Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
8 fiőGR AD !966. Július 24. vasárnap Szabó Pál Mostanában történt Ö sszeszólalkozott a főag- ronómussal. és bizony, durvább volt. mint Gonda Zoltán: Gyárudvar Kunszabó Ferenc: cSzo iiiörújátík ahogy az igazság és becsület megengedte volna. Most már érzi, tudja, bánja, de hiába. Eső után késő a köpönyeg. S ráadásul leváltották. A tehenészetből áttették a mezőgazdaságba. Kapálhatja a cukorrépát, de annak is a forgóját, ahol a gép kőkeménnyé ta- podta, vágta. Vagy villázhatja a szénát, rághatja a sárgarépát ... De nem rágja. 0, nem úgy született, hogy hagyja magát. Most itt ül az állomás várótermében, várja a vicinálist, és megy a városba. Vele aztán nem babrálnak ki... Tűnődik, gondolkozik, s néha vigyorgásra rándul a szája, kicsi híja, hogy el nem röhögi magát. Aztán nagyon is megkomolyodik. Talán mégse becsületes dolog, hogy egyszerűen csak úgy otthagy csapot, papot,... Legalább a kicsi asz- szonykától elköszönhetett volna! De majd ir neki, hogy... hagyja a fenébe azt a hólyagot, vagy hogy csak ő csinál ebből az egészből nagy ügyet. Ezt a fiatalembert, aki itt a váróteremben ül magánosán. Baka Imrének hívják. Huszonnégy éves. Az történt, hogy Pintyéné, a fejőasszony, bevitt az irodába egy nagyon érdekes, sőt izgalmas női fehérneműt, hogy ott találta a szálláson. Le volt takarva vele az asztali égő. Neki nem kell, de nem is tudja, hogy kié. Mindenki más tudhatta, mert nagy az állami gazdaság, 6ok az alkalmazott, és elég pontos és szakszerű mosóda is működik, de meg kell Jelölni monogrammal, vagy kezdőbetűvel a fehérneműt. Az egész iroda pár pillanat múlva derült. hiszen, ez a ruhadarab a Kóró Andrásnéé, a zoo-tech- nikus feleségéé! Baka Imrét pár nap alatt leváltották, s most indul a város felé. hátha ott lesz a leváltásnélküli jó világ... Óráját nézi. A vonat érkezéséig még jó húsz, vagy huszonöt perc... Ha ugyan nem késik, a fene egye meg... A váróterem ajtaja nyitva, s bent árnyék és hűvösség, de kint ragyogó a nyári ég. Mész- sze a falu tornya látszik. Itt a betonon egy kis elcsorgatott tej. vagy tejfel. A legyek ellepik a betont, aztán felröppennek. megint jönnek, s közben habzsolják a csorgást. S már azt nézi. Milyen érdekes. Most egy nagy, csaknem fél- ökölnyi béka ugrál befelé a világosságról. Kissé bal felé ugrik, aztán jobb felé, és a csorgástól jó arasznyira megáll. Tokáját gyorsan meglebegteti, szóval nyeli az éhkoppot, aztán csak egy parányit illeszkedik előrébb, és száját kitátja. Ebben a pillanatban a szélső légy nem is repül, hanem egyszerűen belépottan a szójába. S utána a másik, harmadik, mintha zajtalan, kis gépfegyver lőné ki őket. A béka tovább megy, és ő pillanatok alatt beszívja az egészet. Mintha hipnotizálta volna a legyeket — így szokta — áll meg egy idősebb ember az ajtóban. Pillanatig az is a békát nézi, aztán szatyorját leteszi a pádra. majd melléje ül. S közben tovább mondja: — Ehető. Kilója harminc forint. Kivitel. A franciák is nagyon szeretik. — Mit? — kérdezi Baka Imre meghökkenve. — Hát ezt a ... békát. Mocsári békát. A békacombot. Tudja, magam is nagyon szeretem. rántva... — magyaráz, s közben a két keze ide-oda jár. Bakó Imre a békát nézi. a békát, ami egyet fordult a betonon, és