Nógrád, 1966. június (22. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-14 / 139. szám
JSflS. június 12. vasárnap NÖGRAD 7 A négykerekű Alma Mater Snuki, a „csehszlovák ál- — köti le. Valamennyien — lampolgár” beszagol a külö- hat évestől felfelé — Jack nős Alma Materba (Probst Hilton társai, részt vesznek Cirkusz, Schulewagon), és iz- annak műsorzáró cowboy- gatott farkcsóválással adva kavalkádjában lovasproduk- kifejezését — gondolom! — dóikkal.) minden hasonló jellegű intéz- A folytatásban — ezúttal! mény iránt érzett megvetésé- — ugyancsak nincs semmi nek, eltűnik, mint a nyíl. eredeti. Ez a világ minden — Snukiii... — száll utá- általános iskolájában így tör- órát ad. a „falon” az elemek rendszerét, valamint a tízes szám- rendszert ábrázoló táblázatok is pedánsan függenek, Renata Köhler tanítónő megkezdi az órát. Mivel az iskola nem osztott, az öt diák öt osztályt képvisel az elsőtől a hetedikig, a tanítónő szimultán öt na egy éles, elnyújtott kiál- ténik: előszedik a füzetet. Egyszerűbb a lovaglás? Renata Köhler tanítónő ellenőrzi a házi feladatot tás. Már amilyen egy hatéves ember torkán kifér. Félreértéseket elkerülendő, a kiáltás jellemzésére még csak any- nyit; nem lepett volna meg, ha utána ezt az európai fülek számára oly kedves gyerekkori olvasmányemlékeket Idéző felszólítást hallom: Hands up! Az előbb, amikor a Csehszlovákiából „importált” kutya után kiáltott a hatéves kelet-német állampolgár, mar úgyis azt hittem, hogy a Wild West-en vagyok, nem pedig kies hazánk szeretett kisvárosában, Salgótarjánban. Node, félre a tréfával, Herr Probst nyilván nem azért rendezte be ezt a négykerekű iskolát, hogy ennek kapcsán léha élcelődéssel töltsük időnket. Különben is a Schulewagon a nemzetközi nagycirkusz impozáns arányait kitűnően egészíti ki, s ha leszámítjuk az efféle kutya incidenseket, bizony semmiben sem különbözik a többi hasonló „szárazföldi” intézménytől, amely a nyári vakáció kezdetéig — értesülésem szerint — a salgótarjáni gyerekeknek is második otthont nyújtott. Nem beszélve természetesen a matematikáról és a többi kedves tantárgyról. Azért is ideje hangot váltani, mert az ajtóban e pillanatban jelenik meg egy megnyerő külsejű ifjú hölgy, Renata Köhler. Említett tulajdonságai, természetesen elsősorban a riporter számára lehetnek érdekesek, a „diáksereg” szemében mit sem változtatnak azon a tényen, hogy Köhler kisasszony általános iskolai tanítónőt tanítani szerződtette társulatába Herr Probst. Hogy ifjú polgártársai még külföldön — Magyarországon — se feledkezzenek el általános műveltségük fejlesztéséről. Ez úgy kezdődik, hogy a „diákság” — e napon öt tanuló — leül (Naponként négy órát töltenek a Schulewa- gonban, idejük többi részét a «akmatanulás — lovasiskola könyvet, ceruzát, radírgumít. (A ceruza azért szükséges, hogy feladatmegoldás közben legyen mit rágnia a tanulónak.) Miután mindez megtörtént, s a négy keréken álló iskola egyetlen „tantermének” táblája is ragyog a tisztaságtól, s Marika Umger Kersten ..koridős”, VII. osztályos, orosz feladatot old meg, fordít. Wolfgang Umger Kereten a táblánál számol, III. osztályos. Uwe Kereten színes képekkel illusztrált könyve fölé hajol, I. osztályos. (Végeredményben tehát ez az óra — vagy órák? — valamennyiünk számára „békésebb” foglalkozást jelentenek, mint a Snu- ki-hívogatás. S mégcsak az a veszély sem fenyegeti a riportert, hogy egy esetleges felszólításnak eleget téve, jegyzetfüzetét elhajítva, gyorsan maga fölé emelje a kezét.) Aki persze ezek után azt gondolná, hogy a nyugalom zavartalan, téved. S ennek távolról sem csak az „importkutya” az oka. Sőt. Hiszen szegény Snuki, ha nem kínálják cukorral, feléje se néz a különös