Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
1966 július 24. vasárnap NÖGR A D Q kincse György ÖRBÜGTÁ A motorok dübörgése, a lánctalpak csikorgása fájdalmasan hasított a község csendjébe. A paraszt- házak ablakaiban remegtek a muskátlik. Az emberek apra- ja-nagyja kint bámészkodott a házak előtt, mert tegnap kidobolták, hogy ma érkeznek a katonák. Ebben a községben még soha sem állomásozott katonaság. Most aztán az emberek csodálkozva nézték a véget nem érő páncélososzlopot. Amikor az utolsó rohamlö- veg is végigcsikorgott a macskaköveken a tér felé, mégegy- szer felzúgtak a motorok, aztán hirtelen néma csend lett. Ügy tetszett, mint amikor az ember fülébe szorul a víz. Tompán lehetett csak érteni mások szavát. A por, amit a lánctalpak kavartak fel, sokáig gomolygott a levegőben, aztán egyenletesen szétterült a házakon, a fákon s az embereken. Tikkasztó hőség volt. A katonák zubbonyán kivirágzott a sós izzadtság. A bukósisakok alól megduzzadt patakokban csörgedezett elő a verejték, és barna piszokcsíkokat húzott maga után. A rohamlövegek tetején parancsot vártak, ami egyetlen ragaszkodással lerántotta őket a földre és a lánctalpakkal párhuzamosan felsorakoztak. — Imához! — visszhangozta a következő parancsszót a járásbíróság épülete. A katonák sisakjaikhoz kapták kezüket. Aztán a levente zenekar rázendített a Himnuszra. Pontos terv szerint egymást követték az üdvözlő beszédek; utoljára Varga esperesé volt a szó: — Tisz urak! Hívő katonák! — kezdte az esperes, mintha szószékről beszélne, pedig csak egy rögtönzött dobogó volt a lába alatt. S ha erősebbre fogta hangját, a deszka-palló minduntalan belecsi- korgott az ünnepélyes némaságba. — A ti dolgotok egész hazánk dolga. Teljesíteni kell az úr parancsát, hogy felülkerekedjen a jóakarat, a gonoszság felett. Mi e gonoszság ellen küzdünk, az Isten nevében. Csak így menekülhetünk meg a sátán hadaitól, amely leigázni készül bennünket és szövetségeseinket. Ez a sátán nem más, mint egy vörös apokaliptikus szörnyeteg. Legyen hát megértés a községben, amely most veletek, katonákkal gyarapodott, erősebb lett. Katonák és polgárok, közösen dicsérve a mi urunkat, Istenünket, egyesítsétek az erőket a végső győzelemért. Jöjjetek mindnyájan az úr házába erőt nyerni. S akkor, ha a hazáért síkraszálltok a harctereken, a bajban, mindig veletek lesz a Jézus Krisztus. A rögtönzött dobogót körül- álló esküdtek, az elöljáróság tagjai fejükkel biccegettek az esperes minden mondatára Róbert Géza, az adóhivatal Jegyzője szokás szerint alaposan felöntött a garatra. Azt figyelte imbolygó fején kidülledt szemeivel, mikor bólogatnak az esküdteik. Ilyenkor hangosan helyeselt, noha tudatáig nem jutottak el az esperes szavai, hiszen a szesz vasbúrát húzott értelmére. A z esperes magához intette Heller Jenőt, ezt az elvetélt festőművészt, ak> minden lében kanál volt. Valamit súgott neki. Egy pillanatig vonakodott, aztán Róbert Gézához furakodott a pódiumot körülálló embersorfalban. — Géza barátom — suttogta — gyere elmegyünk innen! — Hová? — nézett Róbert a részegemberek bambaságá- val. — Gyere megmondom ... Te úriember vagy Géza ... Na gyere. — Várj Jencikém. Jól van, majd elmegyek. A piktorvásznaidat is megnézem. A mesz- telen bébit is, meg a naplementét is. Érted, mindent! De most várj. — Nem Gézuskám, máshova megyünk... — Most máshova se! Hova? Máshova se! Na Jenci, tudod szesztestvérek vagyunk ... Én is üdvözlöm a katonákat. — Hogy gondolod? Gézukám nagyon kérlek... Az úri becsület... — Ügy van! Az úri becsület! Humánus úri becsület. Nekem köszönteni kell a katonákat, mert megérdemlik. Mielőtt mind elpatkol. Mert elpatkolnak. Ismét pattogó vezényszavak hallatszottak a téren és a páncélososzlop elindult. Róbert nem jutott szóhoz és el- andalgott vissza a Hangya vendéglőbe. Mikor bebotladozott a küszöbön nagyot kiáltott. — Tóth úr, háromdeci tisztát. Megjöttek a katonák! Mind