Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
J966. Július 81. vasárnap WŐ6RAD ■r Vasárnapi levél A nehéz szolgálatról Tisztelt ismeretlen, a rétsági—gyarmati szakaszról! ön azt mondta a minap szomszédjának, utaztunk- ban a buszon: „Mit várnak tulajdonképpen egy kul- túrigazgatótól azért, a néhány százasért? örüljenek, ha kinyitom meg becsukom érte az ajtót.” Ismerős volt valahonnan a mondat s ez tette, hogy a hallgatózás hátsó szándéka nélkül figyelmes lettem Önre, és további diskurzusára. Az ismerős csengésű mondat ön előtt jónéhány hónappal — mint rájöttem aztán —, a megyei tanács egyik értekezletén hangzott el, s történetesen a végrehajtó bizottsági elnök foglalt állást így —, tisztelettel adózva a falusi népművelés ama ügyvivőinek, akik a szerény honoráción túlmenő buzgalommal szolgálnak vállalt posztjukon. A mondat ott, abban a formációban, abban a témakörben olyan fáradozást méltányolt — szerintem nagyon helyénvalón és érzékletesen —, melyet jelenlegi korlátos gazdasági lehetőségeink között igen szerényen, inkább csak névlegesen díjazhatunk. Tiszteletdíjas igazgatónak lenni egy falusi művelődési otthon élén még falusi méretben sem extra karrier. Mindenes-szolgálat ez a helyi szervek ezernyi kívánalma szerint — többnyire jó szóra is alig mélta- tottan. Hány óra a falusi népművelő munkaideje havi 400 forint tiszteletdíjért? .., Nyolc? ... Négy?.., Vagy semmi? Ügy is felfoghatjuk: ennyi pénzért nem lehet elég keveset dolgozni. Ha jól értettem közös utunkon, az ön álláspontja is ez. Elhangzott egy jóirányú mondat a megye illetékes fórumán, és mire önig ért a különböző áttételeken, tendenciát váltott, fals akusztikát kapott. „Azért a tiszteletdíjért örüljünk, ha valaki kinyitja, meg becsukja a művelődési otthont.” — így mondta a megyei elnök és egye s szám első személyben ön is így fogalmazta újból. Kettőjük egyezése mégis pusztán csak látszat, mely a lényeget tekintve mérföldekre áll egymástól. „örüljünk.” Igen. De korántsem annak, amint ön a szavak szószerintiségében felfogta. Nem annak. Az öröm forrása az, hogy annak ellenére — már tudniillik a szerény díjazás ellenére — találhatni —, és szép számban —, falusi népművelőket, akiknek nem mindegy: miért állnak posztjukon. Hogy ajtóőrnek tartja-e őket a falu, vagy hasznosabb, felelősebb személyiségnek annál. A falusi mindenes-szolgálat így válhat tiszteletreméltóvá az emberek között. S ilyeneknek adózott elismeréssel a megyei elnök is. Van például a szécsényi járásban egy nem különösebben jelentős falu. Nem különlegesen érdekes hely, de, ha esti szakban húzok át rajta, mindig jóleső öröm száll meg. Olyan az útmenti művelődési hajlék, akár a szentjánosbogár, öt éve, hogy avatásának együtt örültem építőivel, s azóta szüntelen ragyognak ablakszemei, öt éve igazgatja életét ugyanegy ember, egy lelkes, fiatal tanító, aki a mindennapos iskola után itt köt ki, néha kilenc-tíz-tizenegy órákig este, — mikor, mint kívánja az ügy. Ez adja legszebb örömét, legkedvesebb passzióját. A falu legnemesebb értelemben vett mindenese ő —, havi négyszázért. Plakátot ír, közvéleményt kutat, analfabétákat tanít betűre, akadémiákat vezet, klubot szervez, színházat hoz a falunak; formálja az emberek tudatát minden lehetőséggel, módszerrel, eszközzel, energiával. Négyszázért?... Nem. Jóval többért. Négyszázért ezt nem lehet. Hivatástudat és önbecsülés ügye ez. Azé, hogy többre méltónak, magasabbrendűre