Alma Matemak. Az „izgalom” oka — szerintem — másban rejlik. Abban, ahogy a hatéves fiútól a tizenhárom éves bakfisig . megülik” a padokat. Pedig azok nem vágtató lovak. Vagy mégis? A kettő számukra nem választható el egymástól. — Különös iskola ez, Köhler kisasszony, nemde, a négy kerékkel? — Valóban. — És Snukival, meg a cow- boyokbal. — Igen. — ön otthon, a Német Demokratikus Köztársaságban .rendes” iskolában tanít, ugye? — Igen, egy thüringial városkában. — Tartalmi azonosságok ellenére a két iskola között csupán a négy kerék a különbség, Köhler kisasszony? — Az iskolák és a pofonok különbözőek. Egyébként így van ez a világon mindennel. Én itt szívesen tanítok, és a tanítványaim igazán hálásak. Még mielőtt Snukit újból idecsalogatnák, eltűnőik. Tóth Elemér A bíráló szó szabadsága — vagy gátlástalansága? H | ogy milyen lesz a megyei centrum: Salgótarján új szellemi arculata, az a ránk következő hónapokban, de inkább a közeli esztendőkben dől el. Most mintázgatjuk még ezt az arculatot, sokféle ízlés törekszik érvényre jutni a vonásokban; számtalan igény egyensúlyát, harmóniáját kell megteremtenünk a szellemi-kulturális centrum jegyében, s ez korántsem egyszerű kötelesség, ahogy első pillanatra tűnik. A megyei új művelődési ház szolgálatba állításával még csak a munka kedvezőbb feltételeit teremtettük meg, a tartalmi tennivalók ezután következnek. Okosabb azonban, ha általános okoskodás helyett mindjárt az indulás óta magunk mögött hagyott néhány hónap tapasztalataira térünk. Közülük is azokra, melyek a szőkébb értelmezésű kulturális élethez kapcsolódnak, a tömegszórakoztató, művészeti jellegű rendezvényekhez. E fogalomkörbe sok mindent besorolhatunk, elsőnek kínálkozik hát a kérdés: sikerült-e eleget tennünk ennek, az igények sokrétűsége szerint? Választ fogalmazva nemet kell mondani elsősorban a színházigényű közönség nevében, amely pedig talán leginkább és legszebb reményeket táplált új művelődési intézményünk iránt. Igaz, látványosságok dolgában — Sztárok és gitárok, Pécsi Balett, Jazz- és Tánczenei Fesztivál, Slágermajális — nem szűkölködött a program, de ezek, bármint vesszük, kevéssé vigasztalják a színházbarátokat, s nem töltik be azt az igényt, melyre a színpad műfajai hivatottak. Ezen kívül a sorolt programok legtöbbjében akadtak hellyel-közzel — s egyikben-másikban meglehetős bőséggel — olyan motívumok, melyekről készséggel lemondanánk a továbbiakban, mert szellemi arculatunkat előnytelen vonásokkal zavarják. Nem akarom a megyei új művelődési ház számlájára írni — az intézmény születésénél valamivel korábbi észrevétel jut eszembe, amikor a Budapesti Egyetemi Színpad eszmeiségében sokaktól kifogásolt műsorára utalnék elsőnek. De alapjában hasonlatos, terhet hordozott a Sztárok és gitárok produkció, most utóbb pedig a Slágermajálisban Kabos László produkciója. Ez utóbbiról néhány mondat már helyet kapott a Nógrádban, s meglehetősen ellentétes érzelmeket kavart Sokan a színpadi szatíra, a bíráló műsor száműzési kísérletének vették a kis cikket, mások — és nem kevesebb számban az előbbieknél velünk értettek egyet, pontosabban fogalmazva: azokkal, akik a szatíra műfajának egészséges irányát hiányolták, a művészi, irodalmi igényességet kérték számon az előadótól és a műsorezerkesztőtől. A félreértések tisztázására ezúttal is kimondhatjuk álláspontunkat: örülünk minden tiszta szándékú, segítő célzatú bírálatnak társadalmi életünk minden területén, s nem kívánunk adminisztratív eszközöket a művészet eszközeivel hibáinkat feltáró egészséges tendenciák ellenében sem. Azt hiszem, feltételezni ma már anakronisztikus rosszhiszeműség lenne. A zt viszont — úgy vélem —, joggal várhatjuk művészeinktől, hogy