szinte büszkén ugrál kifelé, miután rendet csinált. S Baka Imre a tegnapi és tegnapelőtti derengő estékbe és hajnalokba hallgatózik, amikor is felzendül tavasztól őszfeléig az ezer és ezer skálán hangzó zene, amint a békák ezrei és százezrei rákezdenek. Gólyák, gémeit, sasok és más madarak eszik őket, eszik, de annyi van a mocsarakban, tavakban, hogy mindet nem lehet megenni. Még hogy harminc forint kilója. Még hogy szeretik a franciák. Hallott már erről, hallott, de ilyen közvetlen közelről még soha. — Hát a... magyarok miért nem szeretik? — Miért szeressék? Jobb a hal, mint a béka... Ámbár, a városban is van olyan vendéglő, ahol a békacomb van az étlapon és ha külföldiek jönnek, izééé... — A szó elnyúlik, mert a vonat csattogva befut az állomásra. Az idegen ember hirtelen felkapja a szatyrot. Baka Imre ellenben tétován ácsorog az ajtóban, s nézi. hogy a mozdonyból alól is, felül is. szinte mérgesen lö- kődik ki a góz. Még hogy harminc forint kilója, még hogy őt tették által a mezőgazdaságba. Persze egyáltalán nem biztos, hogy Kóró Andrásné utána jönne a városba, hiszen melyik asszony az, aki minden körülmények között állja a szavát, vagyis hát.. A vonat indul, s Baka Imre is indul — visszafelé. A világon semmi sem fenékig tejfel, vagyis meg kell fizetni a tandíjat, bármilyen új munkához kezd hozzá az ember. Csütörtöki napon történt délután egy óra tájban, amikor Bakó Imre biciklivel, s a biciklire kötött vesszőkosárral ment a város felé. A kosárban tizenöt ha pontosan mérik tán tizenhat kilogramm kecskebéka, s a zsebben egy levél cégjelzéssel, amelyben az áll, hogy mától kezdve bármennyi mennyiségben átveszi ez és ez a cég a békát, harminc forintért kilónként Tízszer harminc, az háromszáz ... hatszor harminc az... száznyolcvan ... négyszáznyolcvan... ha... tizenhat kiló... Abba marad a számolás és gondolkodás, mert egy falu közepén járt már ekkor és andalítóan hallik, hogy hívo- gatóan csobog az ártéri kút. Megáll, lelép a bicikliről, s egy akácfának támasztja. Megy a kúthoz, s közben zsebkendővel törölgeti az arcát, homlokát Kutya meleg van. Eléggé néptelen az utca. hiszen dologidő Járja széliében. Csupán az apróbb gyermekek hancúroznak valamivel odébb, rongycsomóból labdát göngyöltek, kötöztek, azt rugdossák. Félszemmel sandít rájuk. Iszik, aztán rágyújt, s az árnyék felé húzódva fújja a füstöt. Egy szippantás, még egy, még, még. de ekkor már valami olyasmit sejdített hogy baj van. igen nagy baj. s szinte félt oldalt fordítani a fejét, ahol a gyermekek ordítoztak, ugráltak: — Itt is yan egy! Itt is' Elébe! Hóha, hó! Csak akkor ijedt meg így, amikor egyszer a Rá ró bika megvadult, mert az állatorvos mesterséges megtermékenyítés előzetes ügyében kerülgette. A bicikli eldőlt, a kosár lefordult, a celofán kipukkant, és a tizenhat kiló béka sugarak alakjában szóródott szét De olyan is akadt, amelyik errefelé jött, mert megszagolta, vagy meghallotta, hogy itt csobog a víz. — Gyertek már fiúk. gyertek már ... — kiáltja csaknem rimánkodva, aztán ide kap. oda kap ... A gyermekek jöttek, s diadalmasan ordítoztak, mikor sikerült valamelyiket elkapiuok. Nagy nehezen összeszedtek vagy tíz kilónyit. Ez is valami. Háromszáz forint... S nem is olyan soká. tán jó három hét múlva, már