hivatottnak tartja magát, mint nyitni és csukni. Arra bárki képes. És ne higgye, tisztelt ismeretlen, hogy különleges, egyedi eset, amit mondok. Sorolhatnék tucatszám hasonlót. A karancssági példa mellé — mert arról szóltam —. ceredi példát, mihálygergei példát, mohorai példát, szemléltetőnek. És sorolhatnék persze fordított előjelűeket is, az Ön álláspontját vallók közül, — de elhagyom. Az előzők a tipikusabbak, a jellemzőbbek mindinkább már falusi népművelésünkben — és ez örvendetes. Havi négyszázért is becsülettel helytállni, szinte teljes eszköztelenséggel vagy avult, korszerűtlen feltételek között, minimális anyagi lehetőségek, sokszor a helyi és felsőbb, járási, megyei szervek figyelme, segítő tanácsai nélkül. Nem könnyű vállalkozás. S nem is mindenkor teljes sikerű, egész értékű. Olykor vakvágányra szaladó, de feltétlenül tisztességes szándékú az emberi tudat szocialista formálásáért fáradozó legjobb falusi népművelők munkája. ök bizonyára úgy értelmezték a megyei tanács elnökét, ahogy annak szándékában állt, hogy értsék: elismerésnek és köszönetnek a „forintértéket” meghaladó és pénzben alig mérhető fáradozásért, és az áldozatkész munka eredményeiért. Azért, amelynek alapján pártunk soronjövő kongresszusának is jelenthetjük majd: előbbre léptünk kitűzött célunkban; növekedett falusi tömegeink világnézeti, általános és szakmai ismeretszintje. És havi potom négyszázért, bizony. Melyben az ajtónyitás-csukás is bennfoglaltatik, ha úgy tetszik, de épp ez az, hogy legjobb népművelőinknél nem pusztán az foglaltatik benne. ön azt mondta még a továbbiakban úti-szomszédjának: „Mindenesetre, fizetéspótléknak, kiegészítésnek a négyszáz is jól jön.” Szomszédja hallgatott; Lehet, másként vélekedett, mint ön, azért. S lehet, hogy ön is csak meggondolatlanul fecsegett. Ha mégis úgy vélekedik, ahogy én hallhattam, tisztességesebb volna átadnia helyét annak, aki a falusi népművelést hivatásnak és nem jövedelmi forrásnak látja. Példáim meggyőzhették, hogy mind többen vannak ilyenek. Olyanok, akik vállalják a nehéz szolgálatot. Ismeretlenül üdvözli: Barna Tibor TANULÁS ÉS TUDÁS Számok sorakoznak emlékezetemben. Komoly, hiteles, meggyőző számok, büszke számok. Arról tanúskodnak, mi történt az elmúlt huszonegy esztendőben Magyarországon a közoktatásban. Idézzem ezeket a hosszú számokat? Fölösleges. Mindenki ismeri azokat, ha nem is a pontos adatokat, de azt, ami mögöttük van, feltétlenül. És ez a fontosabb. Hiszen akár mint szülő, akár mint diák, úgyszólván mindenki találkozott a megváltozott közoktatással. Közvetlen, személyes kapcsolatban van nálunk a tanulás az emberrel. Ismerjük, mi történt, mert velünk történt. Tanyákról, külvárosok homályos utcáiból a mi gyermekeink kerültek az iskolába. És mi vagy az apáink voltaik azok, akik munka után könyv mellett töltöttük az estét, a nehezen gördülő, emlékezetet is legyőzve, pótoltuk évszázadok súlyos örökségének évtizedekig hordott üres foltjait. Aki ezt a mozgalmat, a tanulásnak ezt a szárnyaló, friss lendületét lebecsülni merészelné, az óhatatlanul szembe kerülne saját apjával vagy fiával. Mert nincs ma nálunk olyan család, amelyből valaki ne teremtett volna közvetlen, személyes, meleg, mindennapos kapcsolatot a tanulással. Ez a legnagyobb bizonyítéka annak hogy a tanulásnak a társadalomban betöltött szerepét, helyét mindenki érzi. A szaktudást, az általános műveltséget lassan minden