bírálatuk tárgyát, célpontját gondos építőszándékkal és felelősséggel válasszák meg, ne bandzsítsanak másfelé, mint ahol a kiszemelt célpont áll, különben mindnyájunkat megtévesztenek. Elmondhattuk volna eme észrevételeket a tollhegyre Telente különösen tem a műhelyünket, dobkályha állott középen. Időnként, ha összegyűlt a bőrhulladék, a cipőkről lenyúzott rossz talp, sarokflekk — amit a sírfkés feleslegesnek ítélt lábbelikészítés, vagy javítás közepette —, azt mind a dobkályhába tömtük. Talán attól volt olyan pohos amilyen volt. Égett a bőr, zsíros, pattogó zizegéssel, pirosra hevítette a pléhalkot- mányt, méteres körzetben elzavart mindenkit a közelből. Kesernyés bőrillata volt ennek a melegnek, ma is érzem, hogy milyen volt. Egész nyáron gyűjtöttük a hozzávaló hulladékot, más rendeltetésből kiszolgált lukas-foltos zsákokba raktuk, november tájon kezdtük emészteni, ha az inasok valamelyike, Imre, vagy Peti először vette észre, hogy a bankli alatti bőráztatóban megdermedt a víz. A mesterség nyelvén shaflinak mondtuk ezt az áztatót, ez volt a mi mindenkori hőmérőnk télrefordulón, s mindig türelmetlenkedve lestük, hogy mutassa már a kedvünknek tetsző állapotot. A melegcsinálás öröme mindenkire átragadt, odacsalta a szomszédokat is a koj- toló kémény a Csapó-kanyar iparűzőiből. Szinte mindenéves program lett nálunk a melegészlelő, valóságos télkezdetnek vették az aktust, afféle meteorológiai előrejelzésnek a további várhatókra. Löki bácsi, az asztalos a szomszéd Kígyó utcából camszeret- gácstól zörgő zsákkal. Az Nagy öreg Löki nem kívánt ingyenes látványt, 'erőnek erejével betársult a kollektív melegedésbe. Háry Józsi bátyánk, a cipöfelsőrészes szimata is felneszeit az ismerős szagra. Kötényébe törülte ujjat aranycsirízét, s már indult, hogy el ne mulassza a tűz- mulatságot. S így jöttek, egymásnak adva a kilincset, s ébren vigyázva ajtónyitás- ban-csukásban, sietve és egymást siettetve — Kenderest, az órás, Kecskés Lajos, a szemközti suszter, még Luczi pék is, pedig neki a mingondolom csak meg először, egészében, aki úgy éghetett el valahol a pokolravettetés- ben, mint... Nem fűzöm tovább a képet. Lomokat rakosgatva, iratok lapjai közül rég nemlévönzk hitt malomjátékkal jött elém most mindez. Urbán bácsi S ahogy már mondogatni kezdtem, úgy párásult meg időnként a szeme. Jóval későbbről tudom, hogy Urban bácsi el-elborulása ama gyász vonulata, melyet kedves gyermeke halálától hordott. Azé volt a malom, a verses, képes mesevilág. A verset Urbán, a malom hozta a malmot, valamely játékát Gelberger bácsi által télköszöntő napon egy színes tudom. Unaloműzőben nevelt csoda-könyvvel egyetemben, rá, kiszolgáltatva magát az hogy gyermek-örömömnek örökös vesztés örömének, kedvezzen. Nem tudtam még Ilyen lovagias áldozattal maa betűt, de a rajzok nyelve ezer szenzációról tudatott. Az első verset a mókás rajzok Mik vagyunk, feleim? dennapos kemence mellett a kenyérsütés bizonnyal kellemesebb és ízesebb meleget lehelt. De ez most más volt,, vonzóbb és különlegesebb a megszokottnál. Az alkalmi népes kompániából Urbán bácsira emlékezem még, meg a zsidó Gel- bergerre. Emlékezem? Hát, ha arc nélkül élhet valaki az emberben. Ha élhet, akkor emlékszem Urbánra, a bőrüzletesre, aki fa- mogott át a kémény cserízű szeget, csirizt, viaszt, politúrt, füstjére, Jóska inasa lépke- fonalat, szurkot, cipőbőröket dett vele ilyenkor gyalufor- árult és Gelbergerre — most alól Urbán bácsi tolmács készségéből tudom, négy évtized után is csorbulatlan épséggel: Pál gazda hajt hazafelé, A feje borgözzel tele, Le-leragad szempillája, Gyeplő kötve a karjára. Hiszi: bátran szundikálhat; Haza talál a két állat. Hej, ha tudná, hogy hol