motorbiciklivel száguldozott a városig, meg vissza. Hogy az oldalkosárban mi van, inkább csak sejtették, mint tudták némelyek. Csupán egyszer ült a háta mögött egy nő. de azt is jóval az állami gazdaság központján túl ültette fel. A fiatal nő elhelyezkedett, s nagyon bájos mozdulattal és puhán ölelte át a derekát, s fejét a harmadik, vagy negyedik kilométernél gyengén ráhajtotta a vállára. Két hir járja mostanában a falut Az egyik, hogy Baka Imre motorbiciklit vett, a másik, hogy Kóró Andrást otthagyta az asszony — gépírónő az állami gazdaság központjában —, és albérletbe ment egy özvegyasszonyhoz. Válni akar, és ha a válás meglesz, hozzámegy Baka Imréhez. Kóró András nem vesz be mindent olyan könnyen. Mert hát... hogyan is lehetne békából motorbiciklit venni, sőt, amint hallja, most meg házat akar építeni? Halból igen. De békából? Mondja ezt a bolondnak. Egy szép, koromsötét éjszakán messze nyúló fény feküdt a távoli tavak felett. A halászmester felkeltette Bagit, az itteni éjszakást: gyerünk, megfogjuk az orvhalászokat Minél közelebb érnek, annál inkább zajtalanul, lábujjhegyen mennek, és íme, mit látnak. Vakító fényesség, Itt Is, odébb is. apró meredt fény csillog belé a messzeségbe. Víz csobog a gumicsizmák alatt, sok béka, özön béka áll mozdulatlanul, belédermedve a fénybe. Nem tudnak megmozdulni. Egyenként, páronként potyognak belé az egymást váltogató kosarakba. Ü gyes ez a Baka..'. — suttogja Boginak a halászmester, s a fényen túl próbál tájékozódni. Ott a kosaraknál babrál még valaki, de az mintha nem is férfi. hanem nőszemély lenne. A PINCÉR faarccal vette föl a rendelést: két Wer- mouth. „Várjon”! — akart utána kiáltani, hoov csak egyet hozzon —, de benne fagyott a szó: teljesen nevetségessé teszi magát. S mikor a pincér hozta az italt, már teljes bizonyossággal tudta: ez lehetetlen helyzet. Milyen alapon rendel 6 éppen Wermouthot? Szerette volna csak egy kicsit meglazítani a nyakkendőt. Van a kabátot kigombolni. De ilyen előkelő helyen! S mikor kislányt vár ... Csak nézte bűvölten a sötét, aranyszínű lét, tetején a mozdulatlan citromkarikát, s homlokán verejték csöppek jelentek meg. Aztán rettenetesen megkönnyebbült. Eszébe ötlött a megoldás: az egyiket gyorsan kiissza, s hon az üres pohár ne árulkodjon, zsebrevágja, besétál vele, mintha a mosdóba menne, de tényleg oda is megy, i ott elrejti. Űn érezte, hűvös, kellemes légáramok járják át az egész várost... Aztán bent rájött, ez a lehető legrosszabb, amit tehet: mert megjön a kislány, a pincér odalép, fölveszi a rendelést, szedi össze a poharakat —, s egy hiányzik! Ráadásul, kísérő pohár kettő van!... Na nem, ezt így tovább nem lehet csinálni. Kész leégés. Nagy léptekkel ment vissza, két vállát hanyagul lóbálta. Leült, kigombolta a kabátját. Pár másodpercig nem tudta, hogyan kellene folytatni és nagyot nyelt, ettől jött az új ötlet: levette a nyakkendőjét, zsebrevágta, az ing gallérját kihajtotta. Széles mozdulattal nyúlt a pohár után, üresen tette vissza, s odaintette a pincért. — Egy csomag.., csomag... jobb cigarettátI Alig gyújtott rá, jött a lány. Az „egyezményes" ruhában volt, kezében az „egyezményes" lap. HÁTRADŐLT a széken, odaintette, s előkelő kéztartással kínálta meg ülőhellyel. A lány kicsi és