Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
? n WÖGT? * TJ 1966. 1t5Hus 31. vasárnap Jánossy Ferenc: Asztal mellett NAGY ISTVÁN Vietnami dal Szomorúan kelnek szárnyra a hírek: ma négy buddhista szerzetes önként lépett a szörnyű tözhalálba; egy diák ereit felvágta s vérével írta: vesszen az önkény! Figyelem magam, hogy mozdul kezem. Meddig kell megszenvednünk még meg-se-volt életünk fájdalmát? Meddig birkózunk kapkodva levegő után ha ránktámad a sötét? Miért kínozzuk gondolatainkat az értelem nevében, jól tudjuk lehetetlen. Oly korba vetett bennünket a sors, hogy harcos nappalok után Véres verítékkel ver fel újból az éjszaka: nincs menekvés. Nem lehet, nem szabad elnézni a bajról napjaink perceit Keserítik a fegyverek, ma Észak-, holnap DélVietnam ege alatt Szállnak az öldöklő gép-madarak, Gondolatainkban ma ismét akna robban a gránát dobhártyát hasít S tizennyolc évesen számadásra készülünk rövidke életünkkel. Számlálgatjuk kiből mekkora hős lesz hol állítja meg az idő? Szomorú éjszakák tiszta szemében keressük újra az értelmet, A megcáfoló szózatot, egy egyszerű hangot ha kell csak ennyit: Hamarosan a régi kék lesz az ég s már nem szállnak Magukat-kiélt, öreg halál-madarak életünk hétköznapjaiban. HATVANI DANIEL Vietnami látomás Ekrazit-pamacsokkal mázolva a trópusi ég félelem és gyűlölet bambuszok között lángol a vidék ötéves gyerek jön elő fején kúpos háncs-kalap felette héják keringenek béötvenkettesek más madarat tán nem is látott félelem és gyűlölet acél süvölt tobzódó lángok Anyját bomba tépte szét apja puskát fogott alagutat ás gépekre céloz itt már nincs kegyelem itt már csak a jenki védtelen mind többen lesznek az anyák mind többen lesznek az apák a gyerek jenki-gépekre céloz kezében bambusz-Iöveg csatornák között érik a rizs s a szívben a gyűlölet ■ll MORZSÁK A leghíresebb embernek is attól függ a tekintélye, milyen gondosan ügyel rá, hogy ne fecsérelje el magát túlságos szerepelgetésseL (Chamfort) Némelykor még azokat a dicséreteket is szeretjük, amelyekről tudjuk, hogy nem őszinték. (Vauvenargues) A jóízlésű emberek az irodalom ítéletvégrehajtói. (Rivarol) Mészáros Ottó A GYÁRBÓL majdnem mindenki ott volt, a délutáni műszakból is csak azok maradtak benn, akik nélkül megállna az élet. A halottasházon kívül ravataloztak, mert tudták: rengetegen lesznek. Mindenütt emberek fekete ruhája sötétlett. Voltak, akik nem szerették, tisztelni azok is megtanulták: kemény ember volt, de nem a tölgyek magasba törésével, hanem ki- téphetetlen földbe kapaszkodásával. Gyökér polt és törzs: hagyta, hogy az ágak, lombok, a disz másoké legyen. A kemencék ércolvasztó tüzét hordta szemében, s akaratában az acél szilárdságát. Pedig csöpp ember volt különben. de a kétszer akkorák is meghunyászkodtak előtte. A benne lakozó hit többet ért az izmok erejénél. Tudta, hogy mit akar. És soha nem magának akart valamit. Mennyire nem illik hozzá a szó: élt! Élt ötvenkét évet. „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Tóth István elvtárs .. Szavak: a végtisztesség mondatai a semmit nem érző, hófehér, fényes papíron. És most a beszédek: elfúló hangok, könnyes szemek, a kezek remegése. Elmondhatják-e mindazt róla, ami az életét jelentette? Belefér-e egy élet beszédek mondataiba? Ahogy a koporsó is csak a testet zárja el a szavak is parányoknt adnak vissza az egészből. A tizenötéves gyerek első vere*• tékcseppjei az öreg, rég eltűnt műhely falai között; a torokszorító izgalom, amikor bizalmiként először került szembe azokkal, akiket kenyéradó gazdaként tanítottak tisztelni; harcok és bukások, kenyérnélküliség és üldöztetés; a vörös virradat tüze, majd a hunyó parázzsal omló lelkesedés; és újra a gyűrkőzés napjai, hetei, hónapjai. Évek. ötvenkét