megjöttek! Rohamtűzé- rek! — Melyikből parancsol nagysuram? — kérdezte a csapos. — Melyikből, melyikből ? Mindegy ma. Ma ünnep van Minden mindegy. Inni kell a katonák egészségére. A katonákéra. Mindegyikére, mert úgyis elpatkolnak. Mi is elpatkolunk. Mindenisi elpatkol. Én is elpatkolok, maga is elpatkol. — Igenis! — biccentett a korcsmáros és Róbert elé tette a háromdecis poharat. R óbert felemelte kezét és rákönyökölt a sörap- parátra. Belekortyan- tott a pohárba és elkapta a szájától. A sarokban, borot- válatlan parasztemberek ültek a hordókon. Feléjük biccentett. — Egészségükre! Isten éltessen bennünket! Isten, isten, úgyis elpatkolunk. A parasztok tisztelettudóan emelgették poharukat és biccegettek. Az adójegyző hozzájuk lépkedett bizonytalan lábakkal. — Ma nem rekvirálunk — mondta — ma nem gyűjtünk adót. A parasztok továbbra is csak komoran bólogattak és hümmögtek. — Majd rekvirálunk holnap, de ma fegyverszünet van. Ma igyunk. Iszunk is! Egészségünkre! — Róbert összekoccintotta poharát a parasztokéval. Szabó Barna kihúzta hóna alól a mankókait és letelepedett egy üres söröshordóra. Komoran felnézett: — Igaza van Róbert nagyságos úrnak. Mindenki elpusztul. Egyik előbb másik később. A katonák leggyorsabban. A mostani időben nagy a front... De mindegy. Jobb gyorsan pusztulni, mint lassan. Tessék elhinni... Én tudom. Róbert, mintha kijózanodott volna egy pillanatra, részvéttel nézett Szabó Barna bekötött nadrágszáraira, s úgy sziszegte: — Szörnyű ez a csont tbc. Csend lett. A többi paraszt is Szabó nadrágjának szárait figyelte. Bal lába a térdcsontnál, a jobb a lábszár közepén volt lefűrészelve. Szabó Barna törte meg a csendet: — Higgye el nagyságos úr, már régen nem szenvednék, ha nem lenne az öt gyerek. Dehát muszáj! Mert akkor még kevesebbet kapna a család ... — Ezt nem értem nagyságos úr — szólt közbe egy rücskös arcú, sovány paraszt. — Hogyan van az, hogy Barna harminc évet cselédeskedett a püspökségnél, ott szerezte a nyavalyát, és most alig dobnak neki valamit? —• Tényleg! — mondta az adójegyző. — Dehát ez már így van! Inkább igyunk. A gond mindig bánat. Nem gondolkodunk, aztán nem is bánkódunk ... — Csakhogy inni sem lehet a semmiből. — Nyöszörögte bajsza alatt Szabó Barna és felszisszent, mert lába hozzá- ütődött a hordódongához. Nyolc órát harangoztak Egyre többen jöttek a korcsmába. Ki fröccsöt, ki sört. vagy féldecit ivott. A délutáni társaság továbbra is a hordókon ült. Róbert mindenkit túlharsogva odakiáltott a csaposhoz: — Tóth úr! Ötször három- deci tisztát! A járásbíróság dísztermében is csengtek a poharak. Csak egyelőre másként, mint a korcsmában. Lehelet finoman érintették össze a talpas kelyheket. A levegőben cigaretta és szivarfüst gyűrűzte körül a hatalmas csiszolt üvegcsillárokat. A terítéket már leszedték. Vége volt a mennyegzői vacsorának. A társaság azonban még nem bomlott fel. Az asztalfőn Kassay Tibor alezredes, a rohamtűzérek ezredparancsnoka kényelmesebb ülésre igazította nyúlánk, csontos testét. Balról mellette Varga esperes süppedt a kényelmes szék kárpitjába. Tőle jobbra egy német őrnagy ült. K assay ezredparancsnok felállt. Feje majdnem a csillár üvegbojtját érintette. A hatalmas élő felkiáltójel láttára elcsendesedett a duruzsolás és mindenki reá figyelt. — Hölgyeim! Uraim! — hangja ércesen pattogott, szeme fürgén végigugrált a jelenlevőkön. — Köszönöm a jókívánságokat, amelyekkel elhalmoztak bennünket. A mai fogadtatás megpecsételte barátságunkat. Márpedig a jó barátság háborúban még többet jelent, mint békeidőben. Most háború van. Nem vagyok a szavak embere, szeretem a tetteket. Azt hiszem, sokkal jobb ma nem beszélni a háborúról. Inkább ismerkedjünk egymással. — Ügy van! Éljen! — kiabálták az asztalt körülülők és tapsoltak. Csak akkor csendesült el a zaj, az üdvrivalgás, amikor az alezredes továbbra is állva maradt, jelezve, hogy még nem fejezte be. Alig látható mosolyt ráncolt az