munkához szervesen hozzátartozónak tudjuk. De éppen mert a tanulás annyira társadalmi méretűvé és jelentőségűvé nőtt, éppen mert olyan társadalmi fejlődés sodrában élünk, amelyben a tudás a továbbhaladás egyik alapfeltétele, szükséges foglalkozni azzal a kérdéssel is, vajon mindig összhangban van-e a tanulás iránya és a társadalom igénye? Egyáltalán nem mindegy az a társadalomnak, ki mit tanul nálunk és ki mit tud. Tudom, a fiatalok továbbtanulása is igen sok ilyen kérdést vet fel, maradjunk most mégis a felnőttek tanulásánál! Egyrészt, mert itt van a több és súlyosabb probléma, másrészt, mert az idősebb 1965. április 11-én Mátéffy Zoltán tollából „Apu, írd le azt amit én mondok” címmel cikk jelent meg lapunkban egy szerencsétlen tíz év körüli okos kisfiúról, aki születése óta — fogós műtéttel jött világra — agyvérzés áldozata. Járni, nyugodtan mozogni nem tud. Kicsi testét oda kötik az ágyhoz, hogy le ne essen, ugyanis állandóan rángatózik. Beszélni alig tud, nehezen, erőlködés árán buknak ki belőle a szavak. Ezt írtuk róla: „Gurulószéket”, bizonyára gyártanak számára szívesen valamelyik üzemben, és orvos is lesz. aki a megfelelő tervet elkészítse. A város pedagógusai bizonyosan megtanítják majd olvasni ezt a betűre szomjas kis embert, de a lakás és álláscseréhez — mely a végleges segítséget jelentené — felsőbb szervek hathatós támogatása szükségesA történet igaz. A problémák megoldásra várnak.” A cikk megjelenése óta több. mint egy év telt el. Mi történt azóta Tóth Gabikával? Hogyan alakult az élete? Érkezett-e segítség számára? S elegendő-e az? Nem elegendő! • Tóth Gábor 13 éves, béna. Lakcíme továbbra is: Salgótarján, Bajcsy-Zsilinszky út 25. Tud olvasni és százig számolni. Ezért Kosári Pálnét. a Bartók Béla úti általános iskola nevelőjét illeti dicséret. ember már nehezebben szán rá éveket a rendszeres tanulásra, s ha rászánja, nem mindegy, hogy mit tanul. A tanulás haszna elsősorban célszerűségétől függ. Attól, hogy lehetőleg mindenki azt tanulja, amire munkájában közvetlenül szüksége van, vagy szüksége lesz. Nos, ha jelenleg általában így is van, igen gyakran ellenkező véglettel is találkozhatunk. Gyakori eset például, hogy tanácsi dolgozók beosztásuktól, munkakörüktől függetlenül csak a jogi egyetemre igyekeznek, azt végzik el. Pénzügyi dolgozók nem a munkájukhoz közelebb álló közgazdasági egyetemen tanulnak, hanem a jogon. És hány qlyan képesítés nélküli pedagógus van, aki a főiskolán tanult tárgyat nem a közösség igénye, hanem egyéni érdeklődése vagy éppen a tárgyak köny- nyűsége miatt választotta! Az lenne a természetes, hogy egy tanácsnál vagy a vállalatoknál mindenki azt tanulná, amire munkájához szüksége van. Aki mezőgazdasággal foglalkozik, az annak legyen szakembere, aki a művelődésüggyel, az annak s ne a jognak, amely hasznos tudomány ugyan, csak éppen nem akárhol hasznosítható. De a jogi egyetemi végzettség lassan a hivatalokban varázsszót jelent: akinek ez hiányzik, mintha nem is lenne egyenértékű ember. Az egyik hivatalban például fel akarnak venni előadónak (nem jogtanácsosnak!) egy idősebb embert, aki hosszú-hosszú éveken át nagyon jól és eredményesen végez hasonló jellegű munkát egy másik városban. Az illető minden szempontból megfelel, elutasításának egyetlen oka van: nincs meg a jogi egyetemi végzettsége. (Az illető koránál fogva már nem is vállalkozhat megszerzésére). íme, itt van minden jó dolognak a