járnak! Tisza vizében úszkálnak. A túlparton, hogy felébred, Nyoma sincsen a szekérnek. S nehezen jön a valóra: Elvitte a víz alóla. radt bennem mostanig-élő; arc nélküli bár, de benső vonásokban teljes. Hol van már Urbán mesekönyve! ... És hol Urbán bácsi! A malomjáték megmaradt. Be merre száll a pernye, amely Gelberger volt? Minap a régi utcánkban jártam, ifjabb és nagyobb életem városában, egy kicsit — félig idegenül már. Ismerős boltokat kerestem, emléket rezdítő neveket. Csapó 79. A múlhatatlanul fényes szülőház. Bizony, törpe kis gnóm. Jórészt az is lerontva. Vagy magától leomolva. A tüdővész góca. Csoda, hogy még hagyják. — Ha lebontják, hol lesz emléktáblád? — ugrat kísérőm. Nevetni kell, minden olyan groteszk. A ház is, a kérdés is. A pirosra sült dobkályha, az égő bőrszag emléke, a valahai emberek. Látjttok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk... Csak por és hamu vagyunk. Barna Tibor vett műsorok bármelyikére, de, hogy épp a Kabos-műsor- ral kapcsolatban mondtuk el, annak egyik oka, hogy a szóvá tett elvek bizonyos tendencia-érvényesülését éreztük, s hogy végül el kellett mondani már. Annál inkább, mert ha a bírálat szabadságát egészében értelmezzük, akkor a bírálat bírálata sem lehet tabu — jogot tarthatunk az egészségtelen, művészietlen eszközökkel fogalmazott bírálat (szatíra) megfeddésére, esetleg visszautasítására is. Korábbi évek tapasztalataiból megtanultuk a leckét: nem jó, ha szocialista építésünk, társadalmi életünk kinövései. fogyatékosságai ellen struccpolitikával védekezünk. Nem állam- és rendszerellenes cselekmény, ha a műfaj eszközeivel szatirikusaink (írók és előadók) pellengérre állítják a gyarlóságokat, melyek életünk számos terén a haladás, a fejlődés apróbb-nagyobb ballasztjai. Ezekre lövöldözni a humor, a szatíra borsos-savas tölteteit, hálás és hasznos szolgálattétel. De az ellen, ha vaktában, olykor sanda kétértelműséggel sütögetik ránk némely műsorok és tolmácsolóik tölteteiket, úgy hiszem joggal tiltakozhatunk. Ha a nevettetés, a mulattatás — nevetségessé tétel nem arra irányul, hogy az embereket jobb irányba igazítsa, vagy öncélú, vagy káros. A disztingválni-tudás egyik legfőbb kívánalom a művészi szabadság tematikai határait tekintve. Alantas érzelmekre apellálni nem szabadság és bátorság kérdése, csak ízlésbeli fogyatékosság — a siker köny- nyű és olcsó eszköze. A munkaerkölcs lazaságairól beszélve némelyeknek talán tetszetős a munkátlan, a henye élet — dicsérete —. de ez a dicséret meglehetősen erkölcstelen. Érdekei ellen nevetni csak az ostoba, vagy a tájékozatlan ember képes, s valljuk meg, még mindig szépszámú a jóhiszemű tájékozatlan, aki azon mulat, amin semmi oka nincs. Nem adminisztratív eszközökkel. Ezt leszögeztük már. De okvetlen gondolkodnunk kell: elfogadjunk-e olyan produkciókat, melyek fittyet hánynak néha egészen alapvető etikai, politikai, ízlésbeli határoknak is. Az „eszi, nem eszi, nem kap mást”-elvét úgy is forgathatjuk: nem erőszak a disznótor, nem kötelező kóstolnunk a kínálást. S okan érveltek az utóbbi napokban a kifogásolt műsorok védelmében így: ha jó volt Pestnek, Turjánnak is jó lehet. Persze, ez nem következik természetszerűen. Főképp azért, mert lényegesen más csengésük van a főváros akusztikájában, a művészek állandó megszokott közelségében, és más, az elhangzó szót sokkal komolyabban igaznak elfogadó vidéken. A színpadról hallatszó bírálat, a ferdeségeken nevettetés szabadságával élni addig tisztességes, amíg rendeltetésszerűen tölti be célját, él — de nem visszaél lehetőségeivel. A szatíra, a bírálat szabadsága és gátlástalansága két külön, összeilleszthetet- len fogalom. Mi az utóbbi ellen tünk szót. emelB. T.
