Nógrád, 1966. június (22. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
1966. június 19 vasárnap nariHr o Molnár Jenő Tavasz a vízparton Micsoda boldog locsogás: cseveg a part, a hab, temető volt o jég, a hó, a csend a fagy alatt. Jégbeszorított nyugalom, nem könnyű pihenés, bilincsre fagyott rá a szó, a néma szenvedés. Szabadság zúg már. Megy a jég! A láncok sorsa ez. Egyiket rozsda marja szét, másik vizekbe vesz. A víz, a mélység újra él, játszik, ugrál a hab. Becéz, biztat száz gyökeret, az élet most fakad. Ébred a part, a vén füzet a szél fésülgeti, víz tükrén nézi meg magát. Ugyan mit súg neki? Suhan a kavics. Valaki próbálja karjait. Éhes szemében fény ragyog, hintázik egy ladik. GYŐRI LÁSZLÓ Lóczi, Fabula Egy tálból evők, de lenézett béresek, cselédek, Lóczi, Fabula! Habos kaszával kaszaboltatok, hol vagytok s azóta hol vagyok? Lucerna dől, trappot a gulya, habzik a patak. Boglyát rakok, s e könnyű óceánon vitorla röpköd, a magányom, majd fölcsuszamlik magasra a zab. Pataki József két rajza Házak V, Kozlin TAVASZ Megnyiratkoztak a fák, Nyiratkozni megyek én is, És fényben fürdő kirakatokban Szemlélem mohón A türkizkék, s tarka tavaszt. Plakátok nyílnak, Újság lobog a szélben. Fejemre pottyan egy csepp, S hűvös barackot csikland rá Incselkedve. Harsány, vidám a város. Fagylaltot veszek —- Nap olvasztja, S az aszfaltra csurran. Becsöngetek egy házba: — A tél már csak A fagylaltos ládájában lapít! Estére pedig Sok-sok katicabogár-pötty Szépiát viszek haza: Száz kis Napot Az arcomon. Ferencz Győző torditása POLNER ZOLTÁN Látod Emlékeim megmászhatatlan fák a gyermekkor dzsungelében. Foszfor ragyogásban áll az udvar. Dél van. A csodák teremtő napja. Látod Szépségem égig ér a fű körülöttünk s á diófák zöld termése forró szavaidtól hajnalra be is érik a szélben. Az égen keresztülzuhan a nyár, elégnek a tulipánok. Mosolyogsz. Hideg szobákra gondolsz ahol nem maradt utánad semmi. Hirtelen felriadnak a bodzák kicsordul lilán a vérük s a keserű árnyékból rézbőrű kisfiúnk csapzottan előbukkan. Pataki László Messzire dobott hö I nmnnc kutya, német juhász. Csavargó LUIII|IUd német juhász, farkas formájú. Néha még emlékezik a város széli üres telekre, a kamyl vasrudakból készített, és zöldre mázolt kerítésre. Hibátlan kerítés volt. Gondos kezek munkája, a tulajdont féltés büszkesége. Esetlen lábú kölyökkorátó! kezdve egyedül élt a telket szegélyező erős kerítés négyszögében. Nyakán, hátán felborzolódott a szőr, ha nagyritkán idegen vetődött a néptelen környékre. A telek gazdája — borzos fejű, vastag bokájú ember, egy nyirkos októberi napon hátizsákjába gyömöszölte, és sokáig hurcolta, míg a telekre értek. Ott azután szó nélkül kiborította a zsákból, és bakancsával oldalba billentve arra kényszerítette, hogy fusson a gazzal lepett, sáros földön. Rossz élete volt Mogorva gazdája meglátogatta ugyan — ennivalót meg vizet hozott neki —, de egyszer sem szóit hozzá. Nem dicsérte, nem is korholta, nem simogatta meg sima szőrrel borított hátát. Amikor ott járt, körbe ballagott a kerítés mentén, kívül-belül alaposan szemügyre vette. Időnként megmarkolt egy-egy vasrudat, rázta — elég erős-e? Elment és kulcsra zárta a kaput. Felnőtt. Napról napra erősebben érezte: nem maradhat az üres telken. A távolban embereket, állatokat látott. Tavasz volt, és az ujjnyi vastag kórók leveleket, tüskéket eresztettek. A levegőben olvadó hószag lebegett, és a kerítésről is kiderült; nem olyan erős, mint gondolta. Igaz, sokáig próbálkozott, míg végül a kapu alatt rést tudott kaparni. Régen történt. Most a barázdált orrú busz után fut lélekszakadva. Látja a gyerek arcát, ott imbolyog a peron hajlított üveg ablaka mögött. Az ovális, fehér gyerekarc mellett fekete szám: 5-ös. A kutya szalad, fogait szorosra zárja, szájában keserű nyál, dióbarna szemében ijedtség és remény. — Nincs semmi baj — gondolja. — Vicc. A kék láda mindjárt megáll. Puhakezű néhány órája a gazdám, nem hagy itt, nem hagyhat itt. Leszáll és megveregeti a hátam, úgy mint a vízparton, amikor a követ... Szu-szu — mondja majd — jól tudsz futni barátocskám. Azután hazamegyünk. Jó gyerek a Puhakezű. Akárhányszor visszavittem az eldobott követ, mindig megsimogatta a hátam, megvakarta a fülem. Napok óta ő adott először enni. A parkban találkoztunk... Csontot képzeltem a fű alá... Veszettül kapartam. elkeseredetten, lihegve a fáradtságtól. Láttam, hogy megáll, engem figyel, hivott is, de én akkor már megtanultam: nem lehet bízni az emberekben. Nem mindegyikben. Tovább kapartam a nedves földet, pára szállt fel a gödör aljáról, és ez jól esett... Úgy éreztem erős vagyok. A fiú hívogatott, aztán a zsebébe nyúlt, kivett valamit, számolgatta, pénz lehetett. Félszemmel figyeltem — miben töri a fejét. Odaszaladt az utcai büféhez, és két szalámis zsemlét vett nekem. Akkor már nem féltem tőle, vele mentem, mert hívott magával, és olyan szépen beszélt. Megszerettem. Éreztem — jó szívvel van hozzám, haza akar vinni, meg akar tartani... Engedtem, hogy a csősztől kunyerált madzagot a nyakamra kösse... Hazamentünk, szülei kétségbe estek, amikor Puhakezű kijelentette, hogy én az ő kutyája vagyok. Eleinte mindenfélével etettek, aztán egy hevederfélét akasztottak a nyakamba. A végét a Puhakezű tartotta, és lementünk az utcára. Azt gondoltam sétálni visz... Kint a vízparton eloldozott, követ hajigáit... I11 C ah felgyorsít. A kutya teste kétség- HL u’U# beesetten megnyúlva rángatózik a levegőben. Rohan, kitágult cimpákkal, le- leffent állal, riadt tekintettel. Nyelve kibillen nyálazzó szájából, hörgői recsegnek. A busz harsogva, levegőt repesztve húz át a belvároson. Egy éles kanyar után üldözője feladja a küzdelmet, Fokozatosan lassít, véres körmű lábai összeverődnek. Zihálva, leve- gőszomjasan hasal le egy bádog kuka mellett. Már ráér. Szemeit lehunyja. Újra egyedül van. • A víz nagyot csobbanva nyeli el a lapos követ. A lompos, farkas formájú kutya az emberre néz, szemeiben értelem villan. — A festett fadarabot huszonnégyszer hoztam ki neked Kövér Kétlábú. De te elégedetlen vagy és ravasz is. Most az olajfoltos lapos követ dobtad a vízbe, a lécdarab helyett. Kajánul lesed — beugrok-e? Igen. beugrók, mert a kedvedben akarok lárni. Talán magad mellé veszel. Elrugaszkodik a kőpárkánytól. Teste mellett két vízlegyező csattan. Kedvetlenül, kimerültén úszik, huszonötödször. Hónapok óta tartó kódorgás szívta ki erejét Alig egy órája — még a busz után szaladt körömszakadtáig. A buszon a fiú. A Puhakezű. Alkalmi gazda, meglépett előle. Azért a Kövér Kétlábúnál különb volt. Vagy csak fiatalabb. Puhakezű, kint a parton hajigálta az olajfoltos követ. Egyszer gyanúsan mesz- szire dobta, amilyen messzire tudta, a kő süvöltve repült, és ő rosszat sejtve loholt utána. Mire fogai közt tartva visszavitte, a fiú már a buszon állt. Megszökött. Sokáig, nagyon sokáig futott a széles, barázdált orrú busz után. Később vísszaügetett a vízpartra. Kicsit féloldalasán vitte átizzadt, agyonkínzott testét. A parthoz érve megkereste az olajfoltos követ, körüljárta és megszagolta. Ivott a rengeteg vízből. Akkor jött a Kövér Kétlábú meg a nője. — Nézd szivi, mekkora kutya! — Csavargó... — Mondd, édes, az ilyen csavargó kutyákból tényleg szappant főznek? — Igen édes. Bár szerintem ez disznóság. A kutya az ember hűséges, igaz barátja, minden állat között első társa, nem érdemli meg az ilyen, hogyis mondjam csak ... bánásmódot. — Kan kutya? Kicsoda? — Ez itt, kan kutya? — Honnan tudhatnám édes? Nem vagyok én izé, na hogyis mondjam csak — sintér... — Érdekes. Te mit gondolsz szivi, át tudná úszni a Dunát? — Jó nagy kutya. — Lehet, hogy nem is tud úszni? — Ez? Dehogynem. Idenézz! Sokáig egy lécdarabot hajigáltak a vízbe. A kutya huszonnégyszer hozta ki, és ezalatt az idő alatt úgyszólván állandóan úszott. A fadarabot mindig megköpdösték, mielőtt a vízbe dobták. Egyszer a Kövér Kétlábú, egyszer a nője, a kis szőke Visítozó. A kutyának ez nem tetszett. Hülyének nézik? Azért csinálta. Kötelességből. A fadarab jó volt, nem tudták messzire dobni... De huszonnégyszer! A követ a nő vette észre. Odátipegett, pipiskedett. megbökte hegyes orrú cipőjével, mint aki vízbe lép. A kutya látta ezt, hátán felborzolódott a szőr. Visítozó súgva mondta Kövér Kétlábúnak: — Most a követ dobd édes, de ő ne lássa a cserét. A mádlf nevetett. Szöszögve, majdnem lllllOin csukott szájjal. A fogai közt köpködte a levegőt, mintha macskát hívna ... cöcöcö... nyögve hajolt a föld felé, virsli ujjai ráfonódtak az olajfoltos, lapos kőre. Rózsaszínű, gömbölyű ujjak, párnás ujjak a sima kő hátán. Szeretett volna beléjük marni, öt pár virsli, meg a csont Ennyivel már jól lehet lakni. Felmordult, de azok ketten nem figyeltek a morgásra. A kő repült, csobbant Neki úszni kell. Visszafordul. Már lehet. Fordulás közben nagy kört tesz hadd higy- gyék — keresi a fadarabot. Lihegve tart a lépcső felé szemeit az izzadtság marja, latolgatja a távolságot. Érzi — minden erejére szükség lesz a partra evickélésnél. Fele úton Visítozó vércse hangját hallja: — Ne engedd ki szivi, dobj be még egy követ nézd mindjárt kiér. Még egyszer nem akar majd beugrani... Egészen kivan ... Pedig olyan érdekesen úszik! A lfjjupr ember kő után forgolódik. lUIVbl Most éppen olyan, mint az állatkerti elefánt, amikor egy körörrmyi perecet keres a földön. Sárga diplomata táskája akadályozza a mozgásban, a hisztérikusan topogó nő kezébe nyomja. Ápolt körmei két macskakő közül apró kavicsot kotornak elő. Dupla tokája izzadtságtól fénylik, szokatlan munka, megerőltető. Vastag, húsos szája széles vi- gyorra torzul. Bevágja a követ, balkézzel, sután minden erejét beleadva a dobásba. A kutya megrémül: ha most nem úszik újra a csobbanás felé, ez az ember sem veszi maga mellé. Talán ezen az egy fordulón múlik minden. Talán ez lesz az utolsó, azután békén hagyják. Velük mehet Zuglóba, vagy Pasarétre. Kis ház, nagy kert, rendes koszt. Több követ úgyse találnak azok ott ketten. A fadarabot pedig megúnták már. — Gyerünk — nyögve fordul, újra befelé lendül. Lábai zsibbadnak. Hirtelen minden átmenet nélkül ólomnehéz, leküzdhetetlen fáradtság akaszkodik testére. A víz iszappá sűrűsödik körülötte. Torka mélyén az utolsó üvöltés gombócát érzi. Visszafordul a part felé. — Hozd ki! Hozd ki! — kiabálja a Kövér Kétlábú, és izgalmában a térdeit csapkodja. Visítozó éles, apró sikolyai szokatlan, bántó kontraként hatnak a kötélvastag férfihang mellett. De a lompos, csavargó, farkas formájú kutya már nem törődik velük. Élni akar, gazdátlanul vagy pórázon, futva, éhezve, mindegy csak élni. Egyre erőtlenebből tapossa a vizet. Már nem ura izmainak, és a hatalmas, könyörtelen tömeg, a szürke-zavaros víz magával ragadja. A kutya rémülten felvonít. Egy ideig még a felszínen marad, de merev, dagadt lábai húzzák, le a mélység felé. Távolodik a parttól, a két alak még ott áll. karjaikkal hadonásznak, a nagyobbik úgy tesz mintha úszna és valamit kiabál, de a hang már nem jut el hozzá. Veszteglő uszály mellé sodródik. Kátrányszag. Émelyítő, agyvelőbe hasító kátrányszag. Az utolsó szag az életében. Elmerül. Még látja — körmei végig szántják az uszály nyálkás mohával borított oldalát Nyomukban korom színű csíkok rajzolódnak a zöld felületre. A hosszú, fekete szalagokból apró, ezüst buborékok zizegnek a felszín felé. Egyre lejjebb merül, bekerül az uszály alá. Hűvös, borzongató, sötét erők kapnak a testéhez. Üvegesedé, dióbarna szemeire vörös köd terül, lila, sárga karikák pattannak. Feneket ér. Homlokát tarkójáig éles kő hasítja fel... A kő mozdulatlan, és őt a víz lomha kavicsként görgeti el.
