Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
196fi. július 31. vasárnap Szolnoki István A szokottnál későbben és pihentebben ébredt. Nyugodt éjszakája volt, semmi sem zavarta. Elégedetten, s kissé magamutogató kéjességgel nyújtózkodott. A konyhából kávéillat szivárgott be, Mama motoszkált ott alig hallható zajjal. Csak egy pillanatra figyelt oda, aztán a saját gondolatai kötötték le. Kuncogni kezdett. A tegnapi randevú jutott az eszébe. Hogy dühöngött az a jogász. A ki* ostoba. Jó játék, szórakoztató időtöltés volt a presszó ablakából végignézni idétlen vergődését. türelmetlenkedését, ö még komolyan vette azt a randevút. .. — Ügy kell neki — mosolygott a tükörből visszanevető 1 épmásra — hadd tudja meg, olyan nővel van dolga, akit nem lehet csak úgy találkára rángatni. Ha én megyek —, s ez a gondolat egy kicsit megdobogtatta a szívét — ott már történni kell valaminek... Bugyborékoló nevetésére Mama nyitott a szobába: — Felkeltél gyönyörűm? A nyakába ugrott. — Mama, szeretsz? — Persze, kislányom; — Nagyon? — Tudod, hogy rajtad kívül senkim sincs... — S ha beteg lennék? Mama szempillája ijedten megrebbent — Igyekeznék segíteni rajtad. magamra venném a bajaidat. — Ha meghalnék... — sírnál? Az asszony nem bírta tovább. Még. a nyilvánvalóan játékos ugratás is elevenen hasított a szívébe. Kis madárarcán könnycsepp gördült végig. — Pedig egyszer úgy is meghalok — folytatta Baba már a kávé mellett, rá sem hederítve Mama egyre szaporodó könnyeire. Élvezte ezt a játékot, s bár szerette Mamát, jólesett neki, ha láthatta fájdalmas vergődését. Az órára nézett, izgatottan ugrott fel. rúzst, púdert dobott a táskájába. Gyorsan, gyakorlottan körülnézett, a konyhaszekrény szélén pénzt látott. Csak a válla fölött szólt vissza. — Mama, elviszem... —- Ne, kislányom, kell a piacra — tiltakozott szipogva, de határozatlan gyengeséggel az asszony. Indulatosan dobta vissza, s köszönés nélkül kiszaladt a konyhából. Már a lépcsőházban járt, amikor Mama utánaszólt. — Mégiscsak vidd el kislányom — nyújtotta a pénzt — majd csak lesz valahogy... Mosolyogva fodult vissza. Csókot dobott Mamának, s fürgén, majdnem tánclépésben kopogott lefelé a lépcsőn. A régi bérház szinte megfiatalodott jelenlététől. Elégedetten, győztesként gyű rögette kezében a pénzt, de a gondolatai már messze jártás. Csa- ponglak össze vissza, témáról témára, tulajdonképpen teljesen logikátlánul. A kapuban hökkenten állt meg. — Ni, a tanársegéd úr — mondta a visszaköszönés után félhangosan, s megint nevethetnékje támadt. — Esküszöm, a szigorlaton jobban szurkolt, mint ón, és elfordította a fejét. Ezen tulajdonképpen még most is bosszankodott. Nem szerette sohasem, ha a férfiak elfordították a fejüket. Azt kedvelte, ha szúrósan visszadaják kíváncsiskodó pillantásait, hogy olvashasson. Kitalálhassa, mennyire vetkeztették le... A délelőtti előadáson három levelet kapott. Kíváncsian olvasta a hevenyészett, randevúra hívó sorokat, s mutatta a lányoknak. — Megvesznek értem — állapította meg kéje* elégedettséggel. Ebédre hazaszaladt. Szórakozottan, a délelőtti leveleken töprengve kanalazta a levés t. — Mama — nézett fel a tányérjából — bál lesz nálunk. Ruha kellene. — Most vettünk, Bogár. .. — Abba nem mehetek, mindenki sötétben lesz. Nem állíthatók be egy sereg ünneplő« közé. világos selyem rongyban. — Honnan vegyünk? A válasz egy korábbi töprengés során már megszületett. Most készen, kereken hangzott: — Alakítsuk át a tiédet. — A feketét, az egyetlen ünneplőmet? — vált szinte könyörgővé Mama kérdése. — Utána visszaalakítjuk. Nem lesz vele semmi baj. Nem öntöm le, nem szakítom