esztendő. Több. mint tíz esztendeje már csak bácsinak szólították. Még az elvtársai is: Pista bátyám. Bölcsességben, tapasztalatban. REFLEKTORFÉNYBEN Q&zsef y 3C&iMik-dí(aL zendinlÓL Szikár, szerény súlyossza- vú ember. Negyvenhat éves korára Kossuth-díjas zenetudós és tanár, a zene hivatott és lelkes propagátora. Ügy hinti el a zene megértésének képességét, hogy egyre többen nyíljanak ki az eléggé elvont művészet, e meghitt gyönyörűség befogadására. Magyar szólásmondás szerint nem lehet egyszerre két urat szolgálni, de Ujfalussj József kiszolgál négyet is Délelőttönként a Zeneakadémián tánc, délután a Bartók — archívumban kutat, rendszerez, gőzben újabb könyvön dolgozik, s mindemeller fáradhatatlanul folytatja a Rádióban és másutt zenei ismeretterjesztő előadásait. Amikor a tíz éves debreceni kisdiák fuvolázni kezdett a város szimfonikus zenekarában, még nem tudta, hogy ilyen sokrétű, gazdag életpálya várja, de azt igen hogy hajlamai és a családi tradíciók egyaránt a muzsikához kötik. A nyolc gimnázium esztendőn át ott ült a zenekari pult mögött, s tizennyolc éves korára rendkívül alaposan ismerte a világ zeneirodalmának legjavát. Közben végig eminens tanuló volt, s az elvont tudományok iránti érdeklődése is már kora ifjúságában megmutatkozott. Részben emiatt, részben a háborús évek nehézségei miatt is nem került rögtön érettségi után a Zeneakadémiára. A debreceni Tudományegyetem klasszika filológia szakára iratkozott, s ledoktorált „Ho- mérosz’’-ból. Később néhány évig zeneszerzést is hallgatott Pesten, de akkor így szólt magához: „Nem biztos, hogy zeneszerzőként valami egészen újat hoznék, de zeneesztétaként biztosan képes leszek erre.” Ez azonban kis ideig még váratott magára. A népi demokrácia megszületésének esztendei voltak ezek. a fiatal tudósra a Kultuszmi— Dr. Ujfalussy József, a zenei tudományok kandidátusa, a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola tanára, akit zenetudományi munkásságáért és az 1965-ben megjelent Bartók monográfiájáért 1966-han Kossuth-díjjal tüntettek ki. nisztériumban volt szükség. Gigászi munkát végeztek ott akkoriban, s ő is részt vett az állami zenekarok, állami zeneműkiadás megteremtésében, a hanglemezgyártás létrehozásában. 1955-ben került a Zene- akadémiára tanárnak, s ekkor kezdődött tulajdonképpen zenetudósi munkássága. Elsősorban zeneelméleti kérdések izgatják, s a legnagyobb sikert, a legnagyobb kitüntetést mégis Bartók tanulmányával nyerte el. Hogyan történt e kitérő a zeneesztétikából a zenetörténetbe? — Erről igazán elmondható, hogy törököt fogtam, de lem enged el. Hozzákezdtem i Zenei lexikon „Bartók” címszavának írásához, s egyre mélyebben ástam bele magam az anyagba. Addig- addig, míg kikerekedett belőle a könyv. — És a Kossuth-díj! Vajon a hétköznapokba manapság is beleférnek még a vidéken tarott előadások? — Épp úgy, mint régen. — Akkor megkérdezhetjük, mi a véleménye a vidéki városok zenekultúrájáról? — Azt hiszem, szokatlan lesz a válaszom. Én nem vállveregetve gondolok a vidéki zenei életre, hanem mint a magyar zene megújhodásának zálogára. Személyes véleményem, hogy technikailag hátrányok, korlátozott anyagi lehetőségek ellenére a vidéki életmód a maga lassúbb ritmusával, kevesebb csábításával, bensőségesebb légkörével több zenerajongót és zenészt nevelhet, mint a nagyváros. Hallottam olyan nézetet is, hogy a vidéki közönség nem fogékony a modern zenére. Nos, igaz, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni a modem muzsikával, de ők mintha hasonlítanának arra az emberre, aki szemeskávéból bablevest főzne, s csodálkozik, ha nem puhul meg. Persze ilyen emberek akadhatnak vidéken is, Pesten is, de az a biztató, hogy egyre kevesebben. Zilahi Judit A temetés higgadtságban és