Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
1966. július 17. vasárnap NÖGR.lB O Palaki László | Csak egy bagoly kell D élután véletlenül találkoztak össze a Bécsi utcában. Ö pillantotta meg először Gézát, szerette volna kikerülni, de azután mégis mást gondolt. Rég nem látta, alig változott. Szegletes arc, erős áll. enyhén kopaszodó barna, nagyon puha haj, közepes termet. Az öltöny kifogástalan szabású, a cipő most is, mint mindig, kínosan tiszta, az ing vakítóan fehér, keménygallérú. Egy pillanatra elviselhetetlenül kopottnak érezte saját agyonúnt-hordott ruházatát, talán ezért is akarta kikerülni barátját az imént. Egy esztendeje rendszeresen találkoztak. Feljárt Gézáékhoz, akkoriban több ideje volt, tu- ajdonképpen nem kötötte ,mmi. Az a szerződés, ame- yet egyik szerkesztő ismerőse hajtott ki neki, elég határozatlan volt ahhoz, hogy szabadon rendelkezzék az idejével. Gézában akkor a befutott embert, a pálya kezdetén haladó írót látta. A hosszú és így utólag elég értelmetlennek tűnő beszélgetések alatt pedig meggyőződött arról, hogy a sors nem véletlenül pazarolt éppen Gézára annyi jót, any- nyi kedvezőt. — Nézd. neki könnyű — mondta róla egyik közös ismeerősük egy beszélgetés alkalmával, és ujjait sorra nyito- gatva folytatta: — Először is nagyon fiatal, alig múlt valamivel huszonöt. Más ebben a korban még a diáklányok szoknyáját méricskéli és csapnivaló verseket gyárt, nemhogy jó prózát írna. Másodszor olyan kényelme van otthon, amilyen egy magunkfajtának az eszébe sein jutna, harmadszor az apja bogaras könyvgyűjtő. Szenvedélyének eredményeként több ezer kötet, válogatott, igazán olvasható mű sorakozik a lakás polcain. Csak le kell emelni ókét, a port lefújja róluk a mama. falán még a kívánt részeket is felolvassa. Azután ott van a felesége. Mondom, tiszta mázlista ez a Géza! Az a nő egyrészt nagyon dekoratív, másrészt abban az exkluzív bárban, ahol felszolgál annyit keres, amennyit nem szégyel. És tetejében egyáltalán nem háborodik fel azon, ha Géza az ő pénzén, egy kicsit félrelép, miegymás ... Kezdetben volt némi kellemetlensége még a hatóságokkal is, hogy miért nem vállal valamilyen rendes munkát, ilyesmi... De amióta megkötötte azt a félig fal-szerződést a színházzal, és sikerült beíratni az igazolványába: — „Foglalkozása: író” — azóta minden gondja megszűnt. Ha soha ebben az életben egyetlen valamirevaló sort sem ír le, akkor sincs semmi... A véletlen találkozásokban legtöbbször van valami fél- szegség, valami enyhe Ids zavar, ami a nem várt találkozás után néhány pillanatra merevvé teszi az arcizmokat, esetlenné a végtagokat. Az ember egy csomó felesleges mozdulatot csinál kezével, lábával, azután lassan megnyugszik, ma- gáratalál. Az első mondatok mindig egyformák: — Szervusz! De régen láttalak. Mi van? Mesélj, mi újság? Hogy vagy... Most is így történt. Géza két mondat után közölte, a Mocsárhoz megy, aki most éppen az ő nadrágját vasalja, és kicsit fintorogva mutatta, hogy a vasalás idejére idegen pantallót volt kénytelen felvenni. — Gyere fel te is! Ügy is régen láttad a kecskét — nevetett Mocsár rovására Géza és húzni kezdte a kapubejárat felé. Szabadkozni akart, menekülni szeretett volna, nem volt kedve a sistergő, nehéz szagot árasztó vasalóruhák, tarka cérnaszálak, esztendeje féligkész ruhák közé beülni. Mocsárról is régen tudta már — harmincöt éves kamasz, aki kontár létére a legjobb szabók közé tartozik, de