Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

1966. április W. vasárnap NÖG R A D 7 A munkások kérdeztek Szilvást Lajos író válaszolt „Itt az ideje, hogy komo­lyan felfigyeljünk Szilvást Lajosra. Olyan íróról van szó, aki minden idegszálával napjaink problémaköréhez kötődik. S talán éppen ezért olyan népszerűek művei, főleg a fiatal olvasók köré­ben ...” Így kezdte ismerte­tését egyik napilapunk kriti­kusa 1964-ben a Kinek a sorsa? című Szilvás! regény megjelenésekor. Azóta — mint a könyvtári statisztikák bizonyítják — csak fokozó­dott az író népszerűsége és a mai magyar irodalom egyik legolvasottabb próza­írója lett. A művek kap­csán természetesen az alkotó személye iránt is fokozott érdeklődés nyilvánul meg. Ennek az igénynek a kielé­gítésére vállalkozott az Acél­árugyári Művelődési Ház könyvtára, amikor meg­hívta Szilvási Lajost a gyá­ri munkásszálló lakói közé. — Mindig nagyon örülök a nógrádi meghívásoknak, hiszen kedves emlék fűz eh­hez a tájhoz. Az ötvenes évek elején mint kezdő új­ságíró több mint két hóna­pot töltöttem Kisterenyén. Anyagot gyűjtöttem a to­borzott bányászok életéről szóló riport-sorozatomhoz és úgy éreztem, csak akkor ír­hatok róluk hitelesen, ha magam is köztük élek lega­lább néhány hétig. Inkogni­tóban, fájós tenyérrel dol­goztam a bányában, háltam hidegvízű munkásszállóban, de megérte. Megtanultam becsülni a kétkezi munkást, és mintegy előlegként írói pályámhoz felismertem egy nagy igazságot: az az írásmű nem tükrözheti hűen a va­lóságot, amelynek írója di­vatos szóhasználattal élve „kimegy az életbe”. Az éle­tet élni kell, és nem szem­lélni. A téma valóban az ut­cán hever, de ki kell tudni választani azokat a jelensé­geket, amelyek legkomp­lexebb módon tartalmazzák az olyan konfliktusokat, amelyeknek megoldása előbbre viszi a társadalom fejlődését. — Első regényeim — Fény a hegyek között, Csil­laghullás, Apassionata — té­mája a fasizmus elleni harc a második világháború utolsó éveiben. Kedvenc témám saját korosztályom az 1932-esek, az egykori népi kollégisták sorsának alaku­lása. A mai harmincegyné- hány évesek voltak az elsők, akik előtt a felszabadulás nyitotta meg a tanulás, a te­hetségnek megfelelő, emberi fejlődés útját. Hogyan tud­nak vajon élni ezzel a lehe­tőséggel? Ezt kutatom. Az érvényesülés, az egyéni bol­dogság és közérdek közti szükségtelen ellentmondás gyakran állítja válaszút elé az embereket. Ezt ábrázol­tam az Albérlet a Síp utcá­ban című regényemben és ha­sonló gonddal küzd a Kinek a sorsa? mérnök szereplője is. Ez év végén megjelenő új könyvem címe. Ott fenn a hegyen. Főhőse egy atom­fizikus. aki a hivatás és a pénz között ingadozva ke­resi élete értelmét. Legked­vesebb munkám mindig az, amelyiken éppen dolgozom. Most a Ködlámpa, mert en­nek megírásával viaskodom. — A mai magyar próza úgy érzem méltán veszi fel a versenyt az évszázados ha­A fogalmak változása Kik azok az „egyszerű emberek“? Törvényszerű egy nemzet jelentkező formulában valami­életében, hogy a gondolatok féle értelmi, műveltségi, szel- kifejezésének eszköze; a nyelv, lemi fejlettségi szint fejeződik a termelőmunka, a társada­lom, a gondolat fejlődésével együtt állandóan változik nemcsak szókincsében, hanem a kifejezett fogalmak tartalmi jegyeinek bővítése, vagy ép­pen megváltoztatása tekinteté­ben is. Ez a fejlődés feltartóz­tathatatlan. Ügy érzem azonban, szót kell emelnünk, ha a fogalmak átértékelődése nem új tartal­mak pontos kifejezését ered­ményezi, hanem régi és em­bertelen, megkülönböztető és megalázó tartalmat — amely már az idősebbek tudatából is kezd kiveszni — más fogalom jelölésére használt ban támaszt fel. ki. Eszerint az „egyszerű” jel­ző, amely az egyik legszebb