Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
19®8. jtfllus 24. vasárnap WÖGRAB 7 Vasárnapi levél Kártékony eszmékről Egyik olvasónk, B. Ferenc, Balassagyarmatról a következő kérdésére várja válaszunkat: „Gyakran olvasok és hallok mostanában újságban, rádióban, beszélgetések során mindennapi életünkben egy olyan politikai tendenciáról, melyet a fellazítás szóval kapcsolnak egybe. Tehát: a fellazítás politikájáról. Tudom, hogy ez a nyugati kapitalista ideológiai befolyásolás egyik módszere, de mit takar mélyebben, lényegében a fogalom?” Indokolt a kérdése, kedves B. Ferenc, mert a világnézeti harc jelenlegi időszakában a kapitalizmus fegyvertárának egyik leghatékonyabb eszköze, a fellazítás politikája a meghatározás sűrítettsége mögött igen sokoldalú. Bár e levél méreteit messze túllépik a kérdéssel kapcsolatos elmondandók, megpróbálok önnek némi tájékozódást adni, mikre gondoljon, ha a fellazítás jelenségeiről hall vagy olvas. A legutóbbi hetekben e témáról igen alapos és érzékletes előadásnak lehettem hallgatója Salgótarjánban s legjobbnak vélem, ha Köpeczi Béla, az MSZMP Központi Bizottságának Kulturális Osztálya vezetőjének fejtegetéséből mondok el egyet-mást; azokról a mai polgári eszmeáramlatokról, melyek a szocialista renden belül, hazánkban és másutt is leginkább elősegi- tői lehetnek az ideológiai fellazulásnak. Köpeczi Béla négy, jelenleg leginkább tapintható jelenségre hívta fel a figyelmet: A kispolgári válsághang terjedésére és beszüremlésére elsőnek, mely az emberi, társadalmi lét kilátástálanságát, céltalanságát fogalmazza meg, ezzel bénítóan hat a társadalom érdekében való cselekvéseinkre. Nem kevésbé veszedelmes a modern kapitalizmusnak az ipari-fogyasztói társadalomról alkotott elmélete sem, mely látszat-bizonyítékokra építve azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés mind a kapitalista, mind a szocialista rendszerben azonos eredményeket hoz, így bekövetkezik a két társadalmi rend közeledése; elmosódik az ellentét, az osztályharc. A fellazítás politikája nyilvánvalóan ideológiai híd építésén fáradozik, hogy elképzelései utat találjanak minél szélesebb rétegekhez, irányunkba, ideológiai csatornáin a közömbösséget táplálja. Bonyolultak és ellentmondásosak azok a módszerek is, melyek nacionalista érzelmek megnyergelésére alakultak ki. Hasonló a vallásos világnézet új formáinak jelentkezése is. Az előbbi a kozmopolitizmus és a nacionalizmus különleges keverékéből tevődik, a kapitalista világban is bomlásos, az utóbbi viszont, az egyház —, az újkori reformintézkedések ellenére is — mint intézmény nyilvánvalóan a kapitalizmus legfőbb támasza. A vallás mostanában egyeztetni próbálja hittételeivel az új természettudmányos eredményeket, ám ez egészében kudarcra ítélt szándék. Nagyon elterjedt és hatásában veszedelmes az a nyugati kispolgársághoz tapadó válság-filozófia, mely főleg a szépirodalomban, de a művészetek más ágaiban is hangot kap. Hatása abban rejlik, hogy bizonyos válságtüneteket rendkívül pregnánsan és érzelmileg is megfogalmaz. Roppant megnyerőnek tűnik ezáltal, mert a kispolgári individualizmus, a tehetetlenség, a magányosság igazolásának hat, ugyanakkor egy harmadik utas, romantikus antikapitalista álláspontot tükröz, de a szocializmust nem fogadja el. Tény, hogy az irányzat 49 után jó ideig a nyugat-európai értelmiség nagy részének benső állapotát tükrözte, de azóta sokan hátat fordítottak legtöbb tételének. Az a kérdés most, hogy a fellazítás politikájában miképp jelentkeznek ezek az eszmei áramlatok? Köny- nyü volna divatként elintézni a dolgot, ám valójában nem csak erről van szó: a nyugati eszmék belső okokra is támaszkodnak; olyan ellentmondásokra, melyekre néha a marxizmus sem tud azonnali választ. E természetesen, nagy mértékben segíti a nézetek terjedését a kapitalista szándék, ami a korábbinál szélesebb