arcára. — Hölgyeim és uraim! Nem hagyhatom szó nélkül a sok finom figyelmességet. Nem tudom ki volt a merénylő — nézett nevetve az esperesre — de annyi bizonyos, hogy alaposan összeesküdtek ellenünk a sok jó falattal és a fenséges borokkal. Szabó Gyurka, az espres agglegény öccse, akit a községben Szent Gyurkának neveztek, kitüntetve érezte magát és büszkeségében elpirult. A hosszú asztal végénél ült, és karjelekkel irányította a pincéreket, akik rést hagyva az ajtón, ugrásra készen figyelték utasításait. A kiáltások és a taps az alezredes rövid beszédének végét jelezték, s egyben végA MŰTŐS jól aludt. A kórházban, a gurulós kocsin töltötte az éjszakát. Ez a fekhely, amely a betegeknek ijesztő és gyűlöletes, neki kellemes volt. Reggel pihenten lépett ki a kapun, kezében egy szatyorral amelyben talán a családjának vitt a konyhán szerzett ételből. A műtős kicsit alattomos, kicsit barátságos ember volt, rókaszerű arccal. Azonnal észrevette, hogy a tegnap operált asszony férje a kapunál álldogált, „felslisszolásra”, vagy talán csak hírekre várva. A műtős sejtette, alighanem meglesz a féldecije. Jól számított. A meghajszolt ember benne is felsőbbrendű lényt látott. Nem csoda, hiszen ő hurcolta az oxigén palackokat, s szabad bejárása volt a tenyérnyi széles, fehér műtőajtó mögé a nehéz órákban, ö is a titkok részese. — Korán keltünk — válaszolt kedélyesen a férj köszönésére, majd hozzátette: — láttam reggel az asszonykát. Nehezen aludt el, de már jól van. Az orvos azt mondta reggel... Mint a patkánybűvölő úgy fuvolázott és a férj baboná- zottan követte egészen a kocsmáig. Ott a műtősnek rumot, magának sört rendelt. A kórházi ember a poharac MOLNÁR JENŐ Gyermekkor Korom, por hullott álmainkra, nem volt arany golyóm sohasem, gyermekkorom nem sírom vissza, angyalok nem játszottak velem. Kicsi volt a telep, magas az ég. Ki fogta egy bányász-poronty kezét? BÉNYEI JÓZSEF ANVAARC Aki megszült annak a neve is legyen áldott olyan ő mint a pipacsok rengő búzavirágok olyan ő mint a hold mikor udvara nagyra nő meg szájában álmomban sejtett nóták nőnek Az ő öle szelidebb mint a fehér anyagalambok az ő hangja hivogatóbb mint öreg öblös harangok az ő keze melegség örökös kútfeje puha kendő az ő szeme életrekeltő csillag újrateremtő Az én anyám mint a hajnali harmat a Napban elhervad elenyészik hűtlenül és tartózhatatian lábalt sebes patakok lapos kövei mossák ujjait égbe tartják a fakadó fenyőágacskák Az én anyám sohase távozik sohase megy el tőlem arcomra véste szobrát ki se szakadhat belőlem olyan erősen őrzöm ahogyan gyönge erőm kibírja anyámnak csak szívem arcom lehet a sírja Nem igaz hogy őt a földnek mélye átöleli nem fog ő folyókba füvekbe hegyekbe átömleni mozdulataim börtöne tartja őt zárva örökké arcomtól el sem tépheti semmise többé Bennem ő úgy él tovább mintha kristályba metszik szivemből futó erek ölelik s el nem eresztik ami jelet itt hagyok a földön övé az mind az övé áldozatként és példaként tűzöm magunkat a kor fölé Lovas Kálmán: Piaci árus szó volt a pincéreknek, akik két ajtón jöttek befelé, ügyesen egyensúlyozva a poharakkal telt tálcákat. Szent Gyurka nagyon izgatott volt. Ilyen nagy társaság előtt még sohasem beszélt. Tágítgatta görcsbeszorult torkát és felállt: — Hölgyeim és uraim! íme egy újabb meglepetés — mutatott a pincérek tálcái felé, — bólé, saját receptem szerint. .. — Á, á, á! Megvan a merénylő — kiáltott az alezredes, miközben nevetés hullámzott a teremben. Egy pillanatra minden tekintet Szent Gyurkára esett. — Te okoskodtad ki? Gratulálok! Nagyszerű ember vagy! Az esperes kellemetlenül érezte magát, amíg öccsét dicsérte Kassay. Szent Gyurka homlokára pedig a megille- tődöttségtől kicsapódott a verejték, s úgy huppant vissza székébe, mint aki élete leg- örömteljesebb csatájából győztesen került ki. Se látott, se hallott. Fülébe ragadt Kassay egyetlen mondata: „Nagyszerű ember vagy!” Néhányon nótába kezdtek, s ez