emberi jellemvonást jelölte, most a műveltség hiányának kifejezője. Ennek a szóhaszná­latnak logikus végiggondolá­sa; az egyszerű ember = mű­veletlen ember képlethez ve­zet. Fordítsuk meg a képletet: művelt ember nem lehet egy­szerű ember? A két fogalom egymást kizáró ellentétpár? Tragikus torzítás! Korunk leg­nagyobb zsenijének — Lenin­nek alapvető jellemvonása volt az egyszerűség. A fent leírt nyelvi tényből nem lehet túlságosan messze­gyományokkal rendelkező lí­rával. Káros jelenség vi­szont szocialista, megújho- dott szellemű irodalmunk pezsgő légkörében az üres, semmitmondó, öncélúan mo- dernkedő, elsősorban for­mai bravúrokra törekvő irányzat térhódítása az úgy­nevezett sznob közönség kö­rében. Félreértés ne essék, nem a kísérletezés ellen szólok. A kísérletezésnek he­lye van, és nekünk íróknak is van jogunk hozzá, de sze­rintem csak akkor állhatunk elő tiszta lelkiismerettel ez irányú munkánk gyümölcsé­vel, ha a kísérlet egyúttal már eredmény is. Sánta Húsz órája, az igen. Újsze­rű, szokatlan, műértőknek és átlagolvasóknak egyaránt, de ugyanakkor érthető is mindenki számára. Vélemé­nyem szerint csak így tölt­heti be az irodalom tudat- formáló hatását. Én, amíg jobbat nem találok, kitartok az úgynevezett hagyományos regényforma mellett, és minden ellenkező híreszte­léssel szemben úgy érzem, hogy ennek a formának még mindig nagy perspektívája van. Pártatlan irodalom vi­szont nincs, nem is volt. Ugyanígy csak elkötelezett író van. — Mi a véleményem a mai fiatalokról? Az, hogy még egy kicsit talán én is hozzájuk tartozom, nem be­folyásolja az ítéletemet, de meggyőződésem, hogy nem jobbak és nem rosszabbak, mint ezelőtt bármelyik ha­sonló korosztály volt. Egy ember értékét nem hajának a hossza, és nem ruhájának fazonja vagy színe szabja meg, hanem elsősorban a másokkal szembeni köteles­ségvállalás és teljesítés. Ifjúsági regényirodalmunk­kal kapcsolatos problémák megítélésére úgy érzem nem vagyok hivatott. Írtam ifjú­sági regényt, a Fekete abla­kokat, és talán még fogok is. A merev elkülönítésnek egyébként nem vagyok híve, mert tapasztalatból tudom, hogy sok esetben a kizáró­lag felnőttek számára ké­szült írásmű pozitív hatás­sal lehet fiatalokra is. Fel­kelti érdeklődésüket egyes témák iránt, igazságérzetük, jellemük kialakítását sza­bályozza. Mindezt Szilvási Lajos fiatal munkások kérdéseire válaszolva mondta el a fent jelzett író-olvasó találkozón. Csongrády Béla szavunk- menö következtetéseket le­vonni, de csábít a történelmi példa: a kétkezi dolgozóktól Az utóbbi időben különféle való eszmei, érzelmi távolság, hivatalokban, kulturális és vagy a kapcsolatok lazulása tudományos vitákon és egyéb történelmünk folyamán a fórumokon egyre gyakrabban nyelvhasználatban is kifejező­hangzik el az „egyszerű em- (jött! berekre” való hivatkozás. Ez nem is lenne baj! De abban már van valami bosszantó, hogy ez a formula nem a né­Ha már a következtetéseknél tartunk: él bennünk a gyanú, hogy ez a látszólag oly nagy­fokú aggódást, törődést sejtető pünk nyelvhasználatában elfő- hivatkozás nem valami kon- gadott magasrendu erkölcsi j^j-vativizmusnak, bizonyos tulajdonság megjelolesere szol- mértékű lemaradottságnak a gál a nem „egyszerű emberek búvóhelye-e? értelmezésében, hanem éppen ellenkezőleg. Szinte kirekeszti a nép nagy többségét az értelmesek tá­Tagadhatatlan, hogy tár­sadalmunkban létezik a kevés­bé művelteknek, vagy ha úgy tetszik, a műveletleneknek a borából. Szóval, amit a Biblia rétege is. De ezek nem „egysze- úgy fejezett ki: „lelki szegé- rú emberek”, hanem művelet- nyek”, arra most sokan azt ien emberek, s a tudomány és mondják: „egyszerű emberek”. a művészet az emberiség kul- Ennek bizonyítására