el, s amivel én vékonyabb vagyok. annyival szűkebb lesz rád. Ez aztán a te korodban már igazán nem baj... Mama, belül ugyan háborgott, de mégis belenyugodott, hogy egy szál ruhájából báli ruha lesz, s később abba is, hogy az özvegy nyugdíjból cipót vesznek Babának. — Szép leszel Bogárkám — simogatta meg a fejét. — Mindenki téged néz majd. Elégedetten nevetett — Így is folyton rajtam legeltetik a szemüket. Belelendült a fecsegésbe. Nem állhatta, hogy el ne mesélje esetét a tanársegéddel. Mama aggódva figyelt. — Tanuljál kislányom, az a legfontosabb... A mi helyzetünkben. .. Egy legyintéssel leintette az asszonyt. — Ne félts te engem. Tudom én, mit kell csinálni, hogyan kell bánni az emberekkel. Ebéd után a városba indult. Ahogy ő mondta: kószálni. De nem találta fel magát most a kirakatok világában. Unatkozott. Arra gondolt, jó lenne meglesni a várakozó fiúkat, de egyedül nem érdemes, nincs aki nevessen vele. A túloldalon apró, siető léptekkel igyekezett egy szemüveges lány. — Ni, Eta — csodálkozott rá, aztán átsietett hozzá. Be- lekaroit, s a cukrászda felé húzta. Az szabódott, de erőnek erejével behúzta. Tüntetőén nézett körül. Az előbbi unalom elszállt, most megint boldognak érezte magát, hogy ő ezt is megteheti. Egyetemista létére bárkit megvendégelhet a cukrászdában. Sorra vette pillantásával az asztalokat. — Figyeld, mindenki minket néz — súgta. Eta értetlenül és zavarodottan nézett körül. Nem tudta felfogni, mi a jó abban, hogy őket figyelik. Egyre jobban restelkedett, s a végén fülig elpirult. Baba, fölénye tudatában játszani kezdett. Cigarettával kínálta Etát, s szabadkozása láttán furcsán felnevetett. A cukrászdából hazament. Otthon az asztal mellé ült, jegyzeteit szedte elő. Közöttük bukkant rá a kérdőívre. — Ezt is kitöltőm, ha már kell — vonta meg a vállát. Írni kezdett. Egyszer megállt, hosszasan nézte az ablakot, aztán folytata az írást. Végül elégedetten hajtotta össze a papirt, s lefeküdt. Mama későn érkezett. Szeme megakadt a rendetlenül hagyott asztalon, rakosgatni kezdett. A kérdőív került a kezébe. Először nem fordított rá figyelmet, de aztán egyre közelebb vitte a szeméhez. Olvasta, olvasta, mígnem elállt a lélegzete, s leejtette a papírt. Némán, megkövültén állt egy másodpercig, hirtelen arcához kapott és zokogni kezdett. Nagyokat rángott vézna, agyondolgozott teste. Baba a sírásra riadt fel. — Ne itasd az egereket, Mama — szólt anyjára, nyúj- tózkodva. Az asszony váratlanul felegyenesedett. Acélosság merevítette a derekát, s ez fiatalossá tette a mozdulatait. Egy nagy lépéssel ért az ágyhoz, s könnyes haraggal esett a lányának. A haját markolta meg, szabadon maradt kezével pedig pofozni kezdte. — Még szégyelled az apádat! — kiáltotta hisztérikus keseredettséggel. — Restel- led, hogy suszter volt? S azt is, hogy az én foglalkozásom takarítónő? Baba vergődött a szorításban, szabadulni szeretett volna, de nem bírt. Mama keményen fogta a haját, s keze egy pillanatra sem állt meg. Ütötte, amíg csak el nem fáradt. Akkor. talán utolsó erőtartalékával, kirohant a konyhába, hangosan becsapta maga után az ajtót. A lány magára maradt. Abbahagyta a sírást, sziszegve tapogatta a fejét, az arcát, s szidta magában Mamát. Az öregasszony a konyhában az asztal mellett ült. Kis fejét kezére hajtotta. Hangosan, gátlás nélkül sírt. mint aki sokat veszített egy perc alatt, s nagyon fáj neki a veszteség. A lány pedig dacosan, ösz- szeszorított szájjal feküdt az ágyon. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ebből neki elég. Reggel elköltözik itthonról, mert Mamával nem lehet tovább kibírni. öreg, hirtelen, fogalma sincs a mai világról, s különben sem szereti már úgy őt, ahogy gyerekkorában szerette... Tiszai Lajos cA kúLdiűiáq ániiféka... fizép szál kukoricák me^ redtek a kaján, csonka Holdra. A dinnyésen túl egy bagoly huhogott el valakit, de az öreg Balog úgy vette, mintha nem hallaná. Ásított, a mozdulatlan kukorica katonákat hunyorogta. — így jó. ha nem fúj, akkor jó. Mert mire való, semmire se! Csák kiszárítja a földét... Meg az embert... Lusta, hamuszín felhő mászott a Hold elé. Olyasmi, mint a sűrű szalmapernye a búbosból. — A felhő a nagyon jó. Abból eshet. Az kell — motyogta amikor letápászkodott a nagykabátjára. Féloldali dőlt, de az egyik szemhéja negyed- útón még megállt. A tanyában egy nagy hangú, izgága kakas ébreszthette a többit. — Virizsol már — mérgelődött. — Ez is olyan, akár a szél: csak abajgatja az embert! Nem hagy szundítani. Az öregnek már minden ellenére van. Még a föld is! Nyomja a csontját, a fiatalnak meg olyan, mint a pehely- párna. A lusta esőfelhők végleg megülték a fakó Holdat. — Tolvajnak való idő — gondolta amikor nekivetette a fejét a trázsafának: — Tán csak nem jön senki... Amikor megpirkadt úgy érezte, az öregségéből is fogyott valami az éjszakával. Komótosan felcihelődött és nekiindult a dinnyetáblának. Félúton se járt, amikor meglátta a nyomot. Az abroncs mélyen belevágott a homokba. Nézte a patanyomokat. A lovak belerágtak a kövér tu- kuzdinnyékbe, a maradék a porba csúfoskodott. Felvett egy szétmarcingolt darabot, a ragacsos, homokos lé befolyt az inge alá. A krisztusát —. káromkodott. Megint nagyon öregnek, semmirevalónak érezte magát. Már másodszor lopják meg a héten, kocsikkal, mázsaszám. Ahogy végig gondolta, reszketni kezdett az ina, leült egy akáctuskóra, belehu- nyorgott a felcsúszó Napba, majd a tanyát leste. Az embereket is odaképzelte az udvarba, a Fazekas gyereket, az elnököt, ahogy odaszólt neki hétfőn reggel: ggMjg — Maga ne menjen már szénát gyűjteni, Balog bátyám, hanem váltsa föl esténként a dinnyést. Könnyebb lesz... Az a hétfő valahogy belefolyt ebbe a péntekbe, mindenre nagyon jól emlékezett, egy jottányit se hagyott ki erről az esze. Akkor nagyokat bólogatott az elnöknek: — jó, persze hogy jó, oda is ember kell, ha satnyább is, ha öregebb is. de csak tesz valamit. A csőszség is munka. Munka, persze, hogy munka, csak jól csinálja az ember. Aztán eltűnt a tanya, mintha délibáb vette volna á hátára. Nagy homály lett minden; a dinnyeföld, a kukoricás, meg a kiserdő, minden. Felkelt, kétrét állt, hallotta ahogy roppan a dereka érezte, hogv sós a szeme. Egy nagy kövér tukuz- dinnyére potyogtak az apró vlzcseppek... — Az vagyok, ami a szél. Olyan ... Nem felhő, csak szél vagyok! Jó arasznyit feljebb húzott már a Nap, de még mindig ott állt a tuskó mellett, akkor is, amikor elébe lévett a Fazekas gyerek, az elnök. — Magának meg mi baja. Balog bátyám? /§ z öreg Itönnyei bajusza végén bizonytalankodíűh» — Megloptak, fiam! A szá- ráz anyaföld se való már a markomba, vagy... csak az való. — Elaludt? — kérdezte az elnök. Bólintott: — Elnyomott a holdvilág. Semmi se vagyok már. — Megnézte mennyit vihettek el? — nézett a dinnyeföldre a másik. — Felpakoltak két lóval... — motyogta az öreg. Az elnök a cigarettáját morzsolgatta. aztán megfordult, elindult, de hármat se lépett: — Hát. volt? sejti-e hogy ki Réti Zoltán: Férfifej Az öreg nekitámaszkodott a tuskónak: — Kocsis-féle lehetett! Ki csinálna más ilyet! A nagydarab férfi hümmö- gött, hallgatott, mondani is akart valamit meg nem is, azrán csak kibukott belőle a szó: •— Jó szimatja van, Balog bátyám. Az volt. Sinka, a fuvaros. Az