szőke volt, félénk, . határozatlan. Kissé oldalvást ült, le aztán szemmel láthatólag nem akart fészkelődni: — Azért írtam magának, mert... — letette a lapot, majd pár pillanat múlva odébb igazította. — Igen. PerszeI — mondta a fiú. — Tudom én, hogy van ez, Nellike. Szólíthatom így?... Köszönöm! — Jött a pincér. — Mit parancsol? Lehetne valami rövidet? — Igen... — lélegzett őva- tos-nagyot a lány. — Csokoládét. — Egy csokoládét, és egy Wermouth-ott... Nézze, Nellike, én pontosan azért adtam föl a hirdetést, hogy találjak egy rendes, kedves, szolid kislányt. Mert ezek a mai lányok! ... Ah!... — Amaz nagyot bólintott, és kölcsönös egyetértésben elmerengtek. Jött a pincér, a fiú majdnem fenékig lehajtotta a magáét, de a kislány csak belenyalt és óvatos-figyelmesen tette le, és egyre csillogóbb szemmel figyelte ezt a csudarendes, energikus fiút. — Nem akarom most magát untatni, csak nehogy azt higy- gye, én azért hirdettem, mert mit tudom én... Ál a lányok ragadnak... Kaparászta az abrosz szélét egy darabig, aztán nagyot fújt és fölvetette a fejét: — Ott van például az üzletben az a Boros Kati. Azt mondják, ő a legcsinosabb. Ha valami buli van, torban állnak a fejek, hogy felkérjék. Azt mondják, flegma... Én meg csak mondom neki: „Bábud, jössz estére csörögni? Rázunk egy jót.” — Ivott ismét, a korty majdnem cigány- útra szaladt, nagyokat nyelt, hápogva, kiguvadó szemmel. Csak pár perc után folytatta: — Azt hiszi, visszautasít, mert hogy én ilyen... karcsú vagyok; meg hogy ritka a hajam? Ál Csak jó duma kell ezeknek,.. Aztán, mikor hajnal felé kísérem haza, állandóan rámnehezkedik. Mi van? Mondom neki: „Tán bezsong- tál?r RÁGYÚJT. A lány hirtelen mozdulattal beljebb helyez- kedig a széken. A fiú füstöt fúj: — Nem szeretem, ha ragadnak ... Mint például a szomszédasszony a házban. Bemegyek hozzá, mondom: Mariska néni, adjon már egy táskánál paprikát, nem tudom, anyu hova tette, majd ha hazajön, meghozom. Direkt nénizem, pedig nem szereti, mert tíz évvel öregebb tán tőlem, még nincs harminc. De ő nem veszi észre, csak kacarászik: Adok, azt mondja, Pltyuka, magának mindent! — Jó húsban van, nem mondom, de hát nekem!. •. És majd rám esik, mikor adja a paprikát, mellé is szórja, aztán meg kacag és még rám fogja, hogy nekem remeg a kezem... Nekem!... Olyan röhencs. Ha meglát, rögtön mutogatja a fogait!... A kislány kerekre tágult szemmel figyel. Még a szája is felnyílik egy kicsit. Néz, mint nyúl a reflektorfénybe. A fiú ettől még nagyobb lendülettel fújja a füstöt. DE EKKOR odalép a pincér: — Elnézést kérek, váltás van. — Számolni kezd: — Volt három Wermouth, egy csokoládé-... — összead, rápillant az asztalra: — És egy talpas pohár, az összesen ... S összevonja a szemöldökét a ceruza hegyétől átpillant a fiúra. Az a zsebéhez kap; erről teljesen megfeledkezettI Villámgyorsan lepi el a verejték. Feláll: — Bo-bocsánat... a pohár, az itt van... — Ahogy előveszi, kiesik a nyakkendő. A POHARAT talpával fölfelé teszi le. aztán hajol a nyakkendőért. Vállát beleüti az asztalba, ettől majdnem oldalt esik. Aztán számolja a pénzt, szinte vigyázz-állásban várja az aprót. A borravalót nem meri fölkínálni, a pincér meghajlását ugyanúgy viszonozza — aztán rohan kifelé, asztalba, székbe ütődve. r