hadd hoz- túrtörténete folyamán soha zuk fel, hogy azokban a kö- nem ezekhez igazodott! Tehát rökben, ahol ez elhangzik — rájuk hivatkozni nem lehet. tapasztalatunk szerint —, soha nem magukra vonatkoz­tatják, hanem mindig azokra, akik ezeken a csevegéseken — Nevezzük csak nevén a gye­reket! Nyelvünk gazdag, szép, tö­mör nyelv. Népünk pontosan bocsánat, helyesbítek —, vitá- ki tudja fejezni vele azt, amit kon, értekezleteken, tanácsko- éppen akar. Ne rontsuk, ne zásokon nem lehetnek jelen, szegényesük el, ne értéktele- mert éppen termelnek. nítsük a szavakat! B»ben az „új tartalommal” _ Csík pál Filmkrónika A hétköznapi fasizmus A salgótarjáni November 7. Filmszínház a közeli hetekben, április második felében külön­legesen érdekes alkotást mu­tat be A hétköznapi fasizmus címmel. Erről a filmről ko­molyan kell beszélni. Szembe­nézve a múlttal és a jövővel, hiszen Mihail Romm, A hét­köznapi fasizmus című film­jét is így fejezi be. Ránk te­kintenek a gyerekek, kedves, élénk szemei, a mai gyereke­ké és ugyanakkor látunk más szemeket is, amelyek nem ve­szik le rólunk tekintetüket, mintha valamit nem tudtak volna elmondani, nem lett volna idejük végiggondolni. Hitler által megölt, megsem­misített. fiatal, felnőtt, öreg emberek. Továbbra is hallja az ember a fülében Romm hangját. Ki­csit rekedtes, nem sietős, bölcs és őszinte. Néha ironikus, né­ha szarkazmussal és haraggal telített, egy olyan embernek a hangja, aki félredobva a mindennapi gondolatokat, ar­ról beszél, ami megrázta és ma is megrázza századunkat, a leghallatlanabb bűnről, az emberiség ellen elkövetett összeesküvésről. Ez a film csodálatos doku- mentális erővel még egyszer leleplezi a fasizmust. Az élő Hitler, az élő Mussolini. Elő­ször látjuk őket ilyen közelről, ennyi gépállásból. Csodálato­san színes és pontos pszicho­lógiai önjellemzések a vászon­ról. Az egyik egy megveszett lakáj, bohóc bajusszal, ame­lyet mintha kitaláltak volna, a másik egy kötéltáncos. Ezek nemcsak portrék, tanúi lehe­tünk a nacionalista elméletek kifejlődésének, egy nemzet szétbomlasztásának, s annak, hogy ezek az emberek egyre gátlástalanabb bak. Romm az utolsó fejezetet befejezetlennek nevezi. De a film alkotói, amikor előidézik a múltból az emberi tragé­diákat bemutatják a nácizmus szégyenét, a nép bánatát, a hóhérok nyomorultságát, az emberi tömegek vakságát és hiszékenységét, a fasizmus csa­lásainak a maradandóságát, mintha magukra vállalták volna ezeket a komoly köte­lezettségeket. Nem elég, ha mi tudjuk, nem elég megnyu­godni abban a tudatban, hogy a történelem elítéli a fasiz­must, hogy leleplezi a régi és új nácikat, mi kötelesek va­gyunk felderíteni a legfonto­sabbat: mi az, amivel a tör­ténelem felfegyverez bennün­ket. A dolognak az egyik ol­dala, ha csak elszörnyedünk, és megint más elmélyíteni a következtetéseket, felvérteződ- ni az újabb ellenségek ellen. Egység és valóság A tanácskozásra egybehívott KISZ alapszervi titkárok sorra eldicsekedtek mindazzal, amit az üzemük, vállalatuk* intézetük ifjúsága javára tettek. A szabadidő okos felhasználásáról beszélgettek. Ki így* ki amúgy látta a célhoz vezető, járható utakat, s valóban sok okos javaslat elhangzott: miképp lehetne a bányaüzem­ben, a szolgáltatóban, a termelőszövetkezetben, az ipari­tanuló intézetben, a gimnáziumban ... Valami azonban megütötte a fülem: ha a tanácskozás vezetői arra terelték a szót, hogyan tudnák a számtalan apró ifjúsági szervezet munkáját egybehangolni, a helyeslő bólogatáson túl, hogy igen, égetően erre volna szükség — határozott kezdeményezést senki nem tett. Szavakon túl tehát nincs egység a falu különféle munkahelyi érdekelt­ségű fiataljai között. Külön-külön minden apró