Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-20 / 198. szám
1965 augusztus 20. szombat NŐG F A U O Az öreg egy pillanatra meghökkent; alkalmasint véglgviharzott az agyán, hogy micsoda szédítő távlatra nyitott ő a pénzén kapukat e fiú előtt. De nem hozzá, hanem hozzám intézte szavait: — Osztán ecsém, csak szorgalmasan. Mert a szorgalom- búi lesz a píz, a maga-félének meg erre különösen nagy szüksége van... Ha nem akar mindég kódus maradni — — tette még hozzá, s megsimogatta Jani bozontos üstökét, majd elbicegett. Nem értettem, hogy miért kezdett a vér lüktetni a fejemben. Jani azonban rám se hederített, hanem csak nógatott, hogy meséljek tovább. A legérdekesebb résznél egyet füttyentett: — Hű, ha nekem egy ilyen nőm vóna! Tudod... odahajolt hozzám, és kezdett a fülembe sugdosni. Arcom pirosa még nem oszlott el, s most a fülem is kezdett lágyulni. — Na várj — folytatta —, máj’ te is megnízheted. Feállt, s hátra, a konyha felé nagyot kiáltott: — Bözsiii!... Bözsiii!... Még többször megismételte, egyre nagyobb hangerővel. Végre megjelent a hívott, egy 17—18 év formájú szelíd, kedves arcú parasztlány. — Hun a fenébe lófrál, Bözsi? Csak nem alutt. oszt épp a fülin feküdt? — Nem aludtam. Mit akar a fiatalúr? — Megéheztem. A fene, aki a tanulást kitalálta, igaz-e komám? — és némi zavarban felém fordult. Nem válaszoltam, de azt hiszem, nem is igényelte, hogy válaszoljak. — Megéheztem. Hozzon egy kis ozsonnát. Én ya könyv fölé hajoltam, nem mertem a lányra tekinteni, különösen azután, hogy Jani az imént borzalmas terveit vázolta előttem. De most, huszonöt év távolából visszaemlékezve erre a jelenetre, meg mernék esküdni, hogy amikor Bözsi halk hangja megszólalt. Janihoz beszélt, de rám nézett. — Mit hozzak uzsonnára? — hangzott a kedves leányhang. — Hozzon valami harapnivalót, szalonnát meg retket. És hozzon egy bögre tejeskávét, jó hideget, fene meleg van. Dg jó pillés legyen, hallja, úgy szeretem. Szemem a könyvön, próbáltam olvasni, de csak betűket láttam, értelem nélküli betűket, valami néhai jó latin költőről. Janus Pannonius, Janus Pannonius... tovább nem jutottam. De közben a fülem, mint a legfinomabb műszer, tökéletes készenlétben várta az újabb hangokat, hogy befogadja. s az agyamig, nem, nem a szívemig továbbítsa láthatatlan vezetéken. — Egy bögre kávét hozzak? — Ó, milyen finom műszer a fül! Pontosan éreztem azt a csöppnyi hangsúlyt, amely az Walter Kaufmann Drága gólyák A kisfiú, aki még nem volt egészen ötéves, körülsétált a parkban és öntudatos büszkeséggel mutogatott a virágokra. — Az piros, ez kék, az sárga, az meg lila — mondta a fiatal nőnek, aki egy gesztenyefa árnyékába húzódva ült a pádon. Rámosolygott a kisfiúra, ki a biztató mosolyt látva odatelepedett mellé a pádra, s állhatatos pillantással fürkészte. — Nos, mit nézel? — kérdezte a lány. — Téged. Káté — felelte a gyerek, csak azért, hogy ezzel is megnyújtsa a meleg szeretet, bizalom perceit, hogy élvezze ezt az érzést, amely mindig átjárta őt. ha Káté elvitte sétálni, nyugodt és elegáns otthonukból, ahol mama uralkodott fenségesen. Káté átfogta a vállát, engedte, hogy nekitámassza a fejét és belecsókolt puha fürtjeibe. Amikor az idő hűvösebbre fordult és a szél felkapdosta a leveleket, a lány felállt, kézen- fogta őt és a park kijárata felé vezette. A kisfiúnak úgy tűnt, hogy Kate most valamilyen kellemes emléket idéz fel magában. Sötét szemei elgon- dolkodónak tűntek, de ajkai szélén egy kis mosoly játszott. Hogy meghízott az utóbbi időben — gondolta a gyerek. Ügy látszik igaz, amit mondanak, hogy egy kisfiúcska növekszik benne. De mindez mégis különös és ijesztő dolog, még elképzelni is, hogy olyan sokáig tartózkodik ott bent a sötétben. Emlékezett rá, amikor az édesanyja megmondta neki: „Kötnek kisbabája lesz”, de amikor 6 tovább kérdezősködött, hozzátette: „Nem, veled egészen más volt a helyzet. Egy gyönyörű szép, hófehér gólya tett le téged az ablakpárkányunkra.” — Káté — szólalt meg — hogy lehet, hogy engem a gólya hozott, a te kisfiad pedig tebenned van7 — Azért van így — felelte Káté kis mosollyal, melyet alig színezett át a meghökkenés — mert a te édesapád gazdag, az én kisbabám apja pedig szegény. És a gólyák nagyon drágák? — Ügy van — mondta Kate —, nagyon drágák. Hirtelen sietős léptek dobogását hallotta a hátuk mögött. Megfordult majd Káté is, s észrevették, hogy egy széles- vállú, magas férfi közeledik feléjük. Gyűrött sapkát viselt, kopott bőrzekéjének ujja alig ért tovább a könyökénél. — Mit akar ez a bácsi? — kérdezte a gyerek. Káté nem felelt, csak elengedte a kezét. A kicsi úgy érezte, mintha elhajították volna. Káté ijedt arckifejezése még joblan megrémítette, halálos csendben figyelt. — Káté — szólalt meg a férfi, amikor hallótávolságon belül került — hála a sorsnak, hogy megtaláltalak. — Mi történt? — sürgette a lány izgatottan. — Heint letartóztatták és Érint is. A rendőrség ott járt a szobában, mindent felforgattak, s elvitték a könyveket, meg a röpiratokat. — Mit tehetünk? ... A férfi arca megkeményedett, szemei összeszűkültek. — Azonnal menekülnünk kell. Most. Ebben az órában. — Az én állapotomban? Hogyan? — At ketl jutnunk a határon. Vidd haza a gyereket és légy itt újra félóra múlva. Si ess! — Képtelen vagyok ilyen gyorsan... — Meg kell próbálnod! A fiúcska kitépte magát Kate kezéből, amikor az megindult vele hazafelé. Mérges tekintettel nézte a férfit. — Nem szeretlek téged — mondta. — No, gyere gyorsan kicsikém — biztatta Káté. Nehezen, vonakodva megindult a lány után. A bőrzekés férfi csak állt a virágágyak között és nézett utánuk. — Visszamész hozzá? — kérdezte a kisfiú a lányt — Igen kicsikém. — Engem már nem szeretsz? — Természetes, hogy szeretlek. Tudod, milyen nagyon közel állsz hozzám. — Miért sírsz? — Dehogy sírok — szólt Káté, s akaratlanul megtörölte arcát a kezefejével. Egy hajtű közben lehullott a földre. A gyerek lehajolt, hogy megkeresse. — Hagyjad — sürgette, s hátravetette a haját, mely homlokába hullott. — Gyerünk gyorsan. A harmadik sarok után már feltűnt az elegáns villa a nagy- lombú fák között. A fiatal nő néhány pillanatig habozott, majd magához húzta a kisfiút és szorosan átölelte. A kicsi érezte, amint az arcán végigfolynak Köte könnyei. Ajka remegni kezdett. — Nem jössz vissza többé, Kate? — Egy darabig most nem. — Szeretném látni a kisfiádat. ha megszületik. — Majd egyszer elhozom. Most szaladj befelé! — Gyere velem! — könyör- gött a gyerek. — Nem lehet. Kérlek, kérlelc kicsikém... A lány elengedte őt, s a ** kisfiú végignézte. Hirtelen idegennek tűnt a számára, úgy érezte, mintha egy hideg kéz érintené meg a tarkóját. Egyszeriben szörnyen egyedül maradt a világon. Megfordult és futni kezdett a fákkal szegélyezett úton, be a villába. 1933. augusztusát írták, valahol a Ruhr-vidéken, Németországban. Fordította: Zilahi Judit DANYI GYULA A Máira lábaiaál Huszonnégy évig e táj szeretett, leláncolt a szikláihoz, akár a tüskés akácot... Ismer itt minden bokor s legkisebb kő, kavics, csak szokatlan egy házsor, az még annyira friss. És mintha guggolnának most itthon a kapuk — az út nőtt, az magasabb a széles betonút. Haza csak ritkán járok és van tíz éve már. hogy utoljára látott dolgozni a határ... Törtem kukoricánkat, ropogott, nyüszögött. Helyről a barázdában gurítottam tököt. A bányában, mint ördög tiportam a szenet, az idő gyorsan pörgött forgó fúróm felett. Kőrém völgyekbe rakva bányatelepeim, Muzsikál szép Mizserfa, akác levelein látszik leheli az akna, szól és szava elém most pattan ki a napra, csillog