fronton kezdeményez. A békés egymás mellett élés eszmei harcot jelent, s a kapitalista társadalom a legalpáribb eszközöktől sem tartózkodik. Ilyen többi között az úgynevezett „jólét” propaganda. S a kétségkívül magasabb életszínvonalnak —, mely néhány fejlett nyugati államra jellemző —, a fogyasztói jólét-ideológiának érthetően van hatása. Ide sorolható a szabadságjogok olyanfajta hirdetése, mely a magántulajdonon alapuló jogokat hangsúlyozza. Mindezek tetszetősen hatnak, ám nálunk sokan elfelejtik, hogy az összehasonlítás irreális. A hasonlításnak velünk a háború után egy szintről induló kapitalista államokkal lehet jogossága. Az ilyenek: Görögország, Spanyolország, Dél-Olaszország azonban szóba se jönnek a fellazítók propagandájában. Azt kell látnunk: a jólét taktika leginkább olyanok körében hat nálunk eredménnyel, akik igen vékonyka szállal kötődnek a szocialista hazához. A fellazítás politikájának másik tételéhez kapcsolódva az az álláspontunk ebben: mi nemcsak a nacionalizmus ellen harcolunk, hanem a szocialista hazafi- ságot is hirdetjük; hogy nemcsak a luxuskocsikat kell meglátnunk, de azokat az eredményeket is, melyek a szocialista építés, az emberi élet értelmét teszik. A nacionalizmus, kozmopolitizmus ellentétpár kérdésében pedig tartjuk magunkat a marxista—leninista állásponthoz: egymás gazdasági, szellemi, kulturális értékeinek becsüléséhez, saját értékeink becsüléséhez; a szocialista hazafisághoz, melynek elmélyítésében az értelmiségre az eddiginél nagyobb, szép feladat vár. A vallásos világnézet dolgában kezdeményezett fella- zítási politika eredménye jóval halványabban jelentkezik nálunk, mint arra nyugaton számítottak, nem is érdemes különösebben sokat beszélni róla, de figyelmet érdemel az irodalmunkban, művészetünkben felfelbukkanó válság-filozófia, hatása. Egyes irodalmi művekben, melyek az emberiség kilátástalanságának adnak hangot, képzőművészetben, szürrealista alkotásokban, melyek a reménytelenséget, a pesszimizmust vájják felszínre. E megnyilatkozások ellen következetes politikai, ideológiai felvilágosítással küzdhetünk. Meg kell tanulnunk vitatkoznunk a káros eszmékkel, e vitát pedig csak az alkotó marxizmus világosságával győzzük. íme, ez amit kérdésére, kedves B. Ferenc e korlátokba fogott levélben elmondhattam. Remélve, hogy némi szolgálatot tehetett, szívélyesen üdvözli: Barna Tibor Jánossvg Ferenc és idős Szabó István tárlata Legelőbb is meg kell lejegyeznünk, hogy Jánossy Ferenc festőművész és idős Szabó István szobrász Salgótarjánban egy hete megnyflt kiállítása az utóbbi idők legrangosabb tárlata, amellyel gyog az otthontalanság szívbemarkoló hideg fénye? A Magányos lovas 1963-ban született. 1963: Karnevál, Cirkusz, Kártyakirály, Rudnay emlék, Magyar karnevál Svájcban, Fácános csendélet, dületben, fájdalmas álomvilágban? Nyílhatnak-e végtelenségig a ..romlás virágai”? Nem! Az embernek szüksége van dolgainak zártabb formálására. körvonalainak határozottságára, a tér- és sfk- viszonyok közvetlenebb szervezésére maga körül. Jánossy is próbálkozik. In- terieurjei, csendéletei harmonikusabb érzelmi világról adnak hírt, közvetlenebb mondanivalóval. Néhány egészen lírai, Edgar Poe-i hangulatot sugalló képe is tansúkodik erről. Ezek svájci festőbarátjának, Duvanelle-nek műtermében készültek, barokk bútorokkal. petróleumlámpával, kitömött madarakkal. Az egyensúlyhoz azonban ennyi nem elég. Jánossy — aki egyébként a második világháború utáni fiatal műAz itthoni környezetben készülő művek szellemi erőfeszítései — úgy tűnik — átsegítették a kedélyhullámvölgyeken. S ha késik is még újabb eredményeinek szintézise, s ha változatlanul vonzza is még az elesettek világa — gyakran festi, rajzolja a balassagyarmati kórház idegosztályának lakóit: Kuporgó, A nyálas halála előtt, Óriási röhej, Idióta, stb — számos képe már ez újabb szintézisre