céltudatosságban nőtt olyanná, hogy az idősebbek is tanítójuknak tekintsék. Három fiú öleli, támogatja a roskadozó anyát: a társat, a feleséget. És ott áll közöttük, a család szűk körében Papp János is, akit sokszor és sokfelé elvitt innét a sors vagy a párt szabta parancs, de mindig visszatért. Amikor nagyon nehéz volt, amikor úgy érezte nem bírja tovább, futott. szaladt a testvérnél is testvérebb Tóth István mellé, aki nem faggatta, kérdezte, csak leültette, s beszélni kezdett. két napja hogyan járt a kuglipályán vagy arról, ki körül sürög, legyeskedik a három fiú valamelyike. Másnap vagy harmadnap, csak akkor kerültek elb a nehéz dolgok, a súlyos szavak, s amikor Pista bácsi kiejtette a „tudod János”-* végre úgy érezte, itthon van, megnyugodott. CSODÁLATOS dolog ez: létezik egy ember, aki harminchét éve leblokkol minden hétköznap reggel, odaáll a gépe mellé, s hajt, hajt, nyolc órát. Elviszik a keze alól a gépet, újat hoznak helyette, lebontják a feje felett a műhelyt, hogy nagyablakosat, háromszor akkorát emeljenek a helyébe, de 6 dolgozik szüntelen. Sokszor ki sem látszott a gép- kolcsszusok közül, s mégis, szeme villar srnv . k - ■ dulata a kolosszusoknál is nagyobb erőknek szabott parancsot; emberi érzéseknek és akaratoknak. — Tudták, hogy amire azt mondta, ügy legyen, az úgy lett, s amire nemet i mondott, azon változtatni nem engedett. Konok lett volna? Makacs? Még akik nem sze- j rették, azok sem mondták ezt rá. Volt, hogy billegett a világ körülötte, s akadtak, akik megpróbálták, hogy megtapossák. Ezek után szava lett csak határozottabb, s kicsit keserű — keményebb. Egyszer valakik elültették benne a hitet, s az gyökeredzett, mélybe nyúlt és magasba emelkedett, átjárta az egész testét, kitép- hetetlenül. Az érzéseket, az ösztönös gondolatokat tudta átformálni tudatos cselekvéssé. Mindenki bele láthatott Nem csinált titkot abból, amit érzett, gondolt. Takaratlanul élt, nem volt mit rejtegetnie, Harminc éve ts tudta róla az egész gyártelepen, hogy kommunista. s még az öreg pap is megtette, hogy kenyeret küldött neki, amikor már a parasztokhoz se állhatott be dolgozni, mert a csendőrök utána mentek. „Kommunista, de rendes ember", mondta az öreg. fehérhajú tisztelendő, s hívei között mind többen akadtak, akik elhagyták a de szócskát. Példa lett. A hűségé. A meg- törhetetlenségé. Negyvenöt után az első választáskor itt, a gyártelepen a kommunista párt nyolcvan százalékot szerzett meg a szavazatokból; a pártról sokat nem tudtak az emberek, de ismerték Tóth Istvánt. Hívták erre — arra, ilyen meg amolyan vezetőnek. Maradt. Hitt abban, hogy az ember mindenütt sokat tehet. ASSZONYÁNAK könnye már elfogyott; összezárt ajka jajokat marasztal belül. Fiainak hull a könnye, de nem törlik le, anyjukat támogatják. Papp János csak néhány mondatot szól. s aki annyit, oly sok helyen beszélt, most dadogva, levegőt kapkodva keresi a szavakat, s úgy érzi, egyik sem jó arra. hogy Tóth Istvánt méltóan búcsúztassa. Ellép a koporsótól, a zenekar lassú léptekkel már vonulni kezd, hogy időben ott legyen a simái. A koporsót a kocsiba emelik, a koszorúkat egy másikra rakják. Az élet még a búcsú perceiben is szervezett. Talán éppen ezért köny- nyebb a fájdalmat elviselni: különben bsszeroppanna az ember. Az út nem hosszú, a sírig, mégis, a lépés után elszorult szívvel oly nehéz. A gyászinduló akkordjai és göröngyök tompa puffanása. A mélyben egy faláda: koporsó. Bezárt magába egy embert, akit Tóth Istvánnak hívtak, s élt ötvenkét évet. A PUHA, zsírosfényű föld már eltakarja a koporsót teljesen. A gyári gőzkürtök most szólalnak meg. minden más hangot elnyomva jajgatnak addig, míg az utolsó maréknyi föld is a koporsó fölé kerül. Temettek egy embert. Lovas Kálmán: Kaszás