szervezet felmutat valamit, ami jó is, hasznos is a fiataloknak, de az egyéni, a saját, külön kis sikerek féltése szétforgácsolja a nagyobb eredmények lehetőségét. Így aztán a feladatok teljes értékű betöltésére — nem csoda — sehol sem ma­rad elegendő anyagi és eszmei erő. Elvétve valamilyen időszerűséghez fűződő közös megmozdulás, demonstrációs gyűlés csak felületi, látsza+i egység, néhány órát kiálló ka­pocs, nincs masszív és huzamos tartása az ilyennek. A széthúzásnak, persze alapos okai is akadnak. Nagy- bátony község 13 üzemi KISZ-szervezete mintegy 700 tagot tart számon, de közülük talán 200, akire komolyabban szá­mítani lehet. A többiek bejárók a községbe, tehát nehezen vehetők rá, hogy közös programokhoz csatlakozzanak, po­litikai, társadalmi, kulturális akciókban részt v vállaljanak. Ezek a napi munka után többnyire buszhoz, vonathoz iga­zodnak, tehát a szabadidejük egy-két órával csökken. Ez igaz. A községben azonban 1600 KISZ korosztályú fiatal él, s az a nagyobb probléma, hogy a szervezetek községben élő fiataljai, — tehát a bejárókon kívüli kétszáz — bizony édes­keveset törődnek azzal, mivel foglalatoskodnak szabadide­jükben a többiek. Az a többség, amely a számlált 1600 fia­talból 1400-at jelent. A bányász művelődési otthonnak sok fejtörést adott már eddig is az akcióegység megteremtése; a közös szóra­kozásba, művelődésbe, kulturálódásba tömörítés. Az ered­mények leginkább csak esetekre szólók, sőt azokra sem teljes sikerűek. S különösen kevés eredménnyel járt mind­eddig az iparitanuló, az iparban dolgozó és a középiskolás fiatalok közösségének összekovácsolása. Beszédesen mutatja a helyzetet, hogy a művelődési intézmény falain belül Fó­rum presszó — Ifjúsági klub és Diákklub 66 névvel külön- külön hermetikus tömörülésük van. Bármint magyarázzák is a dolgot, — egészségtelen mindenképpen. Az az álláspont pedig, melyet a gimnázium egyes tanárvezetői képviselnek a kérdésben, teljességében ferde szemléletre vall. Iskolapolitikánk alapvető törekvése, hogy felszámolja a fizikai és a szellemi munka végzői közötti megkülönböz­tetést. Törekvéseink helyes iránya ez esztendők óta. A cél tiszta érvényesülését azonban még számtalan helyen hát­ráltatják gyepes szemléletű emberek, akik a szellemi munka arisztokratikus magasabbrendűségét táplálják tanulóik tu­datába, ezzel demarkációs vonalat igyekeznek húzni más­más munkaterületen, fizikai, vagy szellemi követelményeket betöltő dolgozók között. Az ilyen irányú „nevelést” nem köszönjük meg, s ideje, hogy határozottan fellépjünk ellene, mert olyan jelenségekhez vezet, mint e szóbanforgó helyen észlelhetünk. A mesterségesen vont „demarkációs” vonal itt már nemcsak szétválasztja, de hovatovább szembefordítja fiataljainkat. Szigorúan tiltott például a gimnazisták és az ipari tanuló, munkás fiatalok közös klub-, táncrendez­vénye, mégpedig olyan vaskosan sértő indokolással, hogy az „iparosok megrontják” a gimnazista lányokat. Magyarul: elcsábítják, erkölcstelen cselekedetekbe viszik. Az ember nem akar hinni a fülének, amikor erről hall, ilyen méltatlan és nagyfokú lebecsüléséről és megrágalma- zásáról éppen egyik leghasznosabb dolgozó rétegünk if jainak, fiainak, sőt leányainak, mert a következtetés ez utóbbiakat sem kíméli, sőt hasonló „rontással” gyanúsítja. És egyáltalán: miféle bűnös üzelmek melegágyának né­zik egyesek a falusi szellemi felemelkedés fészkét, a mű­velődési otthont? Kiket és kikkel szemben kell ott megol­talmazni? ... Hogy kiket, ezek után nyilvánvaló: az ifjú­ság egészét az ártalmas befolyásolókkal szemben. Ezt a feladatot az ifjúsági szervezetnek kell elvállalnia. Eredményre azonban csak egységes fellépéssel számíthat. A KISZ megyei