a csille szén. Nógrádi dombok, hegyek, jó anyám mellei, odahagyni még lehet, de elfelejteni már nem tudlak titeket. Nevendék fenyők néznek, mint a gyereket húsz évvel ezelőtt. Csintalan kézjegyeim már kiforradva mind tátott száj — fák törzsein —> megduzzadt és szelíd. falumra Iátok innen. A hegy lábainál nyújtózkodik szelíden és kék füstöt pipál a házak kéménye mind füstölög úgy beszél. A tető cseréppel int. nincsen már zsúpfedél. Kerékpár alig volt itt s íme húsz év után már autó piroslik a bányász udvarán... Innen vagyok és innen akárhová megyek a sorsom nem lesz ingyen« míg birom kezemet. A nap süt, akkor is ha elnyúlok betegen, nem tehet az róla. hogy sugara terem és arról sem tehet, hogy fénye bántja szemem, ki ellenzi a napot, hozzám is idegen... Ki élsz, ismersz és szeretsz így szeress engemet. A vaslemez bár deres: fogom, hol nehezebb! első szót mélyebbre nyomta mint a többit. És tudtam, hogy miközben a kérdést Janihoz intézi. Bözsi megint engem néz. Szégyelltem, hogy látja már egészen bíborvörös fülemet s nyakamba nőtt hajamat mivelhogy már hat hete nem voltam borbélynál. Jani könnyedén válaszolt: — Nem bánom, lehet kettő is. De sok pillével! Lélekzetnyi megnyugvást éreztem, mikor a lány nesztelenül eltűnt, s fel mertem vetni a fejemet. Csak Jani mély hangja riasztott fel: — No, mit szólsz? — Jó ... jó ... szép lány .. i — dadogtam. — Azt meghiszem! Csak morcos, a jó dógában. Hamarosan visszajött Bözsi. Hozta az ennivalót és két pettyes bögrében a tejeskávét, sok sárgás-fehér pillével a tetején, majd kibuggyant a bögre peremén. — No, komám, mesélj csak tovább — s Jani nagyot röhögött — Tudod, a csókról — és pimaszul Bözsire nézett. Egy pillanatra, talán nem is akartam, én is ránéztem a lányra. Szép nagy barna szeme egy villanásra találkozott a tekintetemmel. Mi volt ebben a szemben? Ügy emlékszem, hogy valami végtelen szomorúság és talán, talán valami picike szánalom is. A lány letette az asztalra a tálcát; már csak a kezét láttam, ezt a két vöröses, kissé dagadt szerszámot, amint tétován el akarta választani a két bögrét, de aztán valami belső sugallattól megriadva ott hagyta, ahogy letette. Már el is tűnt. Próbáltam a tanulásra terelni a beszédet, de Jani hallani se akart róla. Tömte a szájába a szalonnát, a kenyeret, a retket, s közben teli pofával biztatott, hogy csak beszéljek. Aztán egy hajtásra behörbölte az egyik csésze kávét. Az édes pille kis fehér bajszot rajzolt szája- szélére. Le se törölte; az első bögre kávé után hajította a másikat is', és csak akkor húzta végig ingujját a száján. — No, e jó vót, csak kevés vöt — így nyugtázta Bözsi készségét. Szerencsére az időm lejárt. Nem is tudtam volna már sokáig maradni: a gyomromban valami émelygést éreztem, mintha azt feküdte volna meg a szalonna, a retek és a két bögre kávé. Mikor eljöttem, egy pillanatra úgy rémlett, mintha a konyhaablakból két sötét szem követett volna. Alighanem csak képzelődtem. De' kint. a Bethlen utcán neki kellett támaszkodnom egy akácfának, mert fojtogatott a sírás. Két szomorú barna szemet láttam, s két bögrét csurig teli pillés te.jeskávévs!. Legyűrtem férfiasán a könnyeimet, s elindultam hazafelé. Ma sem tudom, mért kellett volna sírnom. BIHARI SÁNDOR Száz év remény Megcsúfoltan is hűséggel —: fej-hajtva ebben verődöm négy égtáj fele, a becsület életemnek elejthetetlen könnyűsége és neheze, s rögeszme már, ahogy dolgaimba kötődik feszülten, ezer voltosán; megszállott ifjúság — örökség — húz a földig, hogy ma is vegyem komolyan, vállaljam és vigyem, amit sorsomba rendel, aki idáig hajszolt, a történelemmel legyen emberi a szavam, akkor is. ha gondomba vihog, mert nem víkend, végül is nem alku élni-meghalni itten, kinek száz év reménye van. Gonda Zoltán: Hegyvidéki táj