való törekvésről vall. (Palóc utca, Nővér, Nógrádi táj, a rendkívül friss hangvételű akvarelljei, a Merengő cigány, az Üt, a Fasor, a Tájkép, stb.) Jánossy — reméljük — ezt a szintézist mindnyájunk örömére mielőbb megteremti. Ez valamennyiünk — s a magyar piktúra — értékes nyeresége lehet Jánossy Ferenc: Dózsa (olaj) e városban találkoztunk. A Műcsarnok részéről Baranyi Judit művészettörténész értő gonddal egyszerűségében megkapó, elegáns tárlatot rendezett, kitűnő a válogatás is mindkét művész részéről. A tárlat a Megyei József Attila Művelődési Ház állandó kiállítási termeiben tekinthető meg Vágtat a Magányos lovas a borzasztó tájban, kezében a felemelt kard. Hová, merre viszi útja? Ágaskodik a ló, repül Dürer modem lovagja, körülötte szörnyalakok, fölötte karcsú női test világít Nap helyett. De szörnyűség, az is fejjel lefelé. Kokoschkára gondolunk, a szürrealizmus öntörvényeire. S arra — kitörölhetetlenül az emlékezetből! —, hogy ez a riadalom képe. A megriadt ember! Ki riasztotta, kivel szemben — kiért? — vált otthontalan, hol lett idegen művészetének öntörvényeibe hullva? Megannyi kérdés. De menjünk tovább. Hói hullámzik, merre felé gyűrűzik a riadalom? Hol raTasso a bolondok házában, és még sorolhatnám. Az expres- sionizmus lehetőségei — több esetben torzításai, „elmozdulásai” — képezik a formát, amelyben a művész alapérzései, s a hozzájuk csatlakozó asszociációk megjelennek. Kiket vetít a — „műsor megkezdése előtt mérhetetlenül üres” — vásznakra a riadalom? Melyik Tassot a sok közül, és milyen társakat? Az emlékképekben, a meglódult fantazmagóriákban élőket. Az elkülönítetteket, önmaguk árnyait. A Cirkusz a gravitáció törvényeinek fittyet hányok gyülekezete, a karnevál-képek a különös álarcosoké. Valami másnak is fittyet hánynak ezek az emberek — vagy inkább ember-szerű figurák! —, nemcsak a közönséges földi gravitációnak. Nem normális — vagy nagyon is normális? — világ ez, ahol minden mozdulat groteszk, a mulatság könny, amely bőven folyik az álarcok, a vigyor merev fala mögött. Ijesztő panoptikum! Emberek helyett — azok emlékeivel. Meddig lehet így élni, széIdős Szabó István: Kazári bányászasszony vésznemzedékek egyik legbiztatóbb képviselőjeként indult már ló—15 évvel ezelőtt, aki még főiskolás évei végén festette a Dózsa Györgyöt megörökítő nagyméretű olajképet, aki már az ötvenes években több országos tárlaton szerepelt rangosán, s akit egy meggondolatlan lépés 1956-ban külföldé vitt, Itáliában, Svájcban élt, dolgozott, s állított ki 1958-ban, 61-ben és 63-ban — később hazatért. Jánossy Ferenc: Utca (akvarell) A kiállítást idős Szabó István szobrai egészítik ki. A termekben ízlésesen, tágasan elhelyezett anyag jó válogatásban mutatja be az idős nógrádi művész munkásságát Tudása kiegyenlített és higgadt. több — majdnem ember nagyságú — figurája, kisebb vázlata, portréja bizonyítja ismételten művészetének a nógrádi földbe gyökeredzett voltát. Munkái szinte együtt élnek, lélegeznek e tájjal, annak embereivel. Ügy érezzük, igazán otthon csak Nógrádban lehetnek, igazán csak mi értjük őket. Egyik legerősebb alkotásának tartjuk Anya gyermekével című kompozícióját. Az asszony arca tipikus palóc bányászfeleség belső világát tükrözi, a kompozíció levegője tipikusan nógrádi. Többször találkoztunk már a Kazári bányászasszony című kiérlelt alkotással, ismételten tetszett. S kifejező a fa anyagával legbiztonságosabban bánó idős művész néhány kisebb méretű figurája is. Hogy csak néhányat említsünk, a Kosaras bányászok, a Szamaras vontatás, a Kovácsinasok, stb. Friss levegőt árasztanak idős Szabó István vázlatai, amelyek az ő művészetében szintén külön színfoltot képviselhetnek. Különösen bájos az őzike, de kifejező a Kikötik a bányászt, a Bányász és í többi faragás is Idős Szabó István munkái harmonikusan illeszkednek a tárlat gazdag anyagába. Tóth Elemér
