett a textilüzletbőL Én pedig 40 pengőt kerestem havonta, s hogy az nekem akkor mennyi volt. azt el sem tudnám mondani. Anyukának adtam oda. mert... no de erről most ne beszéljünk. A Bethlen utcai tanítványomról szeretnék inkább beszélni, Kuczori Kovács kövér, csattanó piros arcú Jani fiáról. Hej, Bethlen utca, Bethlen utca! Ott volt az nem mesz- sze a kollégiumtól. Szép kis egyenes utca, tele takaros, más-más színű portával. Onnan már csak egy lépés a Libakert, ahol virág is meg zöldség is, főként a nagy öntözések után, estente, olyan jószagot lehelt, hogy abba tizenhat éves korában az ember csaknem beleszédül. Jó kis gazdag utca volt ez a Bethlen utca. Végig csupa cívis lakta, tehetős nagygazda, s belőlük egy egész szakajtóra való Kovács névre hallgatott. Szegről-végről egy család volt ez; keresztül-kasul házasodtak, óvatosan ügyelve az anyagi mércére. Még a postás is, csaknem összekeverte volna a Bethlen utcába szóló leveleket, ha a népszáj nem biggyeszt mindegyik Kovács neve elé egy-egy szép, találó jelzőt. Nem nemesi előnév volt ez, igaz, de terjesztette mindenki, a Kovácsok meg viselték magátólértetődően, egyikmásik még némi gőggel is. Az egyiket Dagadt Kovácsnak, a másikat Szalonmás Kovácsnak, a harmadikat Mézes Kovácsnak hívták; volt az előnevek között mindenféle: büsz- kitő éppúgy, mint csúfolódó. Az is viselte, s még ivadékaira is átörökítette, akit Szép Kovácsnak hívtak, mégha gyereke ocsmány volt is, mint a híres vízfejű Lajesika, meg az is viselte, gyerekestül, akit mondjuk Sánta Kovácsnak becéztek. Az enyém, akiről szó van, Kuczori Kovács volt Kovács bácsi megdőlt derékkal járt, bizony tán púp is meredt előre a zekéje alatt. De így hívták Jani fiát is, pedig az, mint mondám, egészséges, zömök, jó zsíros gyerek volt, a kuco- riságnak teljességgel híján. Szép, takaros kis verandájuk mosolygott az udvar irányában; ott szoktunk volt üldögélni, s bifláztuk a biüázni- valót A délután jószaga zsongította az agyunkat. A napnak nem volt nagy heve, de Jani ingújjban terjeszkedett a szai- mafonatú széken; lábán csizmanadrág, alól taplóval, ami kikandikált a posztópapucsból. — Oszt mér nyaggac te engem? — kérdezte felelősségre vonón. — Megkapod a pízt, ez neked a fő, nem? ... Inkább arrul beszíjj, milyen vót az a Bánki Vilma-film. Vót e benne csók? Szegény fejem! Janus Pannoniusról kellett volna tanulnunk s nekem most Bánki Vilmáról kell beszélnem. Vesztemre, valóban láttam a filmet; magas növésű gyerek voltam, beengedtek a tizenhat éven aluliaknak tiltott filmhez. Janit meg, jóllehet már e vágyott korhatár küszöbére ért, mert kis zömök fiú volt, sose akarták beengedni; ahhoz meg nem volt szíve, hogy húsz fillért csúsztasson a jegyszedő kezébe. „Máj’ megvárom szeptembert, oszt születési bizonyítvánnyal kéredzkedek be, a fene aki megette” — ezt mondta. Nekem viszont, tetszett, nem tetszett, lecketanulás helyett mesélnem kellett. — A csók hogy vót? — Ez különösen érdekelte. Én meg részletesen leírtam, hogy dőlt a nő a férfi karjába, hol tartotta a kezét. Még jócskán ki is színeztem, hozzátettem egyet-mást, saját álmaimat is beleszőttem. Nem is tudtam, hogy mennyi a valóság és mennyi a lódítás; különben is megfizetnek, s én úgy tanultam, hogy a gazda parancsol. Jani elmerülten hallgatva, nyilván nagyon izgalmas előadásomat. Időnkint önfeledten az orrába túrt, s szórakozottan kotorászott benne. Vagy kihúzta egyik lábát a papucsból, térdben meghajlítva a székre tette, és a talpát vakar- gatta. Egyszer csak nyílt a veranda ajtaja, s az öreg Kuczori Kovács sietett hozzánk. Bottal járt, mert a dőlt testtartás láthatóan nehezére esett. — No fiú, okoskodsz? — így kezdte. Jani hirtelen letette lábát a földre, belecsúsztatta a papucsba, s szemrebbenés nélkül felelt: — Janus Pannoniusról tanulnánk, idesapám.