aki ennek ellenére, vagy talán éppen ezért saját magát a legjobb zeneszerzők közé sorolja. Ez a tragédiája. Alig dolgozik a ruhákon és persze, zenét sem szerez. A kottát sem ismeri. Olyan mint egy cémaszál, amelyet leszakítottak ugyan a spulniról. de tűbe fűzni már elfelejtették. Fáradt és fárasztó is egyben. Fent az ötödiken, Mocsár vedlett ajtaja elé érve Géza háromszor megpöckölte a „Levelek” feliratú bádoglemezt, és bekiáltotta a résen: — Géza! Géza van itt! — Egyébként lehetetlen lett volna a bejutás. Egyezményes jelek, különös konspiráció jellemezte Mocsár életét, környezetét. Bizalmas emberei, mint például Géza is, abban a kegyben részesültek, hogy beavatta őket a saját maga kidolgozott jelrendszer rejtelmeibe. Csak így tudta távoltartani magától a könnyelmű megrendelők felháborodott tiltakozását, a hihetetlenül hosszúra nyúlt határidők miatt. Géza nadrágja kivasalva lógott egy szegen az ajtó mellett. Valami csoda történhetett. Mocsár a szabász asztalra helyezett magnetofont babrálta. — Pssszt... Gyerekek! A televízió első tánedalfesztivál- ja van a szalagon ... Üljetek le, vagy inkább menjetek egyet sétálni... — hadarta, és azonnal megfeledkezett róluk. Géza kicserélte a nadrágokat, a tükör elé állt, és a mértani vonalakhoz hasonló kifogástalan éleket csipegette. Elégedettnek látszott. — A csillag is csak kő ... — énekelte a szalagról egy nói alt. Géza kivett egy húszast a tárcájából és letette a magnó mellé: — Mocsár majd megtalálja, ha a szalagról lefogy a melódia ... — Elgyötört a séród — mondta lent az utcán két elégedett füttyentés közben. A túloldalon fiatal lányok ringatták asszonyos csípőjüket. — Főleg a szemeiden látszik, hogy ki vagy borulva — folytatta Géza a leltározást — Sokat hajtasz, mi? Mennyit tudsz összehozni egy hónapban? Én öregem leálltam. Egy éve már. lazítok. Minek gyötörjem magam? Most írtam ugyan egy rövidet, de nem túl izgalmas. Nem érdekelnek a zizegők... Amikor évekkel ezelőtt először használta ezt a kifejezést nem értette, mit akar Géza azokkal a zizegőkkel. Csak később értette meg, mert kérdezni nem akarta, hogy a kéziratlapokat nevezi zizegőnek. Lementek a Duna-partra a hajóállomáshoz, és a büfénél két sört rendeltek. Buda felől a víz hátán felgyorsulva erős széllökések érkeztek. Sörrel a kezükben kiálltak a korlát mellé. Géza beszélt: — Itt vannak Hollandiából a rokonok. Még nem unom őket. de szerintem ők már mindent meguntak itt. Mit mutassak meg nekik? Állóvíz ez óregem, és éppen ezért hamar kitikkad itt az idegen. Tavaly voltak a Balatonnál, de az idén a telek tulajdonosa bevezette a folyóvizet a házikóba és százötvenet kér egy napra. Még a hollandnak is sok. Igaz, a kertben van a Balaton, de százötvenért! Vettem egy új motorost. Kabin is van. Az egész tizennyolcezerbe sem került. A csónak jól szalad, ha szalad, mert alkatrészeket már nem kapok hozzá ... Tudod, miben segíthetnél?! A hollandomnak bagoly kellene. Ott, ahol most te élsz. Bivalymonostoron, vagy hol, nincs ilyen? Kis törpe bagoly kellene, nem akármilyen ... Csak egy kis bagoly ... Megkeseríti az életemet. Az egész várost felhajtottam utána, de mondd meg te, ki tart manapság ilyen törpe baglyot? Holnap kimegyek az állatkertbe is. Talán... Na, csirió! Később felmentek Gézáékhoz. Az asszony is éppen akkor érkezett. Fodrásznál volt és úgy tartotta a fejét, mintha szappanhabból készítették volna a frizuráját. — Holnap lesz a születésnapod — mondta Gézának, és fehér selyempapírba csomagolt üveget adott át neki. — A huszonhatodik! — rikkantotta a férj és mohón kihámozta az üveget. — Barackpálinka! Remek! Az anyám bort vett, a fater ad maid öt darab százast, így szokta és kész is a kocsi... Az ájulásig, Öregem... Ruhástól hanyatfeküdt a széles francia heverőn. Hasát kidomborította, és ráállította a pálinkával telt üveget. Sokáig táncoltatta. Az asszony csillogó szemekkel nézte, és nagyokat nevetett G éza hirtelen felugrott és őt is tuszkolni kezdte kifelé a lakásból, hogy menjenek már, mert elkésnek. Alig volt ideje elbúcsúzni az asszonytól. Lent az utcán barátja leállította az első taxit. Csak akkor mondta, hova megy, amikor már elhelyezkedett a hátsó ülésen. — Ne is haragudj rám, öregem. Eszembe jutott hogy meghívott a... Na, mindegy, úgysem ismered ... Vera. szalonnát sütni... Pihend ki magad, pocsékul nézel ki... Én még ráérek pajtás! Most vagyok huszonhat... A zizegők is várhatnak, a többi meg megy nélkülem is! Ha hívsz csak velem ... Érted? Csak velem beszélj! — kiáltotta, és magabiztosan becsapta a kocsi ajtaját. Tetszik.... (Koppány György felvétele) Barna Tibor A szökevény Süli bácsi vendéglője a Batthyány Utca elején békés tanárok, irodalommal babráló újságírók, színészek és más művészlelkek tanyája volt. Itt ültek össze halkhevű vitákra, esti kaláberre és mindennapos szerelemvallásra Géza bácsi bora iránt vegyes kompániát képezve Tanczer, a hegedűkészítő, Bartha, a művészbarát kőműves, Sipeki, a lapoktól kikopott álhirlapiró és nevesebb-névtelenebb személyiségei a vidéki bohémiának. Cigányt sose láttam belül a lépcsős küszöbön. Dudorászhat az ember muzsika nélkül is — úgy tartották —, tán igazabb is, bentebbről fakadó, ha négyöt fej összedünnyög a pohár felett. Még Téglási Imre, a koncertmester is sarokba tette a hegedűtokot, ha színház után betérült. Ünnepélyes volt itt minden; a bútorok, tárgyak, emberek, — a legünnepélyesebb maga Géza bácsi. Sose láttam, csak feketében, s a kis fröcs- csöt oly szertartásosan tette asztalra, mintha úrvacsorát osztana. Zsugori szavának ismertük, nem állt mosolyra a szája, szálfa-termetéhez nem ért fel a tréfálkozás. Pedig megitta a bort maga is, hanem annyi értéssel, áhítattal és mesterin porciózva a kívánt adagot, hogy csodanapnak mondtuk, ha kifogott rajta. Ha csakugyan megesett, furcsa nótára gyújtott; Cir- cum dederunt me ... Nem tudom, mire gondolhatott. Kispap volt egykoron, úgy rebesgették korosabb asztaltársaink. Szerettük a hely szelíd nyugalmát, hol még az izgágább is tisztességre fogta magát. És szerettük, mindenekelőtt. Süli néni mondhatatlanul édes, szegfűszeges-tojásos-fahéjas remekét, az ő-forralta bort. Ilyen gőzölgő mázaskancsó mellől emlékszem máig sápa- datlan elevenséggel Szírekre, a kardalosra. Mostanában, a világpolitika távoli robajaival nap-nap után emlékembe jön nyúlánk, vékony alakja, ahogy asztalunknál ül Süli bácsi vendéglőjében, szerelmét panaszolja. Ügy mondtuk akkoriban, isten is egymásnak teremtette őket. Klári. Azóta sem ismertem kedvesebb és aranyosabb lányt. Talán magam épp úgy szerelmes voltam belé egy picikét, mint kompániánkban legtöbben, akik ott ődöngtünk illetékesen és illetéktelenül a színház körül. Ha tehetségükről kellene ítélnem — most már végérvényesen későn —, azt hiszem, a fiú volt színpadra termettebb. De Klári volt a szerencsésebb — ámbár ki tudhatná megmondani: mi a sorsok