visz- szája és a tanulás értelmének másik alapvető kérdése. Az tudniillik, hogy milyen esetekben indokolt-e még az egyetemi végzettség megszerzésének követelése. Egyesek szemében ugyanis valaki megszűnik ember vagy legalábbis jó munkaerő lenni, ha nincs egyetemi végzettsége. Heti két alkalommal tanította a kisfiút olvasásra, számolásra, környezetismeretre, aki az első osztályt csökkentett anyaggal elvégezte. Krajnák Tibor iskolaigazgató szerint, aki ugyancsak szívén viseli Gabika sorsát, Kosáriné áldozatos tevékenysége eredményes volt. — Gabika már olvas, számol, a világból valamit meglátott — mondja. — Nem hagyhatja magára a „világ”, nem hagyhatjuk sorsára. Sajnos, a problémák egy része. mégpedig a súlyosabb része, még mindig megoldásra vár. Az iskola törődik vele, de ez még kevés. Nézze, most Andersen meséit ajándékozzuk neki a tanulás jutalmaként. örülni fog a könyvnek. De nézzék meg újra a körülményeket. Az anyát, aki gerincmeszesedést kapott, s aki egyre kevésbé bírja emelgetni kisfiát, aki mozdulni nem tud. Belerokkan a harcba. Két emberről van szó. Nézzék meg, mit lehetne tenni. — Igen, tolókocsi kellene — mondja a halk szavú, beteg asszony, Tóth Gyúláné. — Nem feküdhet állandóan a szobába nyáron is. Ki kell tenni a napra. S bizony neNem hiszem, hogy szükséges és helyes lenne misztifikálni a diplomát. A társadalomnak, a szűkebb közösségeknek nem önmagában a pecsétes papírokra van szüksége, hanem a mögötte levő tudásra és annak alkalmazására. Ez a fontosabb. És ezt a tudást nemcsak diplomával együtt lehet megszerezni. Fogalmazzuk így: az emberek megítélése legyen differenciáltabb, alaposabb! Aki évek, évtizedek odaadó munkája közben összegyűjtött tapasztalatokkal, céltudatos önműveléssel sok irányú és alapos szaktudásra tett szert, azt ne értékelje senki kevesebbre, mint azt a másikat, aki közben ledoktorált! Az iskolai végzettség és tényleges tudás megítélésének vitatható gyakorlata igen gyakran felsőbb szervektől indul ki, amelyek nem mérlegelik körültekintően az egyedi eseteket és helyzeteket, s olyan általános intézkedést hoznak, amelynek végrehajtása ellentmond az emberek megbecsülésének, de a társadalmi szükségletnek is. A levelező oktatás ugyanis — anélkül,- hogy lebecsülnénk — nagyon sokszor éppen a gyakorlati munka jobb elvégzését nem tudja konkrétan segíteni szervezeti előírásai miatt. Mindehhez hozzátartozik a harmadik —, s talán legfontosabb probléma — a politikai tudás és a megbízhatóság. Gondolom, senki sem vitatja, hogy ezt aztán igazán nem lehet egyetemen elsajátítani; ehhez társadalmi ismeret és gyakorlat, meggyőződés szükséges, s nem valószínű, hogy negyvenéves embereknél éppen a levelező oktatás alakítja majd ki ezt a meggyőződést. A politikai megbízhatóság és a szaktudás együttes mérlegelése ugyancsak feladat, s a gyakorlat mutatja, mennyire szükséges felhívni rá a figyelmet. A társadalomnak héz emelgetni, mert én is beteg vagyok. Az apja meg dolgozik. Mondták többen hivatalos helyen, adjuk intézetbe. De én ebbe nem egyezem bele, s az apja sem akarja. Szeretjük őt. Csak egy kis segítség kellene, egy kocsi, amivel ide-oda mozoghatna. Gabika érzékeny gyerek, és értelmes. Ha észreveszi, hogy terhére van valakinek, görcsölni kezd. Szüksége van az otthoni gyöngéd környezetre. Azt nem pótolhatná a mégoly gondos intézeti ápolás sem. A szülőknek ez a ragaszkodása tehát indokolt. Mi lenne a megoldás? A lakás -és