erdőtűz gyorsasággal végighullámzott a teremben: Minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér, de szép szerelmünk, új májust igér. — Most németül! — kiáltotta Szent Gyurka. A német őrnagy érezte, hogy ez a figyelmesség főleg neki szól, és fejével bólintott, mosolyával ki- felyezve köszönetét. Hamis, érthetetlen szöveget kiabáltak. — Bálintkám, te kezdd el — mondta az esperesnek Heller festő. — Az esperes tapintatlanságnak minősítette ezt a követelést, de leküzdte pillanatnyi zavarát, nyakát nyújtogatta, és a német őrnaggyal együtt rázendített: — Bravó! Éljen! Vivát! — kiabálták boros hangon. Ünnepelték a németet és az esperest, akik felálltak s meghajolva köszönték a tapsot. A z esperes odaült a német mellé, és új meg új nótába kezdtek. Énekelt, Ivott, tombolt mindenki. Csörögtek a poharak, nyikorogtak a székek, és egyre jobban akadoztak a szavak. Amikor nyílott az ajtó a huzat meghimbálta az üvegcsillárokat, amelyek most már olyanok voltak, mint egy nagy templomi füstölő. KtTgették, forgatták a tömény dohányfüstöt. Árnyékuk táncot járt a falon, de nem is csárdást, nem is keringőt, hanem a kettő vegyülékéből született ördögtáncot. Valamiféle magyar tánc volt, német ütemre. András Ida kát összekoccintva, jobban megnézte a férjet. Hallotta róla, hogy bivalyerejű kovács. Volt egy szomszédja az ötös kórteremben, egy epebajos az beszélte, hogy egyszer a két karján hordozta, máskor meg nagyon verte a feleségét. Nem is tudják, a szerelemben vagy a verekedésben szerezte-e a daganatot a mellébe. Beszélte az epés, hogy a szesztől bolondult meg az ember, és azért szent fogadalmat tett: ha az asszony meggyógyul, se pálinkát, se bort nem vesz többé a szájába. — Maga miért nem pálinkát iszik? — kérdezte alattomosan a műtős. A kovács alig láthatóan félrebiccentette kopaszodó szögletes fejét. Hallgattak. A műtős már az utcán felsorolt majdnem mindent, amit tudott, s a kovács rájött a burkolt játékra és keserű mosoly jelent meg a szája sarkában. A csend a műtős számára volt kínosabb. Jóval vagy rosszal, de meg akarta szolgálni a féldeci rumot. — Azt tudja, hogy a levágott rész laboratóriumi vizsgálatra kerül? — kérdezte. — Igen, közölte a főorvos. Ha hamarább jövünk, mindez a szörnyűség, testi, lelki fájdalom elkerülhető lett volna — biccentett a szögletes fej. A róka műtős szünetet tartott, hogy hatásosabb legyen a bejelentés. — Itt viszem éppen. — Hol? — jajdult fel a férj. — Itt, az uborkásüvegben — bontotta ki némileg a bőrszatyor száját a műtős. A kovács meredt szemmel bámult. Nem volt ura önmagának. Még szerencse, hogy a csapos valami Takács doktor autójáról fecsegett, Így rejtve maradt az az iszonyatos kedélyhullámzás. amely a szögletes fejben végbement. A szerelmes órák jutottak eszébe, és az is, hogyan szopott szinte dalolva a kicsi fia. A valóság és az emlék egymásfölé csúszott és olyan lett, mint egy kegyetlen fotómontázs. Nem jajdult fel, mégcsale nem is szisszent a férj. Ha szívében valami műszer regisztrálta volna az érzelmek alakulását kiderül, hogy feleségét ezekben a percekben szerette a legjobban. A műtős billentett egyet a bőrszatyron, s az igézet elmúlt. Az ember végighúzta kezét a homlokán és úgy érezte, hogy megráncosodott, száz évet öregedett. — No. minden jót kívánok — mondta a műtős és menni akart. — Igyon még egy féldecit — kérlelte a másik. A műtős maradt és nem is bánta meg mert bevetődött egy hajnali részeg. Az utcaseprő volt, aki télen, amikor fázott, megszokta, hogy igyék, s nyárra nem volt kedve kizökkenni a rendes, azaz normális napirendből. — Ha egyszer a szemét embereket kisepemém a városból, sok üres lakást lehetne találni — bölcselkedett. A csapos, meg a műtős nevetett, de a fér) komolyan figyelt. — Igen — mondotta csendesen. Nem a műtősnek, nem a korcsmárosnak. de még csak nem is az utcaseprőnek, hanem egyenest a bőrszatyornak. — SOK EMBER, mire jó ember lesz. akkorára el is pusztul.