szerencsés, vagy szerencsétlen fordulata. Szerelmük a közös kórista- sorsban szövődött, s tartott ál- hatatos hűséggel jó ideig akkor is, mikor a lánynak már szerepről szerepre fényeseden a csillaga. Ma sem látom másként; nem ők ölték meg a szellmet. Nem Klári és nem Zoltán. Ok párosán tervezték szállni. így gondolták el a szerelem kezdetén, így akarták mindketten, őszintén. A biztos starthoz azonban csak egyiküknek nyitott sima kifutót a szerencse. Zoltán a pármondatos elismerések magasában bukdácsolt, mikor Klári már könnyedén röppent. A sikernek mindig akadnak vámszedői. Hálát kívánnak MEZEI ANDRÁS Zsoltár Szelíd vagy, mint a délutáni nap, fejésnyi tej, s a tiszta abroszon a zöldpaprika és meleg kenyér, mint most köpült vaj, olyan szelíd vagy. mint szélcsendben a délutáni viz. öbölnyi zöld s a homok-sárga part, mint langymeleg föld, széltől jószag ú, mint csecsemő arca. olyan szelíd. Levegős a te lényed, mint a táj. Jóllaktál, s mint bölcs, elégedett madár kering a horizont felett az est, szememben hús hegyek karéja. Hálás is vagy, mint lankás, gondozott hegyoldalak, s mint jólkezelt borok olyan áttetsző, fényes és nemes — és áldott az arcod és végleges. Pataki József: Házak érte kamatnak. Milyen hálát nyújthat egy fiatal lány? Egy színésznő. A várakozás ilyen esetben egyértelmű. Vámot kér a direktor, a rendező, a sikerben segédkező partner, a bőkezű bankettszervező. És hálásnak kell lenni, fizetni kell a szolgálatért. Nem mérik ingyen a sikert. Zoltán mind távolabb rekedt Klári dicsőségkörén. Nem is akart részese lenni a süt- kérezésnek. Ennél önérzetesebb volt. S ezen gyakran ösz- szekaptak. Klárinak kezdetben fájt a fiú elhúzódása, később már csak vont a vállán, ha hívta Zoltánt a tisztelők körébe, de az ellenállt. Majd nem is hívta. Ment a fiú nélkül. Szírek maga sem tudta, hogyan képzeli tulajdonképpen a kettőjük életét. Azt hiszem, valami férfit-jellemző önzéssel, hogy 6 szárnyal, s repíti magával a lányt. De hiába, nem így sikerült. Egy nap azzal döbbentett meg a vendéglői asztal mellett, hogy minden után pontot tesz. Megmondta Klárinak is. A borányos jelenet egy próba szünetében pergett le; Zoltánt szabályosan kilökték a színházból. Attól kezdve az épület sarkán ólálkodott, távolról leste, követte a lányt előadás után. Egy ízben elébe ugrott, megverte, sírógörcsöt kapott és könyörgött: kezdjenek elölről mindent. Klári őrültnek mondta, kitépte magát a görcsös, vonagló fogásból, elrohant. Senki nem tudta, hogyan, mikor tűnt el a városból a fiú. Már nem láttuk több hete, amikor Bécsből hozott váratlan képeslapot a posta. Klárinak írt. Azt, hogy vége, éljen boldogan, ha tud, ő megbocsájt, mert szereti utolsó percéig. — örült. — Klári csak any- nyit szólt, mosolygott, és rándított a vállán, hogy nem érdekli. De remegett kezében az üzenet. Zoltán második üzenete Marseillesből kelt: az idegenlégió sem pokol, ki lehet bírni, Vietnamba indulnak. A harmadik egy fénykép volt, valahol egy távoli dzsungel széle, Zoltán kezében wiskhys üveg, oldalán két bennszülött, felettébb lenge öltözékü nő. Aláírás: így élek itt. Az utolsó híradás áttételekkel, de teljes bizonyossággal érkezett, vagy tizenöt éve annak: „Szírek Zoltán, a Francia Légió tizedese a vietnami harcokban elesett”. Akkor már Klári sem volt színésznő. Lemondott a sikerről, felesége lett egy idős lap- szerkesztőnek. Giccses ugye ez a történet? Nem is tudom, miért kellett elmondani.