az álláscsere. Tóth- éknak Budapestre kellene költózniök. Ott lehetőség nyílna arra, hogy Gabikát nap közben a Mozgásterápiái Intézetben kezeljék, de este együtt lehetne szüleivel. Ehhez természetesen a felsőbb szervek segítsége kellene. Mi történt eddig ez ügyben? Tavalyi cikkünkre egy budapesti főügyész jelentkezett, aki vállalta, hogy Gabika intézeti elhelyezését biztosítja. Az apa, Tóth Gyula elhelyezkedési gondját is megoldhatták volna, de a lakáscsere nem ment. így továbbra is Salgótarjánban kellett maradniok. politikus szakemberekre van szüksége, az emberek megítélésének, további tanulásuknak ez meghatározó szempontja. A tanulás értelméről beszélünk, a felnőttek tanulásáról, akik már nemigen gondolhatják meg néhány esztendő múlva, s nem kezdhetik újra a tanulást. Tisztelet és megbecsülés mindenkinek, aki akár a felismert társadalmi szükségszerűség, akár csak a meglátott egyéni érdek vagy más indíték következtében könyvet vett a kezébe azzal a szándékkal, hogy tanul. Feltétlenül szükséges, hogy azok, akik tanulni vágynak, a továbbiakban is megkapjanak minden segítséget és minden bátorítást munkahelyüktől is, a társadalomtól is, szélesebb értelemben. De az idősebb dolgozóknál nem • elegendő örülni annak, ha tanulni akarnak. Mindenkinek személyes igényét összhangba kell hozni a társadalom érdekével, ezáltal lesz valóban célszerű a tanulás. Nem mindegy sem az egyénnek, sem az üzemnek vagy hivatalnak, sem a társadalomnak, hogy ki mit tanul. Gondosan meghatározott tervekre van szükség ahhoz, hogy ezen a területen végleg rend legyen. Gondoljuk meg azt is, kit ültetünk az iskolapadokba akár szép szóval, akár más módszerrel! Becsüljük meg végre az idősebbeknél azt a tudásanyagot is, amelyet az iskola nélkül szereztek! Hogy ilyen tudás van, azt mindenki tanúsíthatja, aki idősebb munkás vagy hivatalnok mellett valaha is dolgozott. A tömegek tanulása a szocialista társadalomban valóban társadalmi érdek. De társadalmi érdek az is, hogy a már meglevő tudást megbecsüljük, s hogy mindenki azt tanulja, amire szüksége van ahhoz, hogy munkáját napról napra jobban, színvonalasabban lássa el. Ez a meghatározó a munka, minden dolog kezdete és vége. A tanulás nem lehet végső cél senkinél. Csak eszköz. Az eredményesebb munka eszköze. Bényei József A budapesti tartózkodás pedig az anyának is kívánatos. Csigolyameszesedését megnyugtatóan kezeltethetné. Erre egyelőre nincs lehetőség. Meglepő az a közömbösség, amely a „gurulószék” elkészítésének javaslatát fogadta. Egy év telt el, s Nógrádban, Salgótarjánban nem akadt ember, nem akadt brigád, nem akadt vállalat, amely felajánlotta volna segítségét- Pedig — mint mondani szokták — egy ilyen „szék” végeredményben nem nagy ügy. Egy brigád bevehetné vállalásai sorába. Ha elkészülne sokat segítene Tóth Gabikának és édesanyjának. Vajon, e sorok megjelenése után ismét eltelik egy év, ismét nem akad egy tervező, s egy kivitelező? Nem szeretnénk ezt hinni. Erre a „székre” szükség van! Tóth Gabika örül a meséskönyvnek, a szép, színes képeknek. Szeretettel gondol tanítónénijére, Kosári Pálné- ra, s az igazgató bácsira, Krajnák Tiborra. Tudja, kinek mit köszönhet, s a maga módján nagyon-nagyon hálás tud lenni. Igaz, a hálája legtöbbször csupán egy mosoly, egy ragaszkodó pillantás. Vajon, nem a legszebb iotalom-e ez az embernek? Segítsünk Tóth Gabikának! Legyen könnyebb neki az élet. Tóth Elemér SEGÍTSÜNK GÓBINAK