öreg ember a botja után kapott: — Megfogtátok? Hé, megfogtátok?! — Meg — bólintott az elnök és elindult. — Aztán elzavartok-e most. Pista? Segíteni akartam én, csakhát... Leragadt a rossz szemem. A férfi a kabáthajtókáját gyürögette. A dűlőútról, a bricskájától már kiabáltak: jöjjön már elnök elvtárs, elkésünk! Visszaintett, várjanak! Az öreg kétrét állt előtte, a kalapja széle mögül leste. Nagyokat nyelt, összevissza szaladgált az ádámcsutkája, az elnök érezte, hogy valamit most már mondani kell: — No, hát... Szóval elbá- gyasztotta a holdvilág?! Az öreg Balog belekapott a szóba: — Csak attól járhattam csúnyán, mert annyira azért még nem vénültem el... A másik feszengett, mintha szűk lett volna a kabátja. — Mennyi most. Balog bátyám? — kérdezte. Az öreg feszített egyet a derekán, erőből, hogy a botja is lejjebb szaladt a homokba. — Hetvennégy, fiam! — Az elnöknek megint kia• háltak, mire az elindult. Nem akarta észrevenni, hogy az öreg húzza magát utána, de aztán csak megállt. Az öreg az arcába lesett. Minden ránc mozgott a szája körül: — Aztán mondjál már valamit! Mi lesz velem?! Belém- rúgtok? öreg kutya mehet: mert vak. mert nem tud ugatni... Az elnök rágta a cigarettát és ugrott egyet az ádámcsutkája, amikor az öreg. az apja kubikustársa, alázatos kutyamozdulattal levette a kalapját- és a mellére szorította: — Elvénültem, fiam. Csak mondtam az előbb, hogy mondjak valamit. Kutyának se vagyok jó. Annak se... A bricskától újra kiabáltak, mire a behemót ember nagyon csúnyán visszakáromko- dott, majd akkora levegőt vett, hogy szinte szétrepedt az inge és odaszólt az öregnek: — Tegye fel a kalapját, Balog bátyám. Megsüti a fejit a Nap. Nemcsak a holdvilág árthat meg az embernek ... Az öreg nagyot nyelt: — Tréfálkozol rajtam? Hát így vót, ha tréfálkozol is, igyen vót Ez» mo'dot rzl meg elhallgatod, mit csináltok velem! Azt nem mondod ... Az elnök a dinnyeföldet leste, másik cigarettát kotort elő. nagyokat szippantott. Mit mondjon? A vén ember érzi az igazságot, de mégis azt várja, hogy biztassák: — „dehogy is. Mihály bátyám, legény még maga!” Ha rábölin- tanak, hogy igen, eljárt az idő, akkor vége! Ha megtudja, hogy már csak nyűg, befejezi. Akkor minden ilyen hamar bevégzi! De mit csináljon vele? Hová tegye, ahol nincs láb alatt, ahol nem csinál kárt?! Megint csúnyán elkáromkod- ta magát. Hát kell ez neki? Trotyli vénekkel kínlódjon, amikor azt se tudja, hol a feje?! Ez meg nyuszit itt előtte, mint valami kenetlen taliga- kerék ... Már-már kitört volna a mérge. amikor elszégyelte magát. A taligakerék miatt. Az nyikorogta el ennek az erejét is, meg az ő apjáéi is! Vállalni kell őket, a nyomorúságukat, mert ki vállalja?! A hatodik cigarettát szívta eaváVtóhr’i-*hen. omiko • ú'iu tört ki belőle a szó. mintha valami nagy öröm érte volna: — Azt gondoltam, ha már megvan az a dinnye, nem lehet olyan nagy a baj. Aztán nappal is lehet éjjeliőr az ember. Az öreg Balog ráhunyorgott: — A kertre gondoltál, fiam? — Arra, ott nappal kell a csősz — mondta az elnök. Az öregember félve sandított rá: — Akkor még máma beállhatnék oda .. A másik megint harapott egyet a cigarettáján. — Majd holnap. Nincs maga annyira rászorulva. Az öreg maga elé pusmogott: — Éppen nem vagyok, dohát addig él az ember, amíg dolgozik. Aki nem bír. az nincs... Az elnök telvette a kunyhó elöl az öreg nagykabátját, meg a szatyrot: — No. jöjjön, maguk felé megyek, hazaviszem. A mikor elindultak, a Nap már magasan fent voll az útján, a hátukba sütött, a dinnyeföld szélén csendben szívták a meleget a kukoricák: a kiserdő se rezdült. mert egy csepp szél, annyi se voii...