végrehajtó bizottsága is erre hívta fel a ta­nácskozók figyelmét, s az ügy érdekében bizonyára messze­menő segítésre is kész. Barna Tibor ^Qálxi-parti eléíjia Káldi János verseskötete Káldi János neve nem isme­retlen a magyar irodalmi la­pok és folyóiratok, — de la­punk olvasói előtt sem. Min­dig szívesen találkozunk ne­mesveretű költeményeivel, s most, hogy bár vékonyka, de elegáns kis kötetbe gyűjtve olvashatjuk őket, egységeseb­bé, határozottabbá válik az írójukról alkotott kép. Káldi János vidéki költő, de azon kevesek közé tartozik, akik számára a regionalizmus, mint állapot, nem jelent pro­vincializmust. Hanem mit? Mindenekelőtt külön helyet ma termő lí­ránkban! Hangulatainak, váz­latainak, reálisabb tartású képeinek hangja olyan őszinte, olyan meghitt, lírája annyira érzékletes és érzékeny, hogy máséhoz a ma élők és éneke- lők közül nem is igen hason­lítható. Miről vall ez a mintegy fél­hogy Káldi Jánosnak — úgy érezzük — kötelessége gyak­rabban a nagyobb nyilvános­ság elé lépni. (Diákkora ver­seiből már Móricz Zsigmond közölt a Kelet Népében. Első verseskötete 1948-ban jelent ihletésű versek kaptak helyet, utóbbiban személyes élményei­ről vall, de a kettőt nehéz kü­lönválasztani, hiszen Kálói­nál a közösségért, az emberért és a jelen társadalmáért való felelősségvállalás éppen úgy meg Halott vízimalom cím- személyes élmény, mint ami­méi, s azóta csupán most tet­te le az újabb kötetet aszta­lunkra.) Pedig ez a líra arról is vall — ismételten bizonyít­kor verset ír egy építkezés naplójába, megénekli a tanyai tv-nézőket, az olvasó kanászt, a gyerekkori utca, s a szűkebb va a sokat emlegetett tételt haza a latin Dunántúl égaljá­—, hogy nincsen „vidéki” köl­tészet, csak jó vagy nem jó vers jó vagy kevésbé jó költő van. Káldi János — távol az iro­dalmi csatározásoktól, Buda­pesttől több száz kilométerre, nak megannyi rezdülését, ősz­szel a vadludak vonulását. Költői világának jellemzője a nemes humánum, a meghitt­ség. Pontos, gonddal szerkesz­tett képeiből, amelyek mégis valamiféle könnyed bájt, egy­talán ez is oka ritka jelentke- szerűségük ellenére színpom­zésének? — az utóbbiak közé tartozik. Kötetének anyaga annyira egynemű, hogy bár két ciklusra osztotta — „Nem pát jelentenek, a természet és az ember lép elő megbontha­tatlan egységben. Ez a költé­szet hozzánk közel áll. ember­magamért” és „Önéletrajzom szabású, és egyáltalán nem hátlapjára” a címük — nem száz vers formájában „aján- válik külön témakörre. Előbbi dékba kapott” líra? Arról is, ciklusban inkább a közösségi fél a köznapitól: „Sziszegjenek csak a kényeskedők, hogy a „finomszavú költő” mily té­mát énekel meg. (Kovács Si­mon patkoló kovács ütései — esküszöm — legalább olyan szépen rímelnek) mint egy jó költő verssorai...” — vallja. Miből fakad állandó versre- készsége? Abból, hogy soha nem téveszti össze a tartalmat és témát, következésképpen minden téma alkalmas arra, hogy költészetté váljék, csak meg kell nemesíteni, s nagyon- nagyon tudni, vagy legalábbis érezni kell, mit akar vele mondani és kinek? „Örök suhogásban” él, s tud­ja: „az életem már nem az enyém”, s bár vall a kínról is: „éjjelenként a fejem átkö­töm szíjjal, hogy a fájdalom­tól szét ne repedjen”, nem pa­naszképpen mondja, hiszen nem tud, nem is akar, nem tudunk, nem is élhetünk sze­rinte másképpen, ha valóban „nagyon szeretjük azokat, akik utánunk jönnek”. A kötetet a Jelenkor-Mag­vető adta ki Pákolitz István és Tüskés Tibor szerkesztésé­ben. A szép nyomdai munka a Pécsi Szikra Nyomdát di­cséri. Az is örömünk, hogy Káldi János kötetének kiadá­sával egy dunántúli kiadó is­mét arra figyelmeztet